A politikai korrektség jegyében átestünk a ló túlsó oldalára, és egyre gyakrabban adódnak olyan helyzetek, amikor a normálist utasítják el és a magamutogató másságot emelik piedesztálra.
A gyerekek meg vannak terhelve: egyrészt a régi tantervek alapján óriási mennyiségű tananyagot kell elsajátítaniuk. Ezért inkább a gondolkodásra, a logikára, a kísérletekre kellene összpontosítani. Másrészt rengeteg időt kell iskolában tölteniük.
Se szeri, se száma a székelyföldi medvetámadásoknak. Már ott tartunk, hogy a gazda fellélegzik, ha a nagyvad nem embert, hanem „csak” haszonállatot veszélyeztet.
A történelem során nem egyszer bebizonyosodott, hogy a választópolgár, ezen belül egy bizonyos társadalmi kategória mindig eszközként szolgál a hatalom, illetve a politikusok kezében, ha konszolidálni kell valamilyen politikai felállást.
A hatalmas magyar közönynek egy magyarázata van:betelt a pohár. A magyar közösségi öntudat eljutott egy olyan szintre, hogy határozott nemet kell mondani az összromán színjátékra, amely lassan minden reménytől meg akarja fosztani az erdélyi magyarságot.
A Szerbiában és Szlovákiában már évek óta létező „probléma”, a kisebbségi magyarok „átszavazása” különböző ideológiák mentén szerveződő országos pártokra, mifelénk is megjelent. A romániai „áttörést” a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) érte el.
Nehéz eldönteni, hogy a magyarsággal szemben ki volt elutasítóbb a rendszerváltás utáni államfők közül. A Tanú című film gátőrének, Pelikán elvtársnak mondotta börtönőre: „Egy brancs maguk, ne is tagadja!” Tökéletesen érvényes ez mindkét mai jelöltre.
Az erdélyi magyarok számára egyik román elnökjelölt sem kínált semmiféle sorsrendezési lehetőséget. Mindegyik ugyanazt a román etnokrata programot képviseli. Ennek lényege az 1923-ban alkotmányszinten rögzített homogén román nemzetállam megteremtése.
Majdnem fél évszázada, kiscsoportos ovis koromban a homokozóban voltam szem- és fültanúja olyan ribilliónak, mint amilyent Makkai Gergely, az RMDSZ által delegált, majd nagy nehezen visszahívott marosvásárhelyi alpolgármester a leváltásakor csapott.
Nem kell csodálkozni a masszív távolmaradáson, hiszen a 14 (!) államelnök-jelölt többsége senkit és semmit sem képviselt. Olyan volt a voksolók válasza, amilyen a választék. Egy felduzzasztott semmi…
Csocsóban érlelődött a gondolat: miért ne lehetne valódi államelnök? Úgy érezte, teljesen megfelel a követelményeknek: semmihez sem ért, semmi sem érdekli, az írás és olvasás nagy kihívás számára, hazudozásban utolérhetetlen.
Sajtó és politika viszonya, újságírók és politikusok együttese olyannyira összetett kérdés, hogy nemcsak a nagyvilágban, de magyar nyelvterületen is egész irodalma van.
Az előttünk álló szűk esztendőben semmi jóra nem számíthatunk. Bizonyossággal állítható, hogy problémáink éppúgy nem kerülnek terítékre, mint a baloldali kormányok idején. Sőt, annyira sem, hiszen egymást követő választási kampányoknak nézünk elébe.
Az idei magyarországi helyhatósági választások eredményeinek tükrében egy dolog bizonyosan leszűrhető: megszűnt a centrális erőtér. Két nagy politikai tömb fog a továbbiakban egymással vetélkedni a magyar politikai arénában.
Előlegezzünk bizalmat a liberális kormánynak, de vegyük le a rózsaszín szemüveget. Nyilván minden párt azzal gazdálkodik, amije van, ugyanakkor minden kormány olyan, mint amilyen annak miniszterelnöke.
A szövetségen belüli érdekek mindenkoron úgy kottázzák a csárdást, hogy az a bukaresti mánélére is passzoljon. Ám a kottalapok elkeveredése nemegyszer teremt skizofrén állapotokat.
ErdélyiNapló.ro
