Honnan jöhet pénz a minőségi közszolgáltatásokra?

Románia egy veszélyes ellentmondással néz szembe. Modern kórházakat, jól működő iskolákat, biztonságos infrastruktúrát és hatékony közigazgatást akarunk (és kétségkívül meg is érdemlünk), de sokan közülünk nem hajlandók fizetni érte!... Ráadásul sok román úgy érzi, már most is túl sokat fizet, és ezért senkit nem lehet elítélni. Azok a közszolgáltatások, amelyekhez hozzáférünk –és ez szinte mindenhol így van – gyakran elmaradnak a várakozásainktól, a kollektív frusztráció pedig teljesen valós.

Csakhogy ez az érzés (még ha nagyon is valódinak érezzük) nem támasztható alá adatokkal. A rideg, objektív számok, vagyis a valóság – nem úgy, ahogy egyesek vagy mások látják, hanem ahogy tényleg van – mást mondanak.

Románia rendelkezik az egész Európai Unió egyik legalacsonyabb adóterhével.

A személyi jövedelemadó 10%, ami a legalacsonyabb az EU-ban. Az általános forgalmi adó (áfa) 19%, ami a harmadik legalacsonyabb. A társasági nyereség- és osztalékadó szintén a legalacsonyabbak között van. A tőke, a vagyon és az önálló tevékenységekből származó jövedelmek adói mind-mind minimálisak a szomszédainkhoz és az európai átlaghoz képest.

Összességében Románia adóbevételei csak a GDP 27,2%-át teszik ki, ami a harmadik legalacsonyabb arány az Unióban.

Az európai átlag közel 40%! Lengyelország, Magyarország, Csehország mind 34-36% körül jár. Még Bulgária is, amelyre gyakran lenézően tekintünk, a GDP csaknem 30%-át gyűjti be…

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a román állam krónikusan alulfinanszírozott. És egy alulfinanszírozott államban a közszolgáltatások mindig elmaradnak a várakozásoktól – függetlenül attól, hány jószándékú ember dolgozik a rendszerben. Márpedig, hála Istennek, vannak ilyenek bőven.

A minőségi közszolgáltatások pénzbe kerülnek. Egy tiszta, jól felszerelt kórház nem csupán politikai akarattól terem. Egy működő iskola nem tud rögtönzésekből és éhbérből megélni. Egy ütőképes honvédelmi rendszer nem épülhet pusztán hitelekre és importokra.

Következésképpen, ha teljesítményt akarunk, akkor befektetnünk kell, és ez a befektetés elegendő, helyesen beszedett és hatékonyan elköltött adóbevételekkel kezdődik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adók egyszerű megemelése lenne a csodamegoldás. A románok nem naivak – és nem is kell azok legyenek –, joggal várják el, hogy ha többet fizetnek, cserébe teljesítményt kapjanak.

Egyszerűen szólva: úgy gondolom, hogy egy állam, amely többet kér, köteles többet is nyújtani. Magasabb adók jobb szolgáltatások nélkül egyszerűen elfogadhatatlanok.

Itt lép be a reform második pillére: a hatékony és felelős közkiadás. Hiába kérünk többet a polgároktól, ha az állam továbbra is felelőtlenül pazarolja a pénzt. A reform nem lehet egyirányú utca. Ez egyszerűen nem működik. Nem beszélhetünk a bevételek növeléséről anélkül, hogy az állam átszervezéséről beszélnénk.

Egy jól működő állam olyan, mint egy egészséges szervezet: karcsú, jól táplált, felesleges terhektől mentes. Románia jelenleg a GDP 11,2%-át költi közalkalmazotti bérekre, ami meghaladja az uniós átlagot (10,2%). És mégis, ha megnézzük az államigazgatásban dolgozók számát a lakossághoz viszonyítva (alig valamivel több mint 14 millió ember), azt látjuk, hogy nincs olyan jól elosztva.

A probléma tehát nem (csak) a közszolgák száma, hanem a hatékonyságuk, a digitalizáció, a szakmai felkészültségük és a szervezettségük.

Kedves emberek, kedves olvasók, nekünk nincs szükségünk egy kövér államra – és nem is engedhetjük meg magunknak –, hanem egy okos államra, egy olyan államra, amely működik, és amely – ahogyan Bolojan miniszterelnök is mondta – tiszteli a polgárait.

Ezzel párhuzamosan viszont arról is beszélnünk kell, hogy helyesen kell beszedni az adókat.

Romániában nemcsak hogy alacsonyak az adók, de a beszedésük is siralmas.

Például a fogyasztás implicit adókulcsa – azaz hogy az állam ténylegesen mennyit szed be az áfából és jövedéki adóból a potenciális bázishoz képest – csupán 14,3%, ami a második legrosszabb az EU-ban Spanyolország után. Magyarországon ez 22,3%, Bulgáriában 19%, Lengyelországban 17,4%. Vagyis a szomszédaink 20–50%-kal jobban szednek be ugyanannyit fogyasztva, mint mi.

És akkor felmerül a kérdés: ki fizet valójában? Mindig ugyanazok. Mások pedig, akik látványos luxusban élnek, miközben óriási tartozásaik vannak az állammal szemben, nemcsak hogy megússzák, de még gúnyt is űznek belőlünk.

Úgy gondolom, ideje világosan kimondani, hogy az államnak kötelessége az adócsalás szankcionálása. Nem fogadhatunk el többé olyan társadalmat, ahol a józan ész hátrány, a csalás pedig közömbösséggel jutalmazott.

Ugyanez igaz a szociális segélyekre is. A segítségnek oda kell jutnia, ahol valóban szükség van rá.

Nem folytathatunk olyan rendszert, ahol egyesek csak színlelik a rászorultságot, miközben másokat, akik tényleg rászorulnak, figyelmen kívül hagynak vagy megaláznak. Ha szolidaritást akarunk, annak igazságon, ellenőrzésen és felelősségen kell alapulnia.

És van még valami, amit már több szakértő is megfogalmazott. Romániának sürgősen szüksége van az önkéntes adófizetési hajlandóság erősítésére. Amíg a polgárok és a vállalatok nem látják világosan, hová megy a pénzük, addig nem fognak többet fizetni. Nem lehet egészséges adófizetési kultúrát kialakítani a közpénzek elköltésének átláthatósága nélkül. Ezért minden egyes beszedett lejt igazolni, nyomon követni és tényleges tettekkel alátámasztani kell.

Meggyőződésem, hogy az út egy teljesítőképes Románia felé nem varázsmegoldásokon át vezet, hanem egyszerű matematikán, méltányosságon és bátorságon keresztül. És egy kormány határozott politikai akaratán. Ezért remélem, hogy Ilie Bolojan miniszterelnök sikerrel jár majd abban, amit vállalt.

És vele együtt mondom én is:

alacsony adókkal, gyenge adóbeszedéssel, indokolatlan kiváltságokkal és a költségvetési pénzek pazarlásával soha nem lesznek tisztességes kórházaink, modern iskoláink, erős hadseregünk vagy európai szintű infrastruktúránk.

Annak pedig, aki lyukakat fúr a csónakba, meg kell értenie, hogy nem csak saját magát süllyeszti el, hanem mindannyiunkat. És aki ezt nem érti meg, annak tudnia kell, hogy az államnak már most is megvan minden, de minden szükséges eszköze, hogy fellépjen!

Ahogyan már korábban is írtam, szükségünk van egy új adózási etikára, egy új szerződésre az állam és a polgár között. Szükségünk van egy felelősségvállalási paktumra, amely egy egyszerű, ám alapvető gondolatból indul ki:

Többet akarunk, de ezért többet is kell adnunk. És ha többet adunk, közösen kell követelnünk, hogy minden egyes lej számítson, és látható legyen, mire fordítják.

Ez az, amit szeretném, ha láthatóvá válna a Bolojan-kormány mandátuma alatt, és bízom benne, hogy a miniszterelnök ezért fog küzdeni.