Székelyföldről a nagyvárosba, majd vissza? – Fiatalok mozgásban

Az erdélyi magyar diákok számára mindig is Kolozsvár és Marosvásárhely volt az elsődleges opció, ha továbbtanulásról volt szól. Székelyföldet mindenképp ez a két város vonzotta – és vonzza ma is, amikor egyébként Kovászna és Hargita megye megyeszékhelyén is egyre differenciáltabb a választék felsőoktatás terén. Persze akadnak olyanok is, akik más vidékekre kacsintgatnak: Temesvár, Nagyvárad, vagy akár Budapest, de Bukarest is gyakran képbe kerül.

Emlékszem, az egykori középiskolai évfolyamom is igencsak szétszóródott az országon belül és kívül. És mára szinte mindenki hazatért Székelyföldre.

A székely kisvárosok elöljárói büszkén mondhatnák: persze, haza, hisz Székelyföldön megannyi kedvezménnyel, segéllyel, programmal várják a szülőföldjükön vállalkozni, családot alapítani akaró fiatalokat. Például Sepsiszentgyörgy még a kétezres évek végén indította el a Gyere haza programot azzal a céllal, hogy 18–35 év közötti, sepsiszentgyörgyi kötődésű fiatal értelmiségieket – illetve helyben maradókat – ösztönözzenek hazatelepülésre vagy családalapításra. A program keretében ingyenes, infrastruktúrával ellátott telkeket (kb. 300 m²) és előre elkészített házterveket biztosítanak azzal a feltétellel, hogy a pályázók rendelkezzenek a beruházás önrészének legalább 10 százalékával, három éven belül felépítik az épületet, és tíz év után megvásárolhatják a telket.

Az ilyen jellegű programok segítséget jelentenek, de nagyon ritkán képezik egy döntés meghozatalának alapját. Azt hiszem, néhány évvel a világjárvány után elmondhatjuk, hogy egy egész generáció életében a COVID volt az a bizonyos löket. Volt, aki az élet törékenységét, a mulandóságot megsejtve érezte, hogy elég volt a nagyvárosi magányból, hazavágyik a családjához. Volt, akinek a világjárvány miatt elterjedt home office rendszer mutatta meg, hogy dolgozni (bizonyos szakmákban) bárhonnan lehet, tehát miért tenné ezt az ember egy drága albérletből, ha otthon vár egy gyerekkori szoba vagy egy olcsóbb opció. Sokakat hazavonzott a kijárási tilalom idején egy-egy kert vagy udvar vagy önmagában az a tény, hogy a lakás ablaka, melyből az óvintézkedések miatt csak kibámulni szabadott, nem egy szmogos nagyvárosra néz.

Kolozsvári IT cégnek is dolgozhatok egy sepsiszentgyörgyi garzonból, és ugyanazt a fizetést kapom, mintha ezt a kincses városban tenném. Ez a 21. század.

Ebben a felsorolásban benne van, hogy úgy általában is miért „menekül” haza a frissen végzett fiatal mondjuk Kolozsvárról: magas ingatlanárak, drága albérletek, forgalmi dugók, szmog, zaj. Olyan körülmények, amelyek között gyereket nevelni a legtöbbeknek nem vonzó. Na meg nagymamáék is messze vannak.

Székelyföld ebben a témában is csábít: a családoknak kínálnak élhetőbb tereket, programokat, fesztiválokat.

Az évfolyamtársaim elmondása alapján Bukarestből is hasonló okok miatt tér haza az ember, illetve ott hozzáadódik a magyar közösség, a programok hiánya is. Vásárhelyen a legtöbben a közösségi programokat, a magyar összetartást hiányolják, a székelyföldiek jellemzően nincsenek oda a Maros megyei város hangulatáért.

Erdély megannyi – nem csak székelyföldi – kisvárosa rohamosan fejlődik. Nem feltétlenül iparilag vagy gazdaságilag, hanem egyre élhetőbbé válik bicikliutakkal, okos szemeteskukákkal, sportlétesítményekkel, óvodákkal, bölcsődékkel. Ugyanez megannyi községre és falura is igaz. Másfelől ezek a települések is elérhetőek, megközelíthetőek, hisz országszerte megannyi kisebb repülőtér nyílt, ami nemcsak a turizmust, hanem a gazdaságot is segítheti.

Persze, a kisebb településeknek is vannak árnyoldalai. Míg például a magyar határ közelében akár vidéken is találunk munkahelyteremtő befektetőket, Kovászna megyében országszinten alacsony az elérhető munkahelyek száma, a kívülről érkező tőke.

Szóval tényleg kell a fiataloknak a támogatás, na meg sokszor a bátorság is, mert munkahelyek hiányában a saját vállalkozás az egyik járható út.

Persze a helyzet nem ilyen fekete-fehér, csak ha az emberek a kisváros kontra nagyváros kérdésben vitáznak hajlamosak végletesek lenni.

A hazatérés nem hazamenekvés, a nagyvárosban maradás nem dacos szembeszállás mindennel, amit a család, a gyökerek jelentenek. Nem azt jelenti, hogy az illető nem tesz a saját közösségéért, hogy az otthoniakat cserben hagyta.

Kolozsvár például megannyi olyan karrierlehetőséget kínál, amit egy kisebb település még a post-covid, online érában sem: agyérsebészként, egyetemi történelemtanárként, robotikára specializálódott mérnökként és törvényszéki pszichológusként hatványozottan könnyebb egy nagyvárosban elhelyezkedni. Egy nagyvárosban, ahol fárasztó és idegtépő a forgalom, szennyezett a levegő, de közben meg mindig történik valami, a hét minden napján lehet operába vagy épp színházba menni, élénk az éjszakai élet, széles az üzletek kínálata, jelen vannak a világmárkák. Minden hétre jut egy konferencia, valamilyen szakmai esemény és így tovább. És a nagyvárosban könnyebb elvegyülni: azt sem bámulják meg, akinek kék a haja, azt sem, aki kerekesszékkel közlekedik.

Másfelől idővel az ember egy nagyvárosban is rájön, hogy az tulajdonképpen olyan mint egy kisváros.

Például Kolozsvár magyar közössége egy külön kis mag a metropoliszban, ahol ugyanúgy mint egy kis közösségben hasznosak tudnak lenni az emberi kapcsolatok, működhet a nepotizmus, stb. Aki házi tejet akar inni reggelente, meg kerti sárgarépát enni, az a nagyvárosban is megtalálja a kistermelőket.

Tény, hogy egy székelyföldi kisváros sok szempontból élhetőbb mint például Kolozsvár, vonzó a városok vezetésének családbarát stratégiája, a kezdővállalkozóknak biztosított segítség, támogatás, így megannyi fiatalt vonzanak haza. A Z generáció egyébként is jobban vágyik nyugalomra, elvonulásra, mint az előző generációk. De mindig lesznek mások, akik a nagyvárosok vibrálás't keresik. Akik lemondanak a saját házról a karrierépítés vagy épp a nyüzsgő éjszakai élet miatt, akinek például Kolozsvár is élhető, otthonos.

És ez így van jól.