Palesztina elismerése csak elodázza a konfliktus megoldását

A hétvégén Nagy-Britannia, Ausztrália és Kanada kormánya is bejelentette, hogy elismeri Palesztinát, illetve Emmanuel Macron francia elnök is kilátásba helyezte Franciaország ez irányú lépését, amit válasznak szánnak arra, hogy a Benjámin Netanjahu vezette izraeli kormány a 2023. október 7-i palesztin terrortámadást követően offenzívát indított a támadást megszervező, egyébként Gázát irányító Hamász iszlamista terrorszervezet felszámolására.

Netanjahu és kormányának radikális jobboldali tagjai – elsősorban Becálel Szmotrics pénzügyminiszter – álláspontja egyértelmű: a két évvel ezelőtti szörnyűségek – a határkerítést ledöntve Izraelbe beáramló terroristák mintegy 1200 embert barbár módon lemészároltak, gyújtogattak és raboltak, majd több száz embert hurcoltak el Gázába, hogy túszként „kemény valutaként” használják fel őket bebörtönzött terroristák szabadon bocsátásának kikényszerítésére – nem ismétlődhetnek meg.

Erre pedig egyetlen módot látnak: a Hamász módszeres és teljes megsemmisítését.

Ehhez azt az eszközt választották, hogy az izraeli hadsereg egységei módszeresen felszámolják a terrorszervezet központjait és ellenállási fészkeit az enklávéban, ami rengeteg járulékos civil áldozattal is jár, valamint azzal, hogy a Gázai övezetben jóformán nem maradt épen egyetlen épület sem – ami eddig igen, azt a néhány napja Gázaváros ellen indított hadművelet során semmisítik meg módszeresen.

A Hamász által irányított – tehát nem megbízható – gázai egészségügyi tárca szerint az izraeli hadműveletek eddig 65 ezer palesztin életét követelték. Az adatok már csak azért is kérdésesek, mert a minisztérium meglehetősen sajátos módon nem pontosítja, hogy fegyveresekről vagy valóban civilekről van szó, így jön ki a valóban döbbenetes szám.

Ami egyébként akkor is elsősorban a Hamász felelőssége, ha valóban eléri az áldozatok száma ezt a mértéket.

Közismert ugyanis, hogy a terrorszervezet a nemzetközi jogot igencsak rugalmasan kezelve közintézményekbe – iskolákba, kórházakba, mecsetekbe – telepíti központjait, fegyverraktárait illetve fegyvereseit.

Az izraeli hadsereg ilyenkor ugyan előzetes figyelmeztetést küld a civileknek, hogy a támadás előtt hagyják el a környéket, ám ennek ellenére is sok a járulékos áldozat.

Vagyis kijelenthető: a Hamász nem csupán az elhurcolt izraelieket tartja túszként, hanem a teljes, Budapest területének nagyjából háromnegyedét kitevő enklávé közel kétmilliós arab lakosságát is.

Az iskolákba, kórházakba telepített katonai célpontok elleni izraeli támadások után ennek nyomán a baráti, zömmel baloldali vagy balliberális nemzetközi hírcsatornákon teli szájjal lehet szidni az izraelieket, hogy már megint embertelen módon gyerekekre és betegekre támadtak.

Persze az éremnek két oldala van, és az izraeli fél valóban tanúsíthatna némi önmérsékletet.

Netanjahu azonban – vélhetően nem kis mértékben azért is, hogy elterelje a figyelmet az ellene zajló korrupció eljárásról, de a Hamász által végrehajtott terrortámadás miatti bosszúként is – hajthatatlan, és kijelentette: az akció addig nem áll le, amíg a terrorszervezetnek az írmagját is ki nem irtották.

Erre természetesen szinte nulla esély mutatkozik, hiszen egy jól megszervezett, a gázai társadalomba mélyen beágyazódott szervezetről van szó, amely már óvodás kortól kezdve a zsidók – és a keresztények – elleni gyűlöletre indoktrinálja a gyerekeket.

Az izraeli kormány ugyanakkor azért is hajthatatlan, mert most érzi úgy, hogy ha gyökerestül kiirtani nem is tudja, végzetesen megroppantani és delegitimálni képes lehet a Hamászt. Hiszen az iráni csapásmérő eszközök és atomlétesítmények elleni támadás révén sikerült legalább időlegesen kiiktatni a Hamász legfőbb nemzetközi szponzorát, mint ahogy a libanoni síita terrorszervezet, a Hezbollah lefejezésével szintén kiesett egy fontos támogató, és az Aszad-rezsim bukásával Szíria sem áll már mögötte.

Arról nem is beszélve, hogy

Donald Trump választási győzelme nyomán a Biden-éra alatt már csak az eltérő ideológiai háttér miatt is ellenséges washingtoni kormányzat hozzáállása is megváltozott,

és maga Trump tette a palesztin kérdés radikális rendezését óhajtó izraeliek fülének kedves felvetést, hogy telepítsék ki az övezet lakosságát, és a területen inkább építsenek kaszinóvárost.

Persze ez valójában inkább csak egyike volt Trump nagyot mondó felvetéseinek, amelyeket még ő is csak legfeljebb negyedrészben gondol komolyan, azonban a jelek szerint az izraeli hadsereg a lakóingatlanok és az infrastruktúra lerombolásával akár ahhoz is megpróbálthatja előkészíteni a terepet, hogy legalább a palesztinok egy jelentős része úgy érezze: jobb, ha elvándorol.

Persze kérdés, hogy hova, a szavak szintjén hevesen palesztinbarát arab államoknak ugyanis eszük ágában sincs befogadni „arab testvéreiket” – és nem csupán azért, mert nem akarják feladni Gázát, hanem azért, mert tartanak attól, hogy a menekültek között nagy számban lennének az iszlamista Hamász tagjai és hívei, akik aztán az ő országukban próbálnának iszlamista kormányt hatalomba segíteni.

Mindeközben egyes háttérinformációk szerint Trump sem ért egyet maradéktalanul Netanjahuék minden lépésével, a Hamász Katarban székelő vezetői elleni izraeli rakétatámadás például már neki is túl sok volt, de a gázai offenzíva áldozatainak magas száma is aggasztja.

Ugyanakkor a politikailag vele azonos oldalon álló Netanjahuval szembeni támogatása továbbra is töretlen, legfeljebb csak némi önmérsékletre próbálja inteni az izraeli kormányt.

Nem úgy a most a palesztin állam elismerésével a helyzetet tovább bonyolító országok.

London régóta bírálja Netanjahut, és a munkáspárti Starmer-kabinet most azzal is nyomatékosította nemtetszését, hogy elismerte Palesztinát, hasonlóan Kanadához és Ausztráliához, és a francia, illetve a belga kormány is hasonló lépésekben gondolkodik.

Mindezt ugyan emberiességi szólamokba próbálják csomagolni – és valamelyes igazuk is van, mivel az offenzíva valóban túl sok áldozatot követel –, azonban amellett, hogy a divatos trendeket meglovagolva jó pontokat próbálnak gyűjtenie a naiv polgárok és az elfogult világsajtó körében azzal, hogy az állítólag Izrael által „elnyomott” palesztinok mellett állnak ki, miközben semmilyen megoldást nem vázolnak fel arra, hogyan lehetne kiiktatni a fél szájjal bírált Hamászt és egyéb terrorcsoportokat, valójában a saját pecsenyéjüket is sütögetik.

A palesztin államiság elismerésével egyrészt külpolitikai céljaik vannak: jó viszonyt akarnak kialakítani az arab, illetve muzulmán világ országaival, és egy esetleg valóban létrejövő palesztin állam megalakulása után hídfőállást szerezni a Közel-Keleten.

A lépés ugyanakkor belpolitikai vonzatokkal is bír, főleg az európai országok részéről: Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és az Izraelt a legvéresszájúbban kritizáló, szélsőbalos kormány vezette Spanyolország is jelentős, egyre jobban gyarapodó muzulmán lakossággal rendelkezik.

Márpedig a kormányok úgy értékelik, hogy a palesztin állam elismerésével ezen muszlim közösségek szavazatait is bezsebelhetik. Ami meglehetősen sötét jövőképet fest Európa számára, hiszen

jól nézünk ki, ha a főbb nyugati országok politikáját az határozza meg, hogy mivel járhatnának a muzulmán bevándorlók vagy bevándorló hátterű polgáraik kedvében...

Mindazonáltal a kását nem eszik olyan forrón, hiszen hiába ismeri el a palesztin államiságot az ENSZ több mint 140 tagállama, az még nem jelenti azt, hogy létezik is működőképes, legitim kormányzattal rendelkező palesztin állam.

Egy állam egyik legalapvetőbb jellegzetessége a szuverenitás, az, hogy egy adott, a nemzetközi közösség által elismert területen a legitim módon megválasztott kormány külső tényezőktől függetlenül elláthatja feladatát.

Emellett a saját deviza és a saját fegyveres erő is egy állam fontos – bár nem feltétlenül nélkülözhetetlen – jellemzője.

Márpedig ameddig Izrael nem értékeli úgy, hogy egy palesztin állam, amely amúgy nem is rendelkezne egységes területtel, hanem két részletben ékelődne be Izrael testébe, továbbra sem lép fel kellő erővel a terrorizmus ellen, így potenciális veszélyt jelent a nemzetbiztonságára – sőt a létére nézve – addig

nehezen elképzelhető, hogy belemenjen Palesztina elismerésébe.

Persze látjuk, hogy az izraeli kormánnyal politikai alapon is szemben álló, saját muzulmán lakosságuknál „bevágódni” akaró kormányok hajlandóak egyre messzebb menni, és nem elképzelhetetlen, hogy akár Izrael-ellenes bojkottot, gazdasági szankciókat is hajlandóak lennének bevezetni, hogy rákényszerítsék a palesztin államiság elfogadására – azonban amíg Washington mellette áll, addig a teljes elszigetelődés nem valószínű.

Mint ahogy az is, hogy amíg Izrael egzisztenciális fenyegetésként értékeli egy ilyen állam megalakulását, mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza azt.

Az izraeli-arab konfliktus úgynevezett kétállami megoldáson alapuló rendezése persze jól hangzik, azonban ehhez az is szükséges, hogy az arab fél – beleértve a palesztinokat támogató arab, illetve muzulmán országokat – nemzetközi szerződések formájában örök időkre és kötelező módon elismeri Izrael állam létjogosultságát, és vállalja, hogy nem indít semmilyen ellenséges akciót vele szemben, sem hagyományos katonai, sem hibrid formában.

Amíg ez nem valósul meg, addig Izrael részéről öngyilkosság lenne a kompromisszum – ezért aligha számíthatunk rá.

Mindezek nyomán a saját belpolitikai agendájukat követő nyugati országos lépése nem közelebb hozza az izraeli-palesztin konfliktus rendezését, hanem elodázza és jóval bonyolultabbá teszi azt.

Irán furcsa háborúja: megtámadják-e Izraelt, és ha igen, mikor és hogyan?

Furcsa háború: ez juthat az ember eszébe arról, hogy a Hamász palesztin terrorszervezet vezére elleni teheráni merénylet után Irán még mindig csak fenyegetőzik, de a belengetett, Izrael elleni válaszcsapás elmaradt, és továbbra is várat magára.