Tűrni vagy sztrájkolni?

Másfél évtizeddel ezelőtt Emil Bocnak miniszterelnökként az Ilie Bolojan vezette mostani kormányéhoz hasonló léptékű megszorításokat kellett foganatosítania, hogy megelőzze az országcsődöt. Kolozsvár jelenlegi polgármestere 2008 decemberében is a kincses város elöljárói székéből állt fel, hogy kormányfőként kamatoztassa közigazgatási tudását. Boc népszerűségi indexe 2009 elején 35 százalék fölött járt, ami romániai politikusnál kimagasló teljesítmény, akkoriban csak a hírhedt játékos-elnök, Traian Băsescué haladta meg: súrolta az 50-et.

Az országos viszonylatban mért jelentős népszerűség egyrészt annak volt betudható, hogy Boc a Funar-korszak után felfelé ívelő pályára állította Kolozsvárt, amely már akkor kimagasló, példamutató gazdasági eredményeket szállított. Hozzátartozott persze a 2008-2009-es megítéléséhez az is, hogy az eredetileg kormányalakításra felkért Teodor Stolojan megfutamodása nyomán miniszterelnökké avanzsált elöljáró mandátuma elején volt, amikor még a lakosság is reménykedik.

Azzal együtt, hogy már akkor érződött a világválság szele, amely végül csak 2010-ben öltött pusztító méreteket Romániában is. És amely addig példátlan megszorítások meghozatalára késztette a kormányt.

A húsba vágó intézkedések 2010 októberére 7 százalék alá „ásták el” Boc bizalmi indexét, amely nemigen akart feltámadni, emiatt pedig a miniszterelnök 2012 februárjában lemondott, hogy még mentse a menthetőt pártja, a PDL számára a közelgő választások előtt.

Emil Boc ezek után visszasomfordált Kolozsvárra, ahol tárt ajtókat talált, és azóta is a kincses város elöljárói székében ül. Bár az ismét 30 százalék fölé került bizalmi indexét látva nemzeti liberális (PNL) párttársai szívesen látták volna újra országos vezetői tisztségben, illetve jó európai kapcsolatai okán uniós pozíciókkal is hírbe hozták, Boc maradt a jól ismert „kaptafánál”.

Nem véletlenül időztünk el ennyit a kolozsvári polgármester politikai pályája felett: története kísértetiesen hasonlít az elmúlt években nagyváradi polgármesterként, majd Bihar megyei tanácselnökként helyi szinten maradandót alkotó, emiatt szintén egészen pártja, a PNL elnöki tisztségéig eljutó, sőt miniszterelnökké avanzsált Ilie Bolojan sztorijához. Mint ahogyan a körítés is: népszerűtlen intézkedések tömkelegének meghozatala egy súlyos válsághelyzetben.

Ez természetesen Bocnak is „feltűnt”. „Szükség van a politikai pártok elköteleződésére, hogy ha ezek a strukturális reformok egyszer megtörténnek, akkor 15 évig senki ne nyúljon hozzájuk. Mert nézzék csak meg, 15 évvel azután, hogy 2010-ben megtettük ezeket, most ugyanott tartunk” – nyilatkozta a minap egy műsorban. Felidézve a nyugdíj és a fizetés egyidejű halmozásának megtiltását, igazgatóságok, ügynökségek összevonását és megszüntetését tucatszámra, a különnyugdíjak reformját, a közalkalmazottak számának csökkentését, az áfanövelést, az egészségbiztosítási rendszer átszervezését, a befizetők számának növelését. „Ezeket 2010-ben már megtettük. Sajnos az első dolog, amit a 2013 utáni kormányok tettek, az volt, hogy ezeket egyenként eltörölték, sőt újakat is létrehoztak. Semmit nem tanultunk a történtekből. Én értem a politikát, értem, hogy a politikusok mindig csak szépet és jót szeretnének bejelenteni. De a populizmus néha a falnak visz. Katasztrófát okoz” – állapította meg Boc.

Ugyanilyen nyers és őszinte hangnemben közli sorra a megszorításokat Ilie Bolojan, akinek sorsa mintha egyszer már megíródott volna.

Miközben az Európai Unió, a nemzetközi hitelezők, tőkebefektetők üdvözlik a húsba vágó intézkedések sorát, minden érintett ágazat érdekvédelmi egyesületei, a szakszervezetek figyelmeztető tüntetéseket tartanak, általános sztrájkkal fenyegetőznek, amelyek ősszel megbéníthatják az országot.

Bár a tiltakozásnak, az előre bejelentett általános sztrájknak megvan a maga törvényes menete, az ehhez folyamodás vagy a folyamatos fenyegetőzés gyakorlatilag 35 éve ellehetetleníti a valódi, mélyreható strukturális reformok véghezvitelét. Mert a néplélek mindig azt súgja: hogyan is tudjak elfogadni egy pár száz lejes fizetéscsökkenést akkor, amikor folyamatosan elégedetlen voltam addig is azzal, ami van, volt!

Köztudott: a közalkalmazottak anyagi kiengesztelésére hozott bérpótlékrendszer olyan szépen kipofozta a jövedelmeket, hogy az állam által fizetett réteg átlagkeresete mára jócskán meghaladta a magánszférában alkalmazott béreket. Amiből egyértelműen kiviláglik, hogy a piac nem ott tart, ahová ma rengeteg közalkalmazottat mesterségesen „szituáltak”.

És apropó magánszféra: emberek százezrei, milliói megtapasztalhatták már Romániában, hogy ha nem megy a cégnek, akkor levágnak ilyen-olyan bónuszt, nem emelik a megszokott ütemben a fizetést, ne adj Isten ideiglenesen csökkentik a bérkeretet, akár elbocsátások árán is. Ilyen helyzetben az érintettek elgondolkodnak: nekik megéri-e annál a bizonyos cégnél maradni, mérlegre teszik a helyzetet, az ígéreteket, és annak függvényében döntenek, maradnak vagy inkább más munkahelyet keresnek – rosszabbik esetben nincs is döntéshelyzet, kénytelenek más munkahelyet keresni.

Na most ez esetben a cég, amelynek rosszul megy, az a román állam.

Nagyon súlyos bajok vannak. Ezt minden közalkalmazottnak meg kell értenie. Mérlegelni kell: elfogadom a jövedelemcsökkenést annak reményében, hogy bizonyos időszakon belül helyreáll a rend, vagy nem fogadom el, és akkor keresek más munkát magamnak. Ez lenne a tisztességes hozzáállás.

Csakhogy ugye van egy harmadik út is: tiltakozom, tüntetek, lebénítom az ország közigazgatását, igazságszolgáltatását, egészségügyét, oktatását, mert mégis hogyan képzelik, hogy 500 lejjel kevesebbet vigyek haza!

A szakszervezeti vezetők folyamatosan meglovagolják ezt az egyénileg természetesen érthető, de akkor is ösztönösen önző, a túlfogyasztás társadalmára jellemző hozzáállást, és inkább aktívan kiveszik részüket az ország haláltusájának elhúzásában. Ahelyett, hogy megmagyaráznák: az 500 lejes, számítógép előtt ülésért, majd onnan veszélyes módon történő felállásért járó pótlékot ők bizony valamikor kialkudták, de azt nem lehet az idők végezetéig fenntartani: ha baj van, ideiglenesen el kell tekinteni tőle.

De persze elsősorban a politikai rétegnek köszönhetjük mindezt, amely sohasem tanul a korábbi hibáiból. Gyalázatosan álságos, ahogyan most azok beszélnek „őszintén” hozzánk, akik éveken keresztül csak a szakadék széle felé toltak. Ilie Bolojannak talán még van annyi hitele, hogy bizonyos rétegekkel elfogadtassa a létfontosságú megszorításokat. Éppen ezért érthetően felvázolt kivezetési stratégiával is elő kellene állnia: minden egyes kárvallottnak meg kellene mondani, meddig kell elviselnie a rá eső terhet, konkrétan mennyi ideig kell mondjuk 500 lejjel kevesebbet hazavinnie. Mert ha az ember tudja, hogy – tegyük fel – hat hónapig vagy egy évig, akkor úgy tud tervezni, talán könnyebb lenyelni a feketelevest.

De hát

ez bizalom kérdése is, ami terén éppen a politikusok állnak a legrosszabbul. Bár Bolojan „új arc”, a kormánypártok ugyanazok, akik a választási szuperévnek hála brutálisan elmélyítették a deficitet,

épp csak kiegészültek az USR-rel. És nekünk mégis nekik kell szurkolnunk. A szélsőjobbot sikerült legyőzni valamennyi választáson, de most, a megszorítások nyomán eddig soha nem látott mértékű népszerűségnek örvendenek, az AUR már 40 százalék fölött jár.

Már csak ezért is érdemes kétszer is megfontolni azokat a mindent elsöprő általános sztrájkokat, mert ha itt bukik a kormány, akkor azt nem csak néhány száz lejünk fogja bánni.

A megszorításaival egyedül maradó Bolojan

Ilie Bolojan új kormánya nagyon nehéz helyzetben van a költségvetési hiány lefaragására hozott intézkedéseivel, amit a közalkalmazottak többsége nem fogad el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az állami alkalmazottak kellene a legkevésbé tiltakozzanak.