Ilyenkor tudatosítom magamban, mennyire igaz, hogy a felnőttek megjelenésükkel, viselkedésükkel, cselekedetükkel példaképek tudnak lenni a gyermekek, fiatalok számára. Számomra keresztapám az volt.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Majd megjavítja Öcsi bácsi! Áthívjuk Öcsit! Öcsi bácsi biztos talál valami megoldást! – mondogattuk sokszor egymásnak a családban. És valóban. Ha áthívtuk, ő mindent meg tudott javítani, mindenre talált megoldást. Mert Bányai István ezermester volt.
Mindnyájan különbözőek vagyunk. Alázatosak és szerények, beképzeltek és nagyravágyóak. Mint ahogy törtetőek is, akik ha fennebb jutnak a ranglétrán, meg sem ismerik a régi cimborát. Nos erre jöttem rá újra két ismerősömmel kapcsolatban is.
Nem állítom, hogy mindent megjegyzek, és soha semmit nem felejtettem el. De próbálok szavahihető lenni. Ma már sajnos egyre kevesebb az ilyen ember. Divattá vált, hogy semmit nem tartunk be, semmire nem emlékezünk.
A borbély az egyik legjobb ismerősünk: be nem áll a szája, úgy gondolja, ha már megtisztelted azzal, hogy beülsz a székébe, el kell szórakoztatnia. Élete nyitott könyv lesz számodra, de téged is úgy kiismer, hogy legjobb barátod sem tudhat többet rólad.
Környékünk arról volt híres gyerekkoromban, hogy rengeteg meredek utcája volt, ahol kiválóan lehetett szánkázni, csúszkálni. Egy-egy szánkózásra alkalmas utca akár több kilométer hosszú volt, az emberfia negyedórákat is csúszott lefelé.
Nem is leplezik a központosított, német–francia érdekeket képviselő uniós intézményvezetők, hogy számukra Klaus Johannis a megfelelő román vezér. Őt akarják joviális komornyikként látni a féléves EU-elnökség idején.
A rendszerváltás óta dinamikus fejlődésnek indult megyeszékhelyek vezetői nagyon jól látják, hogy fenntartható fejlődésük útjában egyetlen akadály tornyosul: a bukaresti adminisztráció. A román állam képtelen megfelelni a társadalom elvárásainak.
Miért égett ennyire bele a köztudatba az Aranycsapat? Az egyik válasz kézenfekvő: azóta sem akadt olyan magyar válogatatott, amelyik hasonló eredményekkel büszkélkedjen.
Alig 20–25 esztendővel ezelőtt, ha elmentem színházi vagy operai előadásra, minden harmadik szembejövő rám köszönt az előcsarnokban. Ehhez képest manapság jó, ha két, három ismerősömmel összefutok. Kicserélődött a baráti kör, a közönség, a színészek.
Jól látható, hogy az eddig megszokott módon és jelszavakkal az autonómiaüzenet nemcsak a bukaresti román vezetőkhöz, hanem a székelyföldi magyarok többségéhez sem jut el.
Nincs új a nap alatt: zaklatott lelkiállapotú román nacionalisták mindenütt etnikai érzékenységüket sértő jeleket vélnek felfedezni. Mint ahogyan legutóbb a Románia alakú flekkennel megjelent színházi plakát esetében.
Bevallom őszintén, magyarként rosszabbra számítottam a román centenárium évében. A pesszimizmus és a több mint két évtizedes újságírói tapasztalat azt sejtette velem, hogy ebben az esztendőben erős idegrendszerre, s végtelen toleranciára lesz szükség.
A replika nem várt helyről érkezett. Méghozzá a teniszsport örökös bohócától, Ilie Năstasétól. Akinek agyi bugyrait évtizedek óta nem hagyta el értelmes gondolat, és már számtalanszor megsértette embertársait nem éppen szalonképes beszólásaival.
A személyszállítók felosztották egymás között a piacot. Általában ócska járműveken viszik-hozzák az embereket – kicsi busz, kevés költség, nagy haszon alapon – , bömböl a rádió, az utas, ha akarja, ha nem, kénytelen hallgatni a sofőrnek tetsző műsort.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
