Román lapvélemény Ion Iliescuról: az igazság az, hogy megérdemeltük

Önkéntelenül is a vérünkbe ivódott a diktatúra, a félelem, a lehajtott fej és a vak engedelmesség. És ezt most egy olyan ember mondja, aki merte felemelni a fejét, és nem volt hajlandó behódolni – még ha akkoriban csak egy középiskolás lány is volt. Tudom, milyen volt közösségen belül fekete báránynak lenni.

Tudom, mit jelentett UTC-gyűléseken „feldolgozva lenni”. És még én is nehezen tanultam meg, mi a demokrácia és a szabadság.

Mind olyanok voltunk, mint az egynapos csibék, akiket egy kis ólban neveltek. Amikor először engedik ki őket a szabad levegőre és a tágas térbe, tétova léptekkel indulnak el, félve taposnak, keresik a kerítés határait, amelyek valaha körülvették őket. Még a fűszáltól is megijednek. A legkisebb zajra visszafutnak a ketrecbe. Aztán amikor megszokják a tágas teret, őrülten rohangálnak, kiabálnak. Nem lehet őket visszaterelni. Szabályok nélküli életre vágynak. Azt hiszik, a szabadság és a demokrácia azt jelenti, hogy nincs többé törvény, nincs többé rend. Ilyenek voltunk mi a forradalom idején.

Emlékszem, hogy a szabadság és a demokrácia olyan szavakkal kezdődtek, mint: reform, szerkezetátalakítás, leépítés, munkanélküliség.

Emlékszem, hogy Ion Iliescut szavaztam meg, és akkor a legjobb megoldásnak tűnt. Most, hogy Ion Iliescu elnök meghalt, nem őt ítélem meg, hanem saját magamat.

Mennyire nehezen értettem meg, mi a szabadság – de még nehezebb volt megélni.

Milyen nehezen értettem meg, mit jelent a demokrácia – és még nehezebb volt gyakorolni.

Emlékszem az akkori gyűlöletre, amelyet egyesek Corneliu Coposu, Radu Câmpeanu vagy Ion Rațiu iránt éreztek. Azt vetették a szemükre, hogy külföldön éltek, és nem ettek szójás szalámit. Sokan közülünk még ma sem értették meg, mit jelent a szabadság, a demokrácia és a másik véleményének tisztelete. Ha nem úgy gondolkodsz, mint ők, akkor ellenség vagy. Ha nem azt támogatod, akit ők, akkor áruló vagy.

2020-ban kirándulni mentem Argeș megyébe egy román származású amerikai állampolgárral, aki azóta már elhunyt. Meg akarta mutatni nekem szülőhelyét, elmesélni néhány történetet őseiről és a Muscel-hegység antikommunista harcosairól. Trump-rajongó volt, személyesen ismerte őt. Meghívást kapott egy vacsorára a Fehér Házba az első elnöki ciklus idején. Én pedig elleneztem Trumpot. Mégis civilizáltan beszélgettünk, nyíltan megosztottuk a véleményünket, minden görcs és szenvedély nélkül. Ő évtizedek óta élt az Egyesült Államokban – a demokrácia és a szabadság bölcsőjében – és számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki dühbe gurul csak azért, mert másként gondolkodik.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nekünk, mint népnek, még hosszú út áll előttünk. Az első demokratikusan megválasztott elnök halálával ismét elszabadult a gyűlölet.

„Nem érdemel állami temetést! Gyilkos! Pokolra vele...” – ezeket hallom vagy olvasom.

Engedjétek meg, hogy én is elmondjam a véleményem – nem támadólag, csak őszintén. Tetszik, nem tetszik, Ion Iliescut demokratikusan választották meg elnöknek. Tetszik, nem tetszik, három cikluson át vezette az országot. Hibákat követett el. Talán ő sem ismerte a demokráciát és a szabadságot, és velünk együtt tanulta meg azokat. A bányászjárások bűnével majd Isten előtt kell elszámolnia, ha a földi igazságszolgáltatás ezt elmulasztotta. Ha úgy ítélték volna el, mint Slobodan Milosevicet, más lenne a helyzet. De nem ítélték el, és mint államfő, katonai tiszteletadás mellett kell eltemetni.

Részvétem, Nina asszony!

Példás házasság és szerelem volt az Önöké. Hetven évig egyetlen ember mellett élni, botrányok árnyéka nélkül, nem kis dolog.

Férje oldalán, vele együtt próbálta ez az ország megtanulni, mi a szabadság és a demokrácia. Ő is, mi is nehezen tanultuk meg. Vannak, akik még mindig tanulják. Óvodások még.

Fordította Kisréti Zsombor