HIRDETÉS
– A 80 évvel ezelőtt történt tordai csata elesett magyar katonáiról hiányos adataink vannak, sok honvédnak ismeretlen a sírja. Mekkora volt a magyar katonai áldozat?
– A tordai csata magyar vesztesége legalább 7500-7600 emberre tehető, a katonák névsorai hiányosak. Legalább 2600 honvéd elesett, de valószínű, hogy ennél magasabb a halottak aránya. Mintegy 2500 katona eltűnt, akikről semmiféle adat, feljegyzés nincs. Egy részük hadifogoly lett, de a szovjetek nem vették nyilvántartásba, de olyanok is vannak, akiket gránát talált el, és a testükből nem maradt semmi. Mintegy 2000–2500 dokumentálható hadifogolyról tudunk, ők a Szovjetunió lágereibe kerültek.
– Mi okozza a sok kérdőjelet az elesett vagy eltűnt magyar katonák körül?
– A fő oka az, hogy az 1944. augusztus 23-ai román átállás teljesen megfordította a sakktáblát, az új helyzethez egyik napról a másikra alkalmazkodni kellett. A tordai csatában résztvevő 2. erdélyi magyar hadsereg úgy állt össze, hogy más hadseregektől vettek át alakulatokat. Sok esetben a névsorok sem készültek el, a csapatokat egyenesen a frontra küldték. A nyilvántartások emiatt részlegesek. Amikor Felvinc és Miriszló környékén megtörtént a harcérintkezés a szovjet haderővel – Erdélyben a magyar honvédségnek a román és a szovjet haderővel együttesen kellett megküzdenie –, a hatalmas túlerő iszonyatos áldozatokat okozott. Másrészt
– A magyar kisközösségek emlékezetében hogyan él a tordai csata? Az aranyosszéki falvakban élő idős emberek tudnak róla, hol kit temettek el az elhunyt katonák közül?
– A magyar egyházközségek idevágó nyilvántartása meglepően pontos. Az egyházi levéltárakban a lelkész felírta az elhunyt és eltemetett katonák adatait. Saját halottaikként tartották számon az elesett magyar katonákat. Ahonnan a lelkész elmenekült, vagy a bevonuló vörös hadsereg megölte – ahogy Várfalván történt az unitárius lelkipásztorral –, ott a helyi civilek temették el a honvédeket. Sok katona kiléte azonban nem ismert, hiszen mozgósításkor nem volt idő, hogy a dögcédulákat a megfelelő helyen kilyukasszák, amiből kiderüljön, hogy az elesett honvéd melyik hadtesthez tartozott.
A tordai csata igazából kis településeket érintett, Kolozsváron nem volt harc, csak átvonulás. A falvakban mindent tudnak az emberek: Benkő Levente kollégám, jómagam és Papp Annamária sokat jártuk a vidéket, hogy a még felelhető adatokat összegyűjtsük.
– Pataky József hozta létre a Tordai Hagyományőrző Bizottságot: hosszú éveken át kereste és feltárta az elfeledett honvédsírokat, és ahol lehetett, emlékjelt állított. Mit jelent a történészek számára ez a gigászi civil munka?
– Pataky József Nagyenyedtől az aranyosszéki falvakon át összesen 42 emlékművet, illetve emlékjelet állított. Van közöttük emléktábla, kopjafa, tényleges emlékmű, márványtábla, vagy sírkert, mint a tordai vagy a nagyenyedi. Nagyenyedre azok a magyar honvédek kerültek, akiket elfogtak, vagy sebesülten magukkal hurcoltak a szovjetek. Itt volt az első nagy hadifogolytábor kórháza: a református temetőben 234 honvéd neve van feltüntetve a siratófalon. Ha szabad így fogalmaznom, Pataky Józsefnek viszonylag könnyű dolga volt, mert a falvakban ha az ember rákérdez az öregekre, legtöbb esetben meg tudják mondani, hol nyugszanak a magyar katonák, és mennyien haltak meg. Ha szerencséje van, a nevüket is ismerik. Mivel a szovjet katonák a falvakból hurcoltak el sok helyi lakóst, ez megmaradt a helyi magyar közösségekben.
Nekünk, kutatóknak ez sokat segít. Szomorú, hogy erre a feltáró munkára az elmúlt nyolcvan esztendőben soha nem volt állami kezdeményezés. Ha nincsenek Pataky Józsefhez fogható, elkötelezett emberek, a feltáró munka nem jöhetett volna létre.
– Mi volt az oka annak, hogy a szovjet hadsereg katonák helyett nagy számú civilt hurcolt el ,,hadifogolyként” Torda és Kolozsvár környékéről?
– A szovjet és román hadseregnek nem sikerült áttörnie a magyar honvédség Torda környéki állásait, a magyar csapatok három hétig tartóztatták fel a túlerőt, és ez alatt megkezdődött a tervszerű kiürítés. A szovjet fél megkerülte a magyar vonalakat, gyakorlatilag már kinn voltak a Tiszánál. A magyar hadseregnek Tordáról gyorsan kellett kivonulnia, nehogy zsákba kerüljön. Október 11-én elesett Kolozsvár, 12-én pedig Nagyvárad. Már csak északi irányba, Zilah felé tudtak visszavonulni, és a Margitta–Nagykároly –Szatmárnémeti vonalon hagyták el Erdélyt.
A szovjet katonai vezetőknek Sztálin előtt igazolniuk kellett, miért álltak szinte négy hetet Tordánál, miközben 13 ezres emberveszteségük volt. Erdélyből a vörös hadsereg húszezer magyar civilt hurcolt el szovjet lágerekbe.
– A partiumi és a bánsági németek 2025 januárjában emlékeznek meg a svábok deportálásának 80. évfordulójára. Mekkora trauma volt ez az erdélyi német közösségek életében?
– A sokkhatásnak máig élő hagyománya van, mintegy 60 emlékmű áll partiumi településeken az elhurcoltak teljes névsorával. A német ajkú lakosság 1945. januári tömeges elhurcolását a Partium és a Bánság nagyon megszenvedte. A német lakosság mellett ugyanakkor nagyon sok németes nevű magyar is célkeresztbe került, ők is az erdélyi szovjet elhurcolások második hullámának áldozatai.
– A II. világháború csatáit alaposan dokumentálták a történészek. Mennyire igaz ez a Torda környéki frontra?
– Magyar szempontból a II. világháborús erdélyi frontok kutatása nagyon későn kezdődött el. Magyarországról már a nyolcvanas években pislákolt erre igény, de erdélyi magyar történészek ezzel nem foglalkozhattak. Amikor a Kádár rendszer valamelyest nyitott, a nyolcvanas években magyarországi hadtörténészek kezdték el Erdélyt járni. A trianoni Magyarország területén viszont már a hatvanas években elkezdődtek az alapos hadtörténeti kutatások, Erdélyben azonban semmi nem történt. Nálunk mindez fáziskéséssel kezdődött el, de sokkal gyorsabban haladtunk előre, mint Magyarországon.
Az erdélyi feldolgozottság ma már megközelíti a magyarországit. Hiány maradt viszont a civil elhurcoltak ügye: őket egybevették a katonákkal, és ugyanazokat a táborokat járták meg.
– Mennyire tudunk ma megbízható adatokat az Erdélyből elhurcolt magyar civilekről?
– A történelemtudományban ez a pászma magára maradt a gazdaság-, a társadalom-, a hadtörténet és a politikatörténet között. Az elmúlt 20 évben többek között ezt kutattam, és három erdélyi kollégámmal – Benkő Leventével, Boros Ernővel és Papp Annamáriával – igyekeztünk betölteni az űrt. Igazából ma már a keret megvan, a nagy dolgokat megírtuk. A fiatal történészek számára a kisebb települések tényfeltárása maradt, a mélyfúrások, amelyek sokat segítenek az összkép árnyalásában.
– Az egykori Szovjetunióba elhurcoltak adatait a mai Oroszországban is kutatni kell. Ez a lehetőség mennyire adatott meg a magyar történészek számára?
– Pár esztendeje a magyar állam 687 ezer személyi kartont szerzett meg az oroszoktól az egykori elhurcoltakról, az orosz levéltárak szerint ennyi van. Közben tudjuk, hogy Magyarországról több mint egymillió katonát és civilt hurcoltak el a Szovjetunióba. Nagyon sok olyan elhurcolt civil és katona van, akiről nem készült karton. Meghaltak kiszállítás közben, vagy abban a lágerben, ahol ők voltak, nem vették őket nyilvántartásba.
A volt Szovjetunió a maga részéről ezzel mindent letudott: olyan fal ez, amin nem lehet túllépni. Mára szinte elérhetetlenné váltak az orosz levéltári kutatások.
A történet sajnos vég nélküli, függetlenül a mostani politikai kontextustól. Nincs annyi ember, pénz és idő, hogy teljesen fel lehessen tárni. Amikor 20 évvel ezelőtt nekifogtam a kutatásnak, fiatal történészként lelkesen fogadkoztam, hogy mindent fel fogok tárni. Rájöttem, hogy nem lehet a végére járni.
– Milyen a román történészkollégákkal az együttműködés?
– Vannak román történészek, akik nagyon nyitottak irányunkba. Személyes kapcsolatokban, baráti beszélgetésekben megnyílnak, sokuk többé-kevésbé beszél is magyarul. Négyszemközt elmondják, hogy megértik a mi oldalunkat – sok mindenben egyet is értenek –, de hivatalosan ezt nem hangoztatják. Ha megtennék, a szélre sodródnának.
Saját karrierjüket kockáztatják, amennyiben felvállalják, hogy más nézőpont is lehetne a román történelemszemléletben. 1989 előtt ez fel sem merülhetett, de mára már van egy törés a román történésztársadalomban, ami viszont nem elég erős ahhoz, hogy a fősodorral szembemenjen.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
