HIRDETÉS
– Nem is olyan messze innen, Újszentannán született sváb családban. Mennyit jelentett ez a környezet abban, hogy a papi hivatást válassza?
– Mint gyerek nem voltam ministráns, persze, jártam minden vasárnap a templomba a szüleimmel. Amikor nyolcadikos lettem, édesapám, aki addig Aradon dolgozott építkezésen, jelentkezett az akkor megüresedett szentannai sekrestyés állásra, harangozónak. Meg is kapta az állást, én meg mentem segíteni neki, mert amikor temetés volt, a négy nagy harangot négy személy kellett húzza addig, amíg a temetési menet a temetőbe ért. Tehát akkor kezdtem jobban megismerni a plébánia életet, a plébánost, a káplánt, meg akik ott voltak.
Ez 1965-ben volt, amikor is egy szentannai származású fiatal pap, aki Simándon volt plébános, és csak két éve szentelték fel, meghalt motorbicikli-balesetben. A temetésén nagyon sokan vettek részt, köztük én is,
és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a kétéves munkát folytatni kellene.
Akkor gondoltam először arra, hogy milyen lenne, ha átvenném az ő helyét az egyházmegyében. A nyár folyamán volt még egy falumbeli fiú, aki szintén így gondolkodott, és ketten jelentkeztünk Gyulafehérvárra a kántoriskolába. Az volt a katolikus líceum. A káplán fel is készített minket, hogy legalább egy pár szót tudjunk magyarul, „jó napot”, vagy valamit tudjunk mondani…
– Merthogy addig németül beszéltek, hiszen jelentős német közösség élt, és még talán él most is Újszentannán…
– Igen, most is vannak még németek. Tehát az volt az első találkozás a magyar nyelvvel: megtanultam a jelenidőt, jövő időt, múltidőt stb. Persze a Miatyánkot, az Üdvözlégyet is megtanultuk a vakáció alatt, és ősszel jelentkeztünk Gyulafehérvárra. Kilencedik osztályban, az első évben nagyon nehéz volt, mert nem ismertük a nyelvet, és székely volt a legtöbb osztálytárs, akik keveset tudtak románul, vagyis kevesebbet, mint mi. Az órákon nem sokat értettünk az egészből…
De miután egy pár hónap eltelt, karácsonykor otthon, Szentannán már magyarul beszéltünk a sekrestyében egymással,
s csak néztek ránk, hogy milyen nyelven beszélünk?! Tizedik osztálytól már nem volt gond, ugyanúgy tanultuk a magyar irodalmat, történelmet, mint a többiek az osztályból. Egy év alatt sikerült megtanulnunk magyarul.
– Hogyan vezetett az út aztán a főiskolára, a felszenteléséig, majd az első szolgálati évekig?
– A 12. osztályban volt két-három fiú, akik kántorok akartak maradni, de mi, a többiek folytatni akartuk a teológiát. Nem is volt felvételi, hanem csak kérvényt kellett beadni, és a püspökség jóváhagyta, hogy folytathatjuk a tanulmányokat. Hatodév elején felszenteltek diakónussá, és néhány hónap után,
1975. június 22-én Márton Áron püspök úr felszentelt bennünket papnak.
Senki nem gondolt arra, hogy Temesvárra fogok kerülni, mivel akkoriban Újszentanna, Resicabánya, Lugos voltak a káplánhelyek. De mindjárt a szentelés után, még primiciáztam otthon, jött a levél a temesvári püspökségtől a plébániára, hogy augusztus elsejétől ki vagyok nevezve józsefvárosi káplánnak. Nagyot néztem, és mindenki megijesztett, sőt többen őszinte részvétet is kívántak, akik ismerték a pap bácsit onnan, pedig nem volt olyan veszélyes, sőt…
Pont Szent Anna napján, július 26-án jött a levél, és másnap elmentem vonattal Temesvárra, hogy mondják meg, mire van szükségem, mit hozzak. Azt kérdezte tőlem Pázmány Péter plébános: hányan vannak testvérek? Mondom, öten. Hát – mondta –, ha sok türelme lesz, akkor ki fogunk jönni egymással.
Megmutatták a szobámat, amiben volt egy kerek asztal, egy vaságy és négy szék. Ez volt az egész berendezés. Július 31-én odautaztam, jött velem az édesanyám és a nővérem, a testvéreim pedig elhozták a könyvespolcomat Szemtanáról vonattal, és kézzel cipelték az állomástól a plébániáig. Így kezdődött az életem a Józsefvárosban.
– Milyen közösséget talált ott? Ugye, ezután következett a kommunizmusnak talán a legnehezebb korszaka…
– Amikor odakerültem, azt mondta Pázmány úr, hogy hatezer híve van a Józsefvárosnak: négyezer német, kétezer magyar. Akkor még csak németül és magyarul végeztük a szertartásokat, nem volt román szentmise vagy hittanóra. Az évek folyamán jöttek Moldvából katolikus románok és letelepedtek a Józsefvárosban is, akkor szükségessé vált a román hittanórára.
Mivel a főnököm, Pázmány Péter Parkinson-kórban szenvedett, és nehezen jutott el a temetésekre, ez a munka rám maradt. Meg a hittanórák: szombaton és hétfőn tartottam hittanórát németül és magyarul,
de jött a Szekuritáté, s azt mondta, hogy csak szombaton déltől vasárnap délig engedélyezett a hittanóra.
Pázmány azzal védekezett, hogy ő beteg, nem tudja tartani, és én délután nem vagyok képes mind a két nyelven foglalkozni a gyerekekkel. Így megengedték, hogy hétfőn is tarthassak hittanórát.
Persze a Józsefvárosban a legtöbb munkát a temetések jelentették. A plébániához tartozott a Sági úti temető, ez volt a legnagyobb temető Temesváron, és
évente több mint 300 temetésünk volt. Majdnem naponta mentem a temetőbe!
Azután házszenteléseket is végeztem, egyre többet, így sikerült megismerni az embereket, a családokat, és azt mondhatom, hogy nagyon jó hívek voltak, akik türelemmel nézték a kezdő káplánt…
Tizenegy éven keresztül voltam káplán a Józsefvárosban, és amikor 1986-ban Pázmány az egészségügyi állapota miatt nyugdíjba vonult, elment az akkori ordináriushoz, Kreuter Sebestyénhez, és mondta neki, hogy szerinte annyira belejöttem a dologba, hogy ő meri azt mondani: én vegyem át a plébániát. Úgy is történt, 1986. szeptember elsejétől én lettem a plébános, és azzal kezdtem a munkát mindjárt, hogy ősszel felújítottuk a józsefvárosi plébániatemplomot.
Elérkezett 1990, az új rendszer. A házban 25 éven keresztül együtt laktam Boros Béla néhai püspök úrral, és
kegyelem volt részemre, hogy megismertem ezt az embert, mert nagyon sokat tanultam tőle.
Olyan közelről nem ismerte senki, mint én, mert negyed évszázadig laktunk egy fedél alatt. Nagy türelme volt hozzám. Megismertem a rokonait, a családját… 1972 után, miután kiszabadult a börtönből, minden második évben elment Németországba vagy Ausztriába, tehát ismerték Nyugaton. Így 1990-ben az első segélyszállítmányokkal is őt keresték. De hát ő már 70 éves volt, mit tudott volna csinálni? Én meg akkor voltam 25-30 éves, ezért próbáltam átvenni a dolgokat. Nem volt raktárunk, ahová a segélyeket tehettük volna, mert nagy kamionok érkeztek, s ezt meg kellett szervezni.
Márciusban a püspök úr azt mondta, hogy vállaljam el a Caritas megszervezését nemcsak Temesváron, hanem az egész egyházmegyében. Az első két évben vettünk több házat Bakóváron, Csákon, Lugoson, Temesváron, Resicabányán, Aradon, hogy kiépítsük a szervezetet.
1993-ig, tehát három éven keresztül vezettem az egyházmegyei Caritast, de azt mondtam, hogy én pap is akarok maradni, nem csak utazni állandóan.
Akkor megalapítottuk a Caritas szövetséget, és már csak a temesvári Caritas vezetése maradt rám, de az is elég munkát jelentett. 1992-ben sikerült egy régi épületet, ami a püspökséghez tartozott, átalakítani szegénykonyhává. 80 embernek főztünk naponta, egészen 2003-ig, amíg ott voltam Temesváron. Nagyon sok szép munka volt ott! 1994-ben elvállaltam az orczyfalvi plébánia vezetését is, mert hatalmas kerttel rendelkezett. Orczyfalva filiája volt Temeskalácsa, Temeskenéz, Hodony meg Baraczháza, és több helyen is volt nagy kert. Az alkalmazottak kijöttek velem, és segítettek a kertben, de volt olyan, hogy kihirdettem például vasárnap a misén, hogy hétfőn vagy kedden, aki ráér, szívesen meghívom, hogy jöjjenek egy kapával, vagy valamivel szerszámmal a kertbe segíteni. Nem csak asszonyok, hanem férfiak is jöttek, ott dolgoztak egész nap, volt, hogy húsz személy. A zöldséget, amit megtermeltünk, felhasználtuk a szegénykonyhán.
Falun nőttem fel, hozzászoktam gyerekként a kerti munkához. Most is szeretem a kertészkedést, bár csak 70 éves koromban kaptam egy rendes kertet itt, Máriaradnán, de mindig szerettem a kerti munkát. Így sikerült fenntartani a szegénykonyhát Temesváron.
A 80 ember közül 40-en kapták teljesen ingyen az ételt minden nap,
és a többiek is csak egy jelképes összeget fizettek érte. Nagyon sok emberen tudtunk segíteni.
– A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum melletti óvoda építése is az ön nevéhez fűződik.
– 2000-ben jött egy németországi nővér, Schwester Margit, aki a Notre Dame-i Iskolanővérek vezetője volt Temesváron, hogy szeretnének egy óvodát létesíteni. Nagyon aktív ember volt, még az 1990-es években felépítette az új kolostort a Resica utcában, és oda költözött 16, vagy még több nővér.
Tehát mondta, hogy szeretnének egy óvodát építeni vagy berendezni. Együtt kerestük a Józsefvárosban a lehetőséget, találtunk is egy régi házat a Solventul-gyár mellett, de aztán a végén azt mondtuk, hogy mivel a plébániának volt egy épülete a templom szomszédságában, alakítsuk át azt. A családoknak, amelyek ott laktak, biztosítottunk más lakást, és így kiürült a ház, abban létesítettük az új óvodát.
Nemcsak vele volt szerencsém, hanem temesvári mérnökökkel is, akiket ismertem, és akik ingyen megcsinálták az egész projektet. Stern Thomasnak hívják az egyiküket, most is él, már nyugdíjas, sokat segített ő is.
– Említette, hogy 2003-ig volt Temesváron, akkor helyezték át Máriaradnára. Hogyan fogadta ezt, hogyan élte meg?
– 2003-ban az akkori püspök, Roos Márton behívott és azt mondta, szóltak neki, hogy a ferences atyák elmennek Radnáról, és rám gondolt, hogy én vegyem át. Tudja, hogy szeretem az állványokat, ott építhetek olyan nagy állványt, amilyet csak akarok – így mondta. Persze, mikor az embereknek megmondtam, hogy 28 év után elmegyek a Józsefvárosból, rosszul viselték a dolgot. Nagyon jó volt a kapcsolatom a hívekkel, sok jó embert ismertem meg. Nehéz volt elfogadni, de hát, ha ez a püspök úr határozata, akkor én vállaltam.
De a hívek közül voltak többen, akik „fellázadtak”, és gondolták, hogy megakadályozzák a püspököt, hogy végrehajtsa a tervét. Kértek a polgármesteri hivataltól engedélyt, hogy tüntessenek a püspökség meg a dóm előtt, transzparensekkel vonultak fel.
Három nap után azt mondtam, hogy most már el kell menjek Temesvárról akkor is, hogy ha a püspök vissza is vonja ezt a dolgot, nem maradhatok, mivel annyira kiéleződött a helyzet.
Eljöttem ide, de nehéz volt itt is, mert a hívek, akik ismerték a barátokat, évszázadokon keresztül hozzájuk voltak szokva – sőt én magam sem tudtam elképzelni Radnát ferencesek nélkül –, nagyon csúnyán néztek rám. Azt gondolták többen, hogy én vagyok az oka annak, hogy a ferencesek elmentek innen.
Egy éven keresztül saját magamnak főztem. Utána sikerült meggyőzni az egyik szomszéd nénit, hogy jöjjön, és vegye át a konyhát.
Tehát az elején, mondom, nehéz volt, de aztán lassan belejöttem. Sőt később aztán már örültem annak, hogy már nem vagyok Temesváron, mivel láttam a különbséget a nagyváros és a falu között. Itt sokkal nyugodtabb volt az életem. Ha Temesváron egy fél órán keresztül nem jött senki az irodába, akkor már furcsálltam, hogy mi történik, miért nem jön senki. De itt más a helyzet.
– Jól is esett tehát egy kicsit az elvonulás?
– Határozottan.
– Máriaradna, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legjelentősebb zarándokhelye volt, és néhány évvel ezelőtt egy beszélgetésünkkor ön úgy fogalmazott, hogy egy olyan hely, ahol érezni a gondviselést. Ez így van a mai napig is?
– Ha az embernek van egy kis hite, akkor érdemes Radnára jönni. Mivel itt lehet érezni valóban, hogy közelebb van a Jóisten, és közelebb van Szűz Mária is az emberekhez. Sokan jönnek, nem csak az egyházmegye területéről, egész Romániából, több száz kilométerről, és mikor elmondják, hogy milyen nehézségen mentek keresztül, akkor csak azt tudom mondani: csoda történik. Most is sokkal több csoda történik itt, mint amit el tudunk képzelni. Az embereknek problémáik vannak, amiket ők nem tudnak megoldani. De ha van bizalmuk, és imádkoznak, valóban megoldódnak a gondok.
Azt szoktam mondani, Máriaradna nemcsak egy történelmi műemlék, hanem egy élő templom, ahol valóban csodák történnek.
Sokszor azt mondjuk, hogy a Jóisten nagyon messze van tőlünk. Nem igaz, nagyon közel van. Sokkal inkább, mint ahogy elképzelnénk. És amikor átmegyünk egy-egy nehéz pillanaton, és sikerül visszanyerni a reményt, a bizalmat a jövőben, akkor csak azt mondhatjuk, hogy köszönöm szépen.
– Ez a kéttornyú bazilika most nagyon szép, a hozzá tartozó rendházat is felújíttatta, de nem ilyen körülményeket talált itt, amikor ide kihelyezték, ugye?
– Amikor idejöttem, egy szobám volt, és abba kellett bezsúfolni mindazt, amit a plébániáról elhoztam. De aztán két évre rá visszakaptuk az épületet papíron, igaz, még két évig tartott, 2007-ig, mire az öregeket elvitték a kolostorból. Itt voltak 1951-től kezdve Arad megyének a szociálisan leghátrányosabb emberei: betegek, idősek. Száz ember lakott az öregotthonban, és gyakran a nővérek éjszaka is felhívtak, hogy „jöjjön, plébános úr, mert megint meg akar halni valaki” – ezekkel a szavakkal.
Öt-hat beteget szállásoltak el egy kis cellában, emeletes ágyak is voltak, és lent, ahol a kegytárgybolt működik most, volt az 5-ös szekció: ott voltak a súlyos betegek. Két teremben laktak a nők, és egy teremben a férfiak, 20-25 személy egy hálóban, tessék elképzelni, milyen körülmények között.
Itt az udvarban volt egy kis pincehelyiség, ahova betették a halottakat. Én voltam az egyedüli pap, mindenki számára, attól függetlenül, hogy református vagy katolikus, vagy bármilyen vallású volt az illető.
Az öregháznak volt egy traktorja utánfutóval, arra feltették a halottat, és vittük a szegények temetőjébe. Az öregotthonban készítettek a férfiak keresztet betonból, ráírták a nevet festékkel, de néhány hónap után már nem lehet elolvasni. Nagyon ritkán jöttek hozzátartozók, általában csak én kísértem a halottat a személyzettel meg a sírásókkal.
– Miután az egykori rendházat visszakapták, és a szociális otthont kiköltöztették belőle, még eltartott néhány évig, mire nekikezdhetett a felújításnak. Hogyan sikerült ezt megvalósítani, és ön hogy érzi, ezek a nagy munkálatok mindig megtalálták önt, vagy ön választotta tudatosan ezeket a nagy kihívásokat?
– Miután elmentek az öregek innen – 2007-ben –, hozzáfogtunk egy projektet összeállítani, amit benyújtottunk európai uniós támogatásra. Münchenben lakott egy fiatalember, aki nálam volt elsőáldozó Temesváron. 14 éves korában elment Németországba a szüleivel együtt, és ott híres építész lett, műemlékekre szakosodott. Vállalta, hogy eljöjjön ide, hogy állítsuk össze a projektet. A németországi Caritas fizette őt, és itt lakott hét éven keresztül, egészen 2015-ig, amíg befejeztük a javítást.
De nem csak ő segített. Németországban van egy SES, Senior Expert Service nevű szervezet. Mind nyugdíjas szakemberek, akik szeretnének jótékonykodni a szakterületükön. Közülük is eljöttek az évek folyamán 15-20-an, néhány hétig itt dolgoztak, és megmondták, hogy mit, hogy kellene csinálni. Sikerült felvenni a kapcsolatot a temesvári építészeti fakultással, és onnan is jöttek egyetemisták, akik itt végezték a szakmai gyakorlatot, miközben nekünk segítettek. El kellett látni őket, meg délutánonként elvittem őket Gyorokra, a strandra, de nem kellett fizetni érte, ami nagy segítség volt.
Végül elkészült a projekt, a temesvári püspökség felterjesztette Bukarestbe, és az egyházmegye kapott 10 millió eurót a felújításra.
Hatalmas összeg! Akkor Romániában ez volt második legnagyobb projekt, amit jóváhagytak, és három és fél év alatt be tudtuk fejezni a munkálatokat. E nélkül nem sikerült volna, száz évbe telt volna nekünk, hogy 10 millió eurót összegyűjtsünk.
– Egy történelmi zarándokhelyből így egy turisztikai nevezetesség is lett, amit mindenféle nemzetiségű, illetve felekezetű ember felkeres, vagy átutazóban megáll Máriaradnán. De mekkora a gyülekezet lélekszáma, és milyen a nemzetiségi összetétele?
– A második világháború után 750 katolikus volt Máriaradnán. Közben nagyon sokan elköltöztek, mivel nem találtak helyben munkát, elmentek Aradra, Temesvárra vagy még messzibbre. Amikor én 2003-ban idejöttem, akkor volt talán 150-160 katolikus. Jelenleg 92-en vagy 93-an vagyunk. Mint lélekszám, ez a legkisebb plébánia az egyházmegye területén, de mivel zarándokhely, kiemelt hely.
A hívek közül mondjuk a fele magyar, a másik fele román, meg van egy horvát származású és egy bolgár származású család.
Voltak itt németek is, de három évvel ezelőtt temettem el az utolsó német nénit: Glogovácon (Öthalom – szerk. megj.) született a Frau Schmidt, és ide jött férjhez, a férje már előtte pár évvel meghalt. Magyar iskola 1954 óta nincs, és ez megérződik. A gyerekek, ha magyar családból is származnak, inkább románul beszélnek egymással.
– A munkálatokkal most sem álltak le, hiszen a templom mögötti Kálvária-dombon Jézus keresztútját felújították, a több mint 100 évvel ezelőtt emelt stációk szépen megújultak. Honnan ennyi energia, ennyi erő, hogy még mindig folytassa ezt a munkát?
– Minden munkához elsősorban szakember kell, és kell pénz is. Sikerült itt helyben találni egy olyan céget, amelyik vállalta a a keresztúton. Be is fejeztük hála Istennek már tavaly az Úr Jézus szenvedésének útját, mind a 14 állomást. Volt több plébánia, amelyik támogatta ezt a projektet, és hozzájárult pénzzel is. Befejeztük a Kálváriának az első részét, ahol különböző ferences szentek vannak, férfiak meg nők, és az építészmérnök javaslatára
felállítottunk egy 9 méter hosszú keresztet is, ami egy új dolog, és valóban nagy hatással van mindenkire, aki felmegy oda.
Még hátravan Szent Flórián, Szent Vendel, Szent Antal és Szent Erzsébet szobrának a felújítása, ezeket sikerül idén befejezni. De még ott van fent a bal oldali úton az Úr dicsőséges útja, ami a feltámadással kezdődik. Ott is volt 11 állomás, sajnos a háború után az orosz katonák a hat stációt ledöntöttek. Most is úgy van minden. Remélem, hogy két év alatt az is meglesz, és akkor nyugodt lehetek. Volt három kripta a templom alatt, kettő be van falazva már száz éve, de az utolsó még nyitva van, és ott is van egy kis munka. Ha egészséges maradok, akkor három éven belül biztos kész lesz az is.
– Milyen papi jelmondatot választott a felszentelésekor?
– „Krisztus szeretete sürget minket.” Ez a korinthusi levélnek egy részlete, és ehhez is tartottam magam. Krisztus szeretete az, ami sürget minket, amiért kell valamit csinálni. Nem várhatjuk azt, hogy mások csináljanak valamit, hanem mi kell megfogjuk a munkát, akkor lesz valami.
– Elérkezett az aranymiséhez, ez alkalmat adott a számvetésre?
– Az érsek úr meghívott bennünket a gyulafehérvári székesegyházba, ahol valamikor Márton Áron szentelt bennünket pappá. Nem csak mi voltunk, az ötvenéves papok, hanem voltak ezüstmisések is, akik huszonöt évvel ezelőtt lettek felszentelve, és voltak olyanok is, akik 60 éve papok. Ők ketten voltak. Mi csak hárman, mert ketten betegség miatt nem tudtak eljönni, és volt nyolc ezüstmisés pap is. Tehát 13-an voltunk. Nagyon szép volt, habár szűk körben zajlott le.
Én vagyok az egyedüli aktív plébános az 50 éve felszenteltek közül, tehát 75 évesen is, és remélem, hogy az is maradok még egy ideig.
Azt mondhatom, hogy sikerült mégiscsak sok mindent megvalósítani abból, amit elhatároztam az idők folyamán. A papnak a feladata nem más, mint ami a család, a szülők feladata: hogy a gyerekeknek gyökeret adjanak, hogy minden gyerek tudja, hová tartozik. Nehéz pillanatokban szükséges az ilyesmi. A másik feladat a gyerekeknek szárnyat adni, hogy repüljön a gyerek.
Keresztény szempontból ez a fontos: legyen gyökere, vallási meggyőződése, hite, hogy amikor nehéz órákban van része, tudja azt mondani, a hitem megtart, az ad erőt, az ad vígaszt. Fontos, hogy tudjunk előre nézni. Rajtunk keresztül az emberek megtalálják azt a két szárnyat, amivel tudnak repülni, el tudják érni, amit szeretnének megvalósítani az életben. Ez a legjobb, amit mi tudunk csinálni, egy kicsit hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy az emberek jobbak legyenek.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
