HIRDETÉS
Kézdivásárhely és környéke történelmének egyik különös fejezete a Csiszár Fürdőé – egy olyan létesítményé, amely az 1800-as évek vége óta a gyógyulás, a természeti erő és a közösségi élet szimbólumává vált. Bár voltak időszakok, amikor az enyészeté lett, mindig akadt valaki a Csiszár-leszármazottak közül, aki szembeszállt az idővel, a történelemmel, és új életet próbált lehelni a borvizes medencékbe. Johann Taierling a családi emlékezet hordozójaként mesélte el, hogyan született újjá a fürdő több évtizedes küzdelem után – és miért nem csupán vállalkozás ez, hanem életforma.
A fürdő alapítója, Csiszár Dénes, Johann ükpapja volt. Székely lófő, nemesi család sarja, aki korát megelőző, vállalkozó szellemű férfi volt. Nemcsak hogy gépészmérnöki tanulmányokat folytatott Budapesten, de
már fiatalon vagyonos emberként számos üzletbe fogott: marhákat szállított Bécsig, szeszgyárakat épített, és közben figyelme a bálványosi erdők felé fordult.
A fürdő születése egy vadászathoz kötődik. Egyik leshelyén – azon a helyen, ahol ma a főmedencék találhatók – vadat várt, miközben a föld alól borvíz kezdett bugyogni a lába alatt, amikor székét leszúrta a földbe. Tapasztalt emberként hamar felismerte, hogy értékes, gyógyhatású ásványvízforrásra bukkant. Megvásárolta a területet, és az évtizedek során családjával együtt közel 500 hektárt vásároltak össze – Bálványos egész hegyoldala az övék lett.
Ekkor kezdődött a fürdőépítés: a nyári hónapokat fenn töltötte a vidéken, és szinte minden évben épített valamit – vendégházat, tánctermet, fürdőmedencéket, meleg vizes kádakat.
A 1890-ben épített létesítmény gyorsan ismertté vált. Csiszár Dénes különleges figyelmet fordított arra, hogy a természetes adottságokat a vendégek kényelmével ötvözze. A borvizeket például egy régi kazánnal melegítette fel, amelyet korábban a szeszgyárban használt, és faházakba öntve kínálta a meleg fürdőt a látogatóknak – ez a korban szinte csúcstechnológiának számított.
A fürdő nemcsak gyógyulási célokat szolgált, hanem közösségi tér is volt: zenés estek, társasági élet, nyaralás.
1939-ig, Dénes haláláig, virágzott a hely, majd a család egészen 1948-ig fenntartotta. Ekkor azonban elérte a fürdőt is az államosítás.
A kommunizmus első húsz évében az állam gyakorlatilag magára hagyta a fürdőt. A fából épült régi létesítmények lassan elkorhadtak, eltűntek, leomlottak. Csak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdtek újra érdeklődni a fürdő lehetőségei iránt. Ekkor új, korszerűnek számító épületeket emeltek – panziókat, kantint, kezelőbázist, beltéri medencét.
A gyógykezelések immár orvosi felügyelet mellett zajlottak, kúrákat írtak fel, volt fürdőorvos, ápolónő. A fürdő ismét évi tízezreket vonzott. Ez a második aranykor 1995-ig tartott, amikor a rendszerváltás utáni privatizáció újabb törést okozott. Az ingatlanokat több részre bontva adták el különböző cégeknek, amelyek azonban nem fektettek vissza semmit.
Az épületek újra hanyatlásnak indultak, sokszor spekulációk célpontjaivá váltak, és a fürdő ismét elnéptelenedett.
A Taierling család, bár a kommunizmus alatt Temesváron élt, sosem feledte a bálványosi gyökereit. Johann édesanyja rendszerellenesnek számított, mivel jómódú családból származott, és mivel még a hetvenes években megpróbált megszökni az országból – sikertelenül – családját szoros megfigyelés alatt tartották. Édesapja német származású volt, de még így sem sikerült elhagyniuk az országot.
Végül
1990-ben kitelepedtek Németországba, ahol Johann 17 évet élt, tanult, egyetemre járt. Amikor 2005-ben életbe léptek Romániában a visszaszolgáltatási törvények, úgy döntött, hazatér.
Mivel még nem volt családja, állása, vállalta a kalandot. A nagymama kézdivásárhelyi visszaszerzett lakásában talált otthonra, és elindította az ingatlan-visszaigénylési eljárásokat.
A fürdőhöz nemcsak földrajzi, hanem mély érzelmi kötelék is fűzte. Gyerekként sok nyarat töltöttek a nagymamával Bálványoson. Ő volt az élő emlékezet, aki történeteket mesélt, a saját tapasztalatait adta tovább a régmúlt időkről. Ezek az élmények már kisgyermekként beléjük ivódtak, és mikor lehetőség nyílt arra, hogy a mese valóra váljon, Johann nem tétovázott.
Ekkor döntötték el: ideje professzionális irányba vinni a fürdőt. Azóta már szezonálisan működik – 3–4 hónapon keresztül minden nyáron –, és nemcsak a kiadásokat fedezi, de némi nyereséget is termel.
Johann és testvére eredetileg kommunikációs formatervezőként tudatosan építették a fürdő marketingjét. Facebook-hirdetésekkel célozták meg Kovászna és Hargita megye lakóit, és fokozatosan visszavezették a köztudatba a fürdőt. A reklám működött: ma a vendégek 90 százaléka ezen az úton érkezik. A helyiek visszajárnak, a turisták jellemzően 4–5 napos kúrákat végeznek.
A gyógyvizek hatásai valóban érezhetők – sokan számolnak be fájdalomcsökkenésről, mozgásképesség javulásáról.
A visszajelzések alapján a pozitív tapasztalatok szájról szájra terjednek. A vendégek nagyjából fele román, fele magyar, és a szezon alatt folyamatos a forgalom.
Balneológia – múlt, jelen és jövő
A fürdő eredetileg gyógyfürdőként működött, és a kommunizmus idején ez volt a fő profilja: fürdőorvossal, ápolóval, kúrákkal. Ma állandó orvosi jelenlét még nincs, de szakmai kapcsolatok már léteznek. A Babeș-Bolyai Egyetem geológusai rendszeresen mérik a víz összetételét, magyarországi és hazai orvosok is gyakran látogatják a helyet.
Jelenleg minden medence mellett részletes információs táblák segítik a tájékozódást – ezek régi szakkönyveken alapulnak, és tartalmazzák a javallatokat, ellenjavallatokat is. Bár professzionális balneológiai háttér még nincs, a cél az, hogy hosszú távon ez is kiépüljön.
A vendégek legnagyobb igénye jelenleg a szállás. Mivel a fürdő közel 900 méter gyalogútra van, sokan szívesen maradnának éjszakára is.
Johannék három–négy épületet már megszereztek, de ezek fejlesztésre várnak. Nyitottak a partnerségre, befektetőkre, de óvatosak, hiszen a fürdő 130 éves örökség, amelynek sorsa a család nevéhez és becsületéhez kötődik.
Ahogy Johann fogalmaz: „ez nekünk nem kötelesség, hanem szívügy”.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
