HIRDETÉS
– Az egykori 3-as számú Matematika-Fizika Líceumban érettségizett. Akkoriban a fiatal diákok mérnökök, tanárok, esetleg orvosok lehettek. Hogyan esett a választása a matematikára?
– A választás nem volt egyértelmű, ugyanis tizedik osztályig sportoló voltam. Olyannyira, hogy rengeteget hiányoztam az iskolából. De megbetegedtem, és ezért váltanom kellett. Közeledett a tizedik osztályból a tizenegyedikbe való felvételi. Miután átestem a műtéten, egy év alatt be kellett pótolnom azt, amit addig elhanyagoltam. Éjt nappallá téve készültem, végül az első nyolc között bejutottam a felvételin. Az iskolában az öt osztályból abban az időben csak kettő maradt. Nos, ez az erőltetett menet eldöntötte azt, hogy mi lesz velem tovább. A sportot teljesen kizártam, és mivel sikerült bepótolnom a hiányosságokat, kaptam egy belső motivációt, ráadásul matekből tízest írtam a vizsgán. Így ebbe az irányba indultam el. Mindemellett ott volt a háttérben unokatestvérem, Kassai Ildikó matematikatanárnő, aki fölkarolt. Neki köszönhetek mindent. Azt, hogy nem kapanyélre jutottam, hanem vidékről a mostani Báthoriba mentem, és továbbtanultam. Minden matematika iránti szeretetem neki köszönhető. Az ő szerénysége, motivációja és tisztelete a matematika iránt egy életre rányomta bélyegét a szellemiségemre.
– Nem lehetett egyszerű a sok pótlás…
– Volt olyan tíz évem, amikor napi szinten négy-öt órát aludtam. Mert nemcsak a matematikát kellett pótolnom, hanem mást is, a kultúrát. Különben nehéz gyerekkorom volt, rengeteg haláleset, betegség volt a családban, én magam is lebénultam. Ezek mind meghatározták gondolkodásmódomat: rövid az élet, nem szabad úgy távoznunk, ahogy jöttünk. Muszáj szellemileg úgy feltornáznunk magunkat, hogy értéket adjunk földi létünknek.
– Hogyan teltek az egyetem utáni évek?
– Hát rosszul sikerültek, ugyanis a 89-es változás után minden tanár (Moldvából, a vidéki iskolákból) gyorsan elhelyezkedett városon, így minden állást elfoglaltak. Abban az időben versenyvizsgáztunk,
Különben ott tanultam bele a szakmába. Szerencsémre egy román igazgatónő – értett magyarul is –, aki kiváló pedagógus volt, heti szinten bejött az órámra, megmondta, min kell javítanom, és a következő alkalommal azt ellenőrizte. Nagyon hálás vagyok neki, a végén adott egy erős román osztályt jó képességű gyerekekkel, ahol rendkívül jó eredményt értem el. Nyilván nem csak nekem köszönhetően. Tíz darab tízes volt a nyolcadikos vizsgán. Ezzel a városban ismertségre tettem szert. Ennek ellenére otthon az első években még a számlákat sem tudtuk kifizetni, ezért mezőgazdasági munkát is végeztünk. Ugyanakkor alapítványt szerveztem, kulturális tevékenységekben vettem részt, mert éreztem, hogy a szellemi hátteret ki kell bővíteni.
– Hogyan sikerült a János Zsigmond Unitárius Kollégiumba elhelyezkedni?
– Először a 2000-es években kaptam valamikor meghívást, de elutasítottam. Ugyanis azt mondták a tanfelügyelőségen, hogy nekem a végeken a helyem. Vártam, hogy Tordán nyugdíjba menjen az egyik tanár. De „természetesen” abban a pillanatban, amikor erre sor került, már el is volt intézve az utódja. Ezért ismét versenyvizsgáztam, mint minden évben. Volt egy szerencsés év, amikor a dolgozatokat nem Kolozsváron javították, hanem elvitték más megyébe. Így
Akkor már címzetes tanárként felhívtam a kollégium igazgatóságát, és megkérdeztem, érvényes-e még az ajánlat. Meghallgattak, és fél katedrával lassan „beépültem” az iskolába.
– Az egyházi kollégiumok induláskor nehéz gondokkal szembesültek, és a színvonaluk sem volt a mai. Nem volt az emberben félsz, hogy a bizonytalanságba érkezik?
– Nem féltem ettől. Már az első években pozitív visszajelzéseket kaptam. Korábban Solymosi Zsolt aligazgató toborozni járt az Aranyos vidékén gyerekeket. Mindig lelkesedéssel hallgattuk azt, mi a céljuk ebben az intézményben. Így már akkor is minden gyereket arra ösztönöztünk, válasszák a János Zsigmondot.
– Hol szeret tanítani, 5–8. osztályban vagy líceumban?
– Miután 15 évet gimnáziumban tanítottam, úgy érzem, elsősorban ott vagyok hivatott tanítani. Természetesen a sors úgy hozta, hogy a líceumban vállaltam reál tagozatot is, ez pluszmunkát jelentett. A versenyre való felkészítés ugyanis nehéz, rengeteg önálló munkát igényel továbbra is. Úgy érzem, a helyem az 5-8. osztályban van, de igyekszem tartani a szintet líceumban is, ezért állandóan tanulok és készülök.
– Sokan kritizálják a matematikaoktatást, amiért az iskolában rendkívül nehéz a tananyag. Egyetért ezzel?
– Teljes mértékben. A tananyagot a felére kellene csökkenteni. Érdemes lenne a matematikaoktatás során fokozatokat bevezetni (például a vizsgán, vagy akár osztályokon belül is). Nem tartom helyesnek azt, hogy oly sok típusfeladatot kell megoldani.
Igaz, hogy a matematika tanításával és tanulásával az értelmet, a szervezettségünket, a pontosságunkat fejlesztjük, de ezt meg lehet tenni úgy is, hogy ne keserítsük meg a diákok életét. Inkább alkalmazott matematikát kellene tanítani. A diáknak látnia kell azt, hogy a mindennapi életben, a tervezésben, pénzügyben hogyan tudja felhasználni a tanultakat.
– A romániai iskolai tananyagot külföldön az egyetemeken tanítják?
Ez így igaz. A 11–12-ikes anyagban sok minden van, amit külföldön elsősorban egyetemen tanítanak. A térmértant például szintén nagyobb osztályokban tanítják, nyolcadikban mi már ledaráljuk, és többet soha nem tanítjuk. Magyarországon is tanítanak térmértant, de inkább a logikára, kombinatorikára alkalmazzák, ami a számítástechnikában is hasznos. Sajnos
– Igen, de úgy vettem észre, hogy annak idején, amit mi tanultunk, azt mintha „előbbre hozták volna”, és a gyerekek most még korábban tanulják.
– Az történt, hogy a változtatást úgy fogták fel, hogy bizonyos tananyagokat áttettek más osztályba. Például kivették 10-ikből az oszthatóságot, és bezsúfolták a gimnáziumba, ugyanúgy a síkmértant is. Ez utóbbit nyolc éven keresztül kellene tanítani, mert az a kreativitást fejleszti. És úgy, hogy a diák annak hasznát vegye – például a bútorgyártásban, építkezésben vagy akár a szobaberendezés területén.
– Van pozitívuma is e magasfokú matematikaoktatásnak? Gondolok itt arra, hogy sok romániai diák nyer nemzetközi versenyeket.
– Igen, viszont a kérdés az, hogy ha mérlegre tesszük, a nyelv hova billen el. Néhány gyerek valóban csodálatos eredményeket ér el, ám sokan vannak olyanok, akik a matematika miatt például nem mennek el érettségizni. A lényeg nem abban rejlik, hogy új módszereket próbálunk bevezetni. Hanem inkább abban, hogy a tananyagot csökkentsük, és olyan témakörrel foglalkozzunk, amit a gyerekek használni is fognak.
Igaz, hogy a Romániában végzett diákok mindenhol jól megállják a helyüket, de nézzük az érem másik oldalát is.
– Számos tanítványa nyer versenyeken, olimpiákon. Hogyan tud a tanítás mellett velük még külön is foglalkozni?
– Rengeteg plusz órát tartok. És napi szinten minden szünetben állandóan bedobok egy feladatot. Amikor látnak az ajtóban, tudják, hogy feladattal érkezem. Kimondottan feltölt és rengeteg energiát ad az, hogy matematikafeladványokon, kérdéseken gondolkodok. Egy-egy üres pillanatomban is – amikor buszon vagyok például, vagy járok az utcán – valamilyen matekfeladaton agyalok, és azt továbbadom. Sok jó ötletet kapok a gyerekektől is, teljesen másképpen gondolkodnak, mint én. És hát otthonról is, online is, minden változatban, este, reggel, hajnalban mindig motiválom őket. Állandóan ösztönzöm kérdésekkel, egyszerű feltevésekkel: gondolkoztak-e valaha azon, hogy mi történne, ha…? És akkor elindul egy folyamat. Néha hetekig gondolkozunk négyen, ötön, tízen egy feladaton. S nagy az öröm, amikor valamelyik diák küldi Whatsappon a megoldást, ez mindent felülmúl.
– Régebb csak a diákokat díjazták egy verseny után. Elismerik most már a felkészítő tanárok munkáját is?
– Intézményen belül feltétlenül. Erre kimondottan vigyáz az iskola vezetősége. Értékeli azt az odaadó munkát, amelyet a kollégák elvégeznek. Ezért rendkívül hálás vagyok. A tanfelügyelőség szintjén is létezik már a versenyeredményeknek megfelelő díjazás, sőt még pénzbeli juttatás is. Kis összegről van ugyan szó, de az a tény, hogy elismerik a munkát, ösztönzőleg hat.
– Aranyosgyéresről ingázik naponta. Nem megterhelő?
De, rendkívül megterhelő. Annyiban jó, hogy abban az ingázással töltött holtidőben – a forgalomtól függően két-három óra – tudok gondolkodni, el tudok olyan dolgokat intézni fejben, sokszor telefonon is, amelyeket nem biztos, hogy másként megengednék magamnak. Próbálom egyensúlyban tartani a holtidőt az aktív idővel. Viszont ahogy öregszünk – feleségem is ingázik –, egyre nehezebb. A távolságot busszal kell megtennünk, mert autóval nem kifizetődő, a szállítási díjat nem fizetik ki, ezért anyagilag is megterhelő. Szeretnénk beköltözni Kolozsvárra, és reméljük, hogy erre majd sort tudunk keríteni.
– Az utóbbi években (évtizedekben) a fiatalok egyre kevésbé érdeklődnek a tanári pálya iránt. Ilyen silány Romániában a tanári életpályamodell?
– Nem az a probléma, hanem a befektetett munka és az anyagi juttatás nincs egyenes arányban. Hiába mondja a minisztérium azt, hogy a nyolcórai munkának az épületen belül kell megtörténnie, mert a tanári tevékenység nem áll meg az iskolakapuban. Befejezted az órát, de utána még javítani kell a dolgozatokat, készülni a következő napra, esetleg felkészítőket tartani. Ez sokszor nem nyolc óra, hanem napi 10–12 óra is akár. Néha az alvástól és a pihenéstől veszünk el ahhoz, hogy fel tudjunk készülni. Ezt a mai fiatalok nehezen vállalják be. A mai generációk, ha nincs megfelelő anyagi juttatás, gyorsan váltanak.
– például otthonról hozza magával a példát. Elérkezik az idő, amikor tanárhiány lesz. Magyarországon már nagy gond van, de nálunk is léteznek vidékek, ahol komoly matematikatanárhiány van.
– A tanárnak jól kell ismernie a tananyagot, elhivatottnak kell lennie, és a gyerekek nyelvén is kell beszélnie. Úgy érzem, az iskolában a tanulók ezt megérezték. Bár sejtem a választ, mégis megkérdezem: mennyire szeret tanítani?
– Egyedüli dolog, amivel foglalkoznék. És ameddig lehet, teszem is a dolgom. Azt is tudom viszont, hogy amikor már a minőségi munka csorbulna, azonnal hátat kell fordítanom. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy a munkám minősége változzon. Annyira szeretem a tanítást, hogy magamból százszázalékosan próbálom meg továbbadni azt a matematika iránti szeretetet, amely engem jellemez. Egy folyamat részese vagyok, szerintem az életem hosszabb lesz, mint egy emberöltő, mert a következő nemzedék biztosan azt viszi tovább, amit én neki átadtam magamból. Ez pedig még inkább arra ösztönöz, hogy minőségi munkát végezzek.
Szentháromság vasárnapján tartotta aranymiséjét Máriaradna első nem szerzetespapja, Reinholz András. A római katolikus plébános hivatásának eddigi 50 éve alatt csak két helyen szolgált: 28 évig papi pályafutása első á
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
