Példás tordai magyar hadisírgondozás: ötvenhárom helyszínen emlékeznek a második világháborúban elhunyt honvédekre

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) neve ismerősen cseng a Kárpát-medencében mindazok számára, akik a 2. világháború hadműveleteiben elhunyt honvédek nyughelyének felkutatásával és emlékük őrzésével foglalkozik. Az 1989-es rendszerváltást követő években az 1944. szeptember 13. és október 8-a közötti véres harcokkal lezajlott tordai csata áldozatairól immár szabadon lehetett beszélni. Pataky József személyében olyan aranyosszéki ember hallatott magáról, aki pénzt és időt nem kímélve hozzálátott a hatalmas munkához. Az indíttatás is megvolt hozzá.

Pataky József gyerekként tapasztalta meg a bevonuló szovjet katonák kegyetlenkedéseit, akik a közeli Várfalván unitárius lelkészként szolgáló édesapját brutális módon kivégezték.

Holttestét egy ló farkához kötve vonszolták végig az aranyosszéki magyar falun, hogy elrettentő példát mutassanak az embereknek, nehogy ellenszegüljenek a „felszabadító” hadseregnek. A lelkész „bűne” az volt, hogy nem tudott bort adni az őrjöngő szovjet katonáknak.
Pataky József megrázó gyerekkori történetét lélekben egy életen át vitte magával. Ezért is érezte kötelességének az Erdélyért harcoló magyar honvédek emlékét felkarolni és megőrizni az utókor számára.

A tordai honvédtemető mellett a nevéhez kötődik további 52, Torda környéki vagy távolabbi településen megtalált honvédsírok megtisztítása, gondozása, illetve emlékjellel történő ellátása.

E hatalmas munka során mintegy 2500 elhunyt magyar katona tömegsírját sikerült azonosítania, akik a tordai csata áldozatai.
A történetírás mintegy tízezer magyar áldozatról tud, közülük kétezer-ötszáz honvéd földi maradványai Torda környékén találtak örök nyugalomra, további 7500 személy szovjet lágerekben lelte halálát, illetve eltűntté nyilvánították.
Pataky József 2014 januárjában bekövetkezett haláláig a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének, illetve a Hadisírgondozó Bizottságnak a segítségével elvégezte a munka nehezét.

A THHB örökségét közeli munkatársa és barátja, Józsa István Lajos tordai unitárius lelkész vette át. Az utóbbi nyolc esztendőben több kegyeletőrző ünnepség keretében emlékeztek a tordai csatában elhunyt katonákra,

illetve 1944 őszén Aranyosszékről a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt civilekre is, akiknek emlékét szintén emlékmű őrzi a történelmi magyar egyházak közös tordai temetőjében.

A magyar hadisírgondozás a kommunista éra bő négy évtizede alatt lehetetlennek bizonyult. A korábbi évtizedekben világításkor került egy-egy szál gyertya a magyar katonák erdélyi sírjára is. A rendszerváltás utáni időszakban az erdélyi hadisírgondozók gyakran kerültek vitába a többségi román nacionalista körökkel. Ennek egyik kirakatpéldája az Úz völgyi magyar hadisírok meggyalázása, amelynek a számunkra kedvező elsőfokú bírósági végzése ellenére sem jutunk még a végére. Kisebb méretű, de hasonló próbálkozások több helyen is történtek Erdélyben. Tordán például a málenkij robotra elhurcolt civilek emlékére a kilencvenes években a magyar temetőben felállított kopjafát a román polgármester és nacionalista köre akarta eltávolíttatni.

A román hőzöngök számára elfogadhatatlan volt, hogy magyar áldozatokra is emlékezhessen a magyar közösség.

A polgármester írásos felszólításának a magyar egyházak nem tettek eleget, a polgármester köre erre azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtják a kopjafát. Az elszabadult indulatoknak végül az vetett véget, hogy Pataky József a Szabadság című Kolozs megyei napilap hasábjain fordult a közvéleményhez Ahol még a halottaktól is félnek című írásában. A magyar és a román médiában megjelenő cikkek hatására pártvonalon jobb belátásra bírták a korabeli tordai polgármestert, utódjai pedig végül eltemették a csatabárdot. A kilencvenes évek végére némileg normalizálódott a helyzet Tordán is, és Pataky József irányításával hozzáláthattak a honvédek tordai tömegsírjának a letakarításához és rendbetételéhez.
Erre így emlékszik a hagyományőrző bizottság elnöke, Józsa István Lajos unitárius lelkész:

Volt egy ki nem mondott közmegegyezés, hogy ahhoz a területhez senki nem nyúl, nehogy felkeltse a román hatóságok érdeklődését. A takarításra és a közösségi emlékezetre alkalmas idő Tordán végül 1998-ban jött el, amikor Jóska bácsi vezetésével az emberek hozzáláttak a tömegsír letisztításához, és a honvéd sírkert kiépítéséhez”.
Józsa István Lajos unitárius lelkésszel látogatunk ki a temetőkertbe, ahol a példásan gondozott honvédsírok magyarországi temető képét mutatják. A példa ragadósnak bizonyult, mert az évtizedekig elhanyagolt román katonai tömegsír is kezd megújulni. Megjavították és frissen lemeszelték a porladó kereszteket. A közelben található a szovjet katonák nyughelye is, amelyet az orosz állam romániai képviselői gondoznak. A tordai temetőben bő harminc évvel a rendszerváltás óta végre békében megfér egymás mellett minden nép elhunyt katonája.

Az idilli helyzet azonban már nem jellemző az alig tíz kilométerre található Aranyosegerbegy magyar honvédsírjaira is. Az Úz völgyi temetőgyalázásra emlékeztető esettel néz szembe immár két évtizede a helyi magyarság, anélkül, hogy különösebb hírverés övezné a 2001-ben bekövetkezett botrányt. A történet előzményét Szekeres Gábor, a helyi hadisírgondozásban résztvevő nyugalmazott vadőr meséli el az aranyosegerbegyi temetőben, ahova Józsa István Lajos lelkésszel és Hunyadi Attila történésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusával látogatunk el.

A 26 honvéd földi maradványait 1944 novemberében, decemberében gyűjtötte össze a helyi magyarság a környező mezőkről, és közös sírban temették el a református temetővel szomszédos román sírkertbe,

ahol akkoriban néhány görög katolikus sír volt, mára viszont népes ortodox temetővé vált. Az utódok nem tudják az okát, hogy miért nem a magyar temetőbe kerültek a honvédek. Egyes feltételezések szerint a korabeli hatóságok döntése volt: találomra kijelöltek egy sírhelyet tömegsír gyanánt. A temetkezési helynek igazából csak hosszú évtizedek után lett jelentősége, azt követően, hogy a helyi magyarság önerőből helyrehozta a tömegsírt övező betonkeretet, és síremléket is állított. Minden év november elsején ünnepélyes keretek között emlékeztek meg a magyar hősökről.

A Tordáról elhurcolt civilek emlékezete a magyar temetőben • Fotó: Makkay József

Egy évtizedig nem is volt ezzel gond. A Duna Televízió 2000-ben dokumentumfilmet sugárzott a tordai csatáról, amelyben az aranyosegerbegyi temetőből is láthatók voltak felvételek. A filmre felfigyeltek a román háborús veteránok és a helyi vasgárdisták, ennek nyomán tiltakozáshullám indult el. Azt követelték a magyaroktól, hogy a honvédeket „takarítsák el” a román temetőből, azaz telepítsék át a szomszédos magyar temetőbe. A tiltakozást a románok részéről tett követte, és a magyar műemléket teljesen átépítve, jókora ortodox duplakeresztet öntöttek a magyarok síremlékére.
A helyi magyarság nevében megfogalmazott levelében az akkori református gondnok, Péter Ferenc így ír „kezdetben Aranyosegerbegy polgármestere a Kolozs Megyei Tanács segítségével szerette volna lebontatni a magyar síremléket, ezt azonban a megyei önkormányzat terepszemlére kiküldött alkalmazottja nem volt hajlandó végrehajtani. A polgármester ekkor állt elő a felújítás ötletével, amit az akkori Kolozs megyei prefektus, Vasile Soporan is támogatott. A felújítási dokumentáció elkészült, és 2001 november elsejére mindent lebetonoztak, még a márványtáblát is. A felújítás hosszú éveken keresztül leállt, mai, végleges formáját pedig 2006-ban nyerte el. A második renoválás után

A helyi magyarság azóta sem tudott semmit tenni az aranyos­egerbegyi sírgyalázás ellen. Hiába értesítették a kolozsvári magyar főkonzulátust és a budapesti hatóságokat, a helyi polgármester és az ortodox egyház önkényes lépését nem sikerült megváltoztatni.
A románul, németül, oroszul és magyarul megfogalmazott sírfelirat így szól: Az Aranyosegerbegyen 1944 őszén elesett katonák emlékének.
A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. Az erdélyi magyar közösségek nem tudják orvosolni az aranyosegerbegyihez hasonló helyzeteket.