HIRDETÉS
– Nagy-Románia a tantermekben című frissen megjelent könyve a Lex Apponyi témában végzett kutatásait összegzi? Hogyan foglalná össze Magyarország egykori vallás- és közoktatásügyi miniszterének népiskolai törvényeit a Trianon előtti évekből?
– Egy olyan törvénycsomag, melynek kidolgozása – majdnem teljes egészében – már pár évvel korábban megtörtént, mégis a köztudat Apponyi Albert nevéhez köti, mert az ő kultuszminiszterségének idején került elfogadásra. Feltételezhetően a törvény egyik célja a nemzetiségek asszimilációja is volt, de ez nem magyar sajátosság. A szomszédos Román Királyság századfordulós (19–20. század fordulóján) oktatáspolitikája is asszimilációorientált politika volt, s több nyugat-európai országé is.
s mindennek következtében már senki nem beszélt a Lex Apponyi további igen fontos céljairól. Nevezetesen a tanítói fizetések rendezéséről, melynek következtében jelentős béremelésre került sor és a pedagógusok életszínvonala emelkedhetett, továbbá arról, hogy éppen Apponyiéknak köszönhetően vált az elemi népiskolai oktatás ingyenessé. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az 1907-es törvények nyomán vette kezdetét az iskolaépületek fejlesztése is, mely korszerű és sokkal egészségesebb körülményeket teremtett a tanulók számára.
– A román történelemírás visszatérő retorikája, hogy az 1868-ban született nemzetiségi törvény ellenére igen kemény magyarosítás folyt a korabeli Magyarországon. Mi ennek a valóságalapja? A korszakot kutató magyar történészként hogyan látja, milyen volt a nemzetiségek megítélése a dualizmus korában?
– Az 1868-as, de alapvetően a kiegyezést követő törvények európai szinten is példátlanul engedékenyek, liberálisok voltak. Azt gondolta a kor politikai elitje – 1848–1849 kudarcából levonva a tanulságot, ahol valóban a magyarság és a nemzetiségek ellentéte, szembehelyezkedése megpecsételte a függetlenségi küzdelem végkimenetelét –, ha sok lehetőséget biztosít az ország nem magyar ajkú lakosságának, akkor ezek a csoportok lojálisak lesznek az államhoz, így megnyerhetőek. Rövid időn belül viszont bebizonyosodott, hogy e szándék a nemzetiségek kulturális fejlődésének akadályozó tényezőjévé válik. Csak egy példa: az 1868-as Eötvös-féle népoktatási törvény nem követelte meg a magyarnak, mint államnyelvnek az iskolákban való tanítását. Ennek következménye az lett, hogy az erdélyi románok többségének esélye sem volt a középszintű- és a felsőoktatásba való részvételre. Amikor az állam 1879-ben ezen változtatni szeretett volna azzal, hogy beemelte a magyar nyelvet a tanítandó tantárgyak sorába, a nemzetiségi képviselők a korábbi törvények sárba tiprásával vádolták a magyar politikai vezetőket. Azok a képviselők, akik anyanyelvi szinten beszéltek magyarul és éppen az iskolázottságuk tette lehetővé, hogy képviselői legyenek saját közösségüknek. A millenniumhoz közeledve tény, hogy felerősödtek azok a hangok is, melyek a nemzetiségek jelentős részének asszimilációjáról álmodtak és 30 milliós magyarságot vizionáltak a Kárpát-medencében. Mindezekre jól tudott a nemzetiségi, így a román propaganda is építeni.
– Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság nemzeti kisebbségeinek többsége nem beszélte az ország nyelvét, a magyart. Ezek az adatok mit mutatnak, a jelenség mivel magyarázható?
– A hozott törvények többsége számtalan „kiskaput” kínált, vagy éppenséggel pontatlan volt. Az 1879. évi XVIII. törvénycikk, mely „a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben” címet viselte, előírta a magyar nyelv tanítását a tanítóképzőkben – korrigálva a korábbi évben elkövetett mulasztást –, hogy a néptanítók tudják az államnyelvet oktatni. Az 1. § kimondta: „Minden, akár felekezeti, akár másnemű oly tanító-képző intézetben, amelyben a tanítás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv, mint már az 1868: XXXVIII. tc. rendelete szerint is ez intézetekben köteles tantárgy, oly óraszámmal tanítandó, hogy azt az egész tanfolyam alatt minden tanítójelölt beszédben és írásban elsajátíthassa.” Mint látjuk nem határozta meg, hogy mi is pontosan a végkimeneteli követelmény, ami alapján megállapítható, hogy a tanítójelölt alkalmas a magyar nyelv oktatására. Vagy például a 4. § a következőt rögzítette: „A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik. Azonban mindaddig, míg a magyar nyelv tanítására alkalmas kellő számú tanító fog rendelkezésre állani, ezen törvény fennebbi rendelete csak fokozatosan, következőleg léptethető életbe”. Jól látható, hogy ez a nesze semmi fogd meg jól kategória.
Mindezek alapján érthető talán, hogy a 20. század elején miért olyanok az államnyelv ismeretéről tájékoztató mutatók, amilyenek. Az egy tömbben élő, vallásfelekezeti különbözőséggel bíró románság, szerbség, ruszinság körében így esély sem volt eredményeket elérni a nyelvoktatás terén.
– Ioan-Aurel Pop történész, a Román Akadémia elnöke tv-interjúkban többször is beszélt arról, hogy a román értelmiség a dualizmus korában széles körű felvilágosító munkát végzett az erdélyi románság körében arról, hogy fel kell készülni az úgynevezett ,,román nemzetegyesítésre”. Volt ebben tudatosság a román értelmiség részéről?
– 1906 környékén még a legmerészebb gondolatokat megfogalmazók is (pl. Popovici, Vaida-Voevod) a dualista állam föderalisztikus (olyan államforma, mely több önálló tartományt egyesít) átalakításában reménykedtek. Ez 1910 után a balkáni háborúk során megváltozott, új szituáció teremtődött. Ekkor már Bukarestből a román kormány mondta meg az erdélyi román nemzetiségi képviselőknek, hogy mit lehet tenni és mit nem. Érdekes módon a magyar kormány tudott erről, sőt, maga Tisza István kért javaslatot a román fővárosból, hogy kiket ajánl tárgyalópartnernek a magyar–román kapcsolatos rendezéséhez. Ezt a közeledést az események előrehaladtával a román kormány akasztotta meg, amikor arra utasította a román tárgyalófelet, hogy függesszék fel az egyeztetéseket Tiszáékkal. Mint ahogy a könyvem egyik fejezete is rámutat, az 1918. december 1-én rendezett gyulafehérvári nagygyűlés – melyen a jelenlévő románság kimondta Erdély elszakadását a Magyar Királyságtól – megszervezése és lebonyolítása, az emberek mozgósítása és utaztatása főpróbájára éppen 1907-ben a Lex Apoonyi elleni tiltakozáshullám közepette, a tüntetéssorozatok megszervezésekor került sor. Jól láthatóan ugyanazok az emberek szervezték az agitációt Bihar vármegyében minden településen, szervezett módon történt az utaztatása a tiltakozóknak településről településre, jól megkomponált forgatókönyv alapján zajlott minden.
Ioan-Aurel Popnak igaza van, komoly felkészítés zajlott a század elején, melyre Bethlen István és Jancsó Benedek is figyelmeztetett, próbálta félreverni a harangokat, de sajnálatos módon szinte senki sem akart tudomást venni arról, hogy az Erdély elorzásához vezető út kikövezése zajlik.
– Milyen volt a hangadó erdélyi román értelmiség viszonya Budapesthez? Milyen álláspontot képviseltek a magyar–román viszonyban?
– Perfektül beszéltek magyarul és a kor új médiaeszközeinek profi alkalmazói, felhasználói voltak. Ez már egy új, az országos politikai életben való passzivitással felhagyó generáció volt, mely 1905 januárjától átvette a Román Nemzeti Párt irányítását. Sikerrel befolyásolták a nyugati értelmiséget – például Björnsont, a norvég himnusz szerzőjét is egyik fő szószólójuknak tudták megnyerni –, de nagy befolyással voltak Ferenc Ferdinánd trónörökös gondolkodására is.
Profizmusukból adódott, hogy már semmilyen szándékuk nem volt arra vonatkozóan, hogy a magyar országgyűlés falain belül érjenek el eredményeket. Rájöttek arra és tudták: az erdélyi románság ügyéért külföldön és a bécsi Belvederében (a trónörökös itt lakott és dolgozott) sokkal többet tehetnek. Azt is tudták: világra szóló, a sajtóban megszellőztetett botrányokkal ilyen volt, amikor Vaida-Voevod magyar-gyalázó gúnyverset olvasott fel a parlamentben, amiért másnap majdnem meglincselték – sokkal több támogatót, szimpatizánst tudnak szerezni a „román-ügynek”, mint a „hagyományos” politizálással.
– A dualizmus korában milyen volt a román–magyar államközi viszony? A 19. század végi és a 20. század eleji Bukarest és Budapest közötti kapcsolatok mire helyezték a hangsúlyt?
– Mint láttuk, volt kapcsolat, de kellett is legyen, hiszen 1883-tól a Román Királyság a hármas szövetséghez tartozó ország volt. Diplomácia szintjén minden rendben volt, ugyanakkor mindkét fél tisztában volt a másik ország céljaival, s tudták: Erdély Erisz almája a magyar–román kapcsolatrendszerben, ami minden barátságot, szövetséget, szimpátiát vagy éppenséggel un-szimpátiát felülír.
– Sokféle elképzelés, tézis van arról, hogy mi okozta Magyarország Trianonját, a Magyar Királyság területeinek és lakosságának szétszakítását. Míg a román történetírás a románság ,,régi törekvéseként” mutatja ezt be, a Trianonnal kapcsolatos magyar kutatások mindezt más fényben tálalják. A Trianonhoz vezető évtizedek időszakának kutatójaként hogyan látja ezt a folyamatot? Megelőzhető lett volna Trianon, vagy eleve minden elrendeltetett?
– Meglátásom szerint Ferenc József halálával biztosan más helyzet teremtődött volna. A történelmi Magyarország területi integritása kapcsán változás állt volna be így is, úgy is. Azonban az etnikai arányokat figyelembe véve messzemenően kedvezőbb helyzetben lettünk volna mi, magyarok, mint amit az első világháborús vereség és a szomszédos országok kielégíthetetlen területi étvágya eredményezett 1918-1919-ben. A trianoni békediktátum révén mondhatni a második legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Mi lett volna a legrosszabb forgatókönyv? Ha a párizsi békekongresszus a csehszlovák, román és délszláv igényeket teljes egészében figyelembe vette volna. Ez esetben Miskolc csehszlovák, Debrecen és Szeged román, Pécs szerb stb. préda lett volna. Belegondolni is rossz. Ugyanakkor
Kulcsfontosságú a demográfia, csak gazdag gyermekáldás esetén őrizhetjük meg ezt az állapotot. Nem lehet anyagiakkal magyarázni a gyermektelenséget: szüleink, nagyszüleink és dédszüleink is embert próbáló időkben – Istenbe vetett bizodalommal – vállaltak utódokat. Ezt a példát kell követnünk!
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
