Mozarttal ébredt a felkelő Nap hazájában

Csermák Zoltán 2019. március 04., 19:01 utolsó módosítás: 2019. március 04., 19:05

A 96 éves Nemeshegyi Péter S.J. életének javát Japánban töltötte. A tokiói Sophia Egyetem Hittudományi karának professzoraként missziót teljesített, komolyzenei előadásaival pedig az európai kultúrát népszerűsítette a messzi távolban.

Nemeshegyi Péter asztali áldást mond távol-keleti barátai körében Fotó: Nemeshegyi Péter archívuma

– Az egykori japán missziósok sikereiről, szenvedéseiről sokat írt az egyháztörténelem. Milyen feladatok vártak egy magyar térítőre a 20. században?

– A jezsuiták X. Pius pápa utasítására egyetemet alapítottak Tokióban, 2013-ban ünnepeltük a tanintézmény fennállásának centenáriumát. Magam kértem kiküldésemet a távoli országba, s amikor 1957-ben az oktatás egy állami-egyházi fenntartású hittudományi karral bővült, annak lehettem a tanára. Harminchat évig, 1993-ig végeztem feladatomat, s a majd’ négy évtized alatt többször megválasztottak dékánnak is. A teológia különböző ágait, többek között dogmatikát, patrisztikát oktattam. Diákjaim eleinte papnövendékek voltak, de a II. Vatikáni Zsinattal, az egyház megnyílásával a modern világ felé, a népnyelv felértékelésével a latin nyelvű tanítást azonnal felváltotta a japán. Ezt a jelentkezők örömmel vették, mivel a latinra Japánban hasonlóan tekintettek, mint mi a kínaira. E nyitással már minden érdeklődő jelentkezhetett a karra, így évente 100–150 hallgató kezdhette meg tanulmányait.

– A híres jezsuita alkalmazkodókészség a nyelvtanulásában is érvényesült?

– Aránylag könnyen megtanultam az ország nyelvét. Úgy tapasztaltam, más európaihoz képest a magyar embernek jóval egyszerűbb elsajátítania a japánt. Rajtunk kívül talán még a baszkokat említhetem, akiknek – talán a nyelvük strukturális hasonlósága nyomán – nem okozott nehézséget a nyelvtanulás. A nyelviskolákat kerültem, mivel nem találtam célravezetőnek, hogy sok külföldivel együtt ismerkedjek a nyelvvel. Magántanárral dolgoztam, s nemcsak a nyelvben, hanem az ország kultúrájában is elmélyedtem.

Japánul beszélni hamar megtanultam, az írással viszont már gondjaim akadtak: nehéz a kínaiaktól átvett ötvenezer írásjelet s az anyanyelvi különbségekből adódó pótírásjeleket perfektül megtanulni.

Talán nincs is olyan ember, akinek ez már sikerült. Amikor már otthonosan mozogtam a nyelvben, számos könyvet írtam, folyóiratot és lexikont szerkesztettem.

– A klasszikus zene szeretetét a szüleitől örökölte?

– Valóban, szüleim életében a zene iránti szeretet fontos szerepet játszott. Édesapám szépen zongorázott, s Bartók Béla is tanította. A híres zeneszerzőt nagyapám kérte meg, hogy hallgassa meg fia játékát, s a próba végén – Bartók szófukarsága közismert volt – feltette a kalapját és távozott. Apám szóhoz sem jutott, de néhány nappal később egy levelet hozott a posta Bartók pozitív válaszával. Soha nem lett hivatásos zongorista, de finom billentése volt, és Chopint, Beethovent és Debussyt is szépen játszott. Amikor gyakorolt, magam is odahúztam a sámlit a zongorához, s élvezettel hallgattam. Édesanyám, Cséry Ida operaénekesnek készült, Anthes Györgynél, a világhírű tenornál tanult. A művész a Kerepesi temetőben nyugszik, anyám soha nem felejtett el virágot vinni sírjára. A színpadi játék rejtelmeibe Stoll Gizella vezette be, aki gyakran megfordult nálunk, és sokat beszélt a régi szép időkről. Anyám a Városi Színházban 1920-ban Gounod Faustjában, Margit szerepében lépett fel, rá két évre a Magyar Királyi Operaházban egyszer, a Lohengrin Elzájaként szerepelt. Emlékét egy színészlexikon is őrzi.

Édesanyámnak sok kérője akadt, de édesapámat választotta, így a muzsika beköltözött a falak közé. Gyakran jártunk operába, anyámnak sok barátja volt, köztük Palló Imre, a híres bariton és Pataky Kálmán, a világhírű tenor.

 – E szenvedély hogyan tört utat magának a messze távolban?

– Jóllehet a jezsuita rend Japánban fenntart egy zenei főiskolát, hivatásánál fogva mégsem a művészet áll érdeklődésének középpontjában. Az egyetemünkön egy olasz jezsuita rektor egyszer kifejtette: „az eszet kiválóan pallérozzuk, de az érzelmi életre kevesebb figyelmet fordítunk”. E megjegyzés szöget ütött a fejembe. Mozart és Beethoven nagyon népszerű volt a szigetországban, emlékszem egy FM rádióra, amely megszakítás nélkül játszotta Mozart műveit. Mivel magam is szerettem a klasszikus zenét, a rektor által említett „léleknemesítésre” a muzsikát találtam a legalkalmasabbnak. Az ötlet eredetinek tűnt, mivel a japánok már a 16. századtól kezdve lelkesedtek a nyugati zenéért.

Az ország déli részén fekvő Oitában áll egy jezsuita szobra, aki hegedűvel a kezében oktatja tanítványait.

Nemeshegyi Péter Japánban hívei körében Fotó: Nemeshegyi Péter archívuma

Az 1550-es években működő kollégiumra emlékeztet az alkotás, és arra az intézményre, amelyben – az országban először – tanítottak klasszikus zenét.

– A mag tehát jó talajba hullt, de hogyan szökkent szárba?

– Intézményünkben egy általános műveltségi tantárgyon belül hirdettem meg a kurzust. A rend és a szabadság a zenében – hangzott a címe, amelyet a második félévben Mit mond nekem Mozart zenéje? elnevezés követett. Egy tanteremben szereltem fel berendezésemet, s egész lemezgyűjteményemet felhasználtam az okításra. Nem vagyok képzett zeneszakértő, így sokszor az ösztönömre és a megérzéseimre támaszkodtam. Hamar híre ment a kezdeményezésnek, kezdetben harmincan vártak rám a teremben, egy évvel később már ötvenen, a harmadik évben százan hallgatták az előadásomat, majd annyian lettek, hogy a nagy előadóba beférő háromszáz főt már sorsolás útján választották ki. Nehéz összefoglalni a tematikát, de például bátorításként Mozart Kis éji zenéjével és az ötéves gyermek szerzeményeivel kezdtem. Később már párhuzamot vontam a korai 1775-ben komponált A-dúr hegedűverseny és az ugyanebben a hangnemben írt, de késői (1791) klarinétversenye között.

– Vizsgáztak is hallgatói?

– Természetesen, de mivel az egész kurzus célja az általános műveltség fejlesztése volt, így az olyan kérdéseket, mint Mit mond nekem Mozart zenéje?, már könnyen tudták megválaszolni a hallgatók. A legjobb írásokat eltettem, s később a „Japán fiatalok Mozartja” című kötetben adtam közre tíz esztendő termését. Igen, egy évtizednyi zene! Pozitív visszajelzéseket kaptam, sokak számára oázist jelentettek az együtt töltött órák. A reakciók egyébként különbözőek voltak, a Requiem például mindenkit meghatott. Egy érdekes vallomásra is emlékszem, egy nagyhangú ifiúr írta:

„ateista vagyok, de amikor együtt hallgattuk Mozart Requiemjét, úgy gondoltam, mégis van Isten”.

Más úgy találta, hogy „Mozart műveiben van ugyan sírás, de kétségbeesés nem!” Egy hallgató párhuzamot vont Mozart és a japán lélek között: „van benne vidámság, de ugyanakkor melankolikus is, csillog, mint egy könnycsepp.” Az életet fedezték fel az opusokban, de a halált is fellelték, mint egy másik életbe való átmenetet. Máskor a híres – az első szimfóniában és az utolsó művekben szereplő – dó ré fá mi motívumot elemeztük. „Hajnalhasadás”, „valami kezdődik”, „egy nagy madár felszáll”, „Mozart hívja Istent” szavakkal reagáltak a résztvevők.

– A legnagyobb élmény?

– A hetvenes évek végén egy igazi csodára emlékszem. Négy-öt kiváló diákénekkar és egy szimfonikus zenekar állt össze a Requiem előadására. A művet ráadásul egy mise keretében kívánták bemutatni. A Szűz Mária-székesegyházra, Tange Kenzo építész modern műalkotására gondoltunk. Elmentem a plébánoshoz, aki először nem szimpatizált az ötlettel, de végül némi ráhatásra beleegyezett. Magam misézhettem, s minden elhunytért ajánlottuk fel a miseszándékot. Nyolcvanfős zenekar s a kétszáz tagú kórus adta elő Mozart remekművét. A szertartás végén a „tamáskodó” plébános gratulált először lelkesen és tiszta szívből.

A Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusa Tokióban 1968 novemberében Fotó: MTI/Archív

– Az elektronikus média életébe is belekóstolhatott?

– Egy kereskedelmi rádióban egy idős amerikai atyának volt egy félórás vallási rádióadása Mécses címmel. Kért, hogy a műsort egészítsem ki egy öt-nyolcperces klasszikus zenei válogatással. Az idő rövidsége – ráadásul a felkonferálás is ellopott a percekből – feladta a leckét, de igyekeztem változatos muzsikát összeválogatni. Nem a nagy zenei élményre törekedtem, hanem a rádióhallgató lelkét kívántam felvidítani. Természetesen magyar anyag is gyakran került a korongra, Esterházy Péter Harmonia Caelestiséből többször is adtam részleteket. A nemzetek karácsonyi énekei között is mindig szerepelt magyar dal. Két-három évig szerkesztettem a rádióban.

– Egy kereskedelmi rádió vallási és klasszikus zenei műsora a hallgatók nagy toleranciájára vall…

A japán csoda titka, hogy befogad minden más országból érkező értéket, s tovább is fejleszti, „eljapánosítja”.

Kiváló példa erre a buddhizmus elterjedése a szigetországban, de a konfuciánusi tanítások is mindmáig meghatározzák viselkedésüket. Az emberiesség, az együvé tartozás, a közösség, a másokkal való törődés jellemzi a mai japán embert. A kínai konyha is hamar népszerű lett, de más fűszerekkel ízesítik az étkeket, az európai borokat is hamar megszerették. Amikor a 19. században Japán partjainál megjelentek az amerikai hadihajók, a társadalom vezetői ráébredtek az elmaradottságukra. Ennek nyomán óriási fejlesztésbe kezdtek, s ötven év alatt érték el azt a szintet, ami Európában négyszáz év alatt alakult ki. Viszonylag kevés feltalálóval, Nobel-díjassal dicsekedhetnek, de kiváló szakembereik tökéletes adaptálókká váltak.

– A Kodály-módszer népszerűsége is e befogadó készséggel magyarázható?

– Igen, a Kodály-módszer az elsők között hódította meg Japánt. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni a japán folklórtudomány kezdeti elmaradottságát. Természetesen ebben is előre léptek. Amikor hazajöttem, akkor adták ki a japán népzene terjedelmes enciklopédiáját.

A Kodály-módszer nagykövetei először a gyerekkórusok voltak, amelyek sikerei tettekre sarkallták a „módszerekben” gondolkodó helyieket.

A rendszeres tanárcserék, a magyar pedagógusok odakinti munkája már az ötvenes években elkezdődött, s a hatvanas évek végétől érezteti hatványozottan üdvös hatását. Ennek nyomán sok száz ottani pedagógus vált a metódus őszinte hívévé. Mára a Kodály-módszerben jártas japán szakemberek felnőttek a magyarok szintjére.

– A klasszikus zene népszerűsége a koncert és operaéletben is érezhető?

– Érdekes módon az operajátszás nem vert gyökeret. Viszont hatalmas koncerttermeik vannak, amelyekben azért bemutatnak operákat, de koncertszerű előadásban. Kivétel erősíti a szabályt, Tokióban láttam egy remek Varázsfuvola előadást. Nemzetközi társulat vitte színre, európaiak, kínaiak álltak a színpadon. A főpapok régi kínai kosztümben énekeltek, Tamino viszont középkori japán vadásznak öltözött. Amikor az országba érkeztem, a japán énekesek technikája még messze elmaradt az európaitól, viszont kivételes szorgalmukkal, utánozó képességükkel hamar behozták e hátrányt. Megelőzve kérdését, minden bizonnyal a Pillangókisasszony nem aratna sikert japán színpadon. Felfogásuk, a valóság nagyban különbözik az Európában róluk kialakult képpel.

Japán diákok a kecskeméti Kodály Intézetben 2007-ben Fotó: Kodály Intézet archívuma

– Búcsúja is „zenés felárral” történt?

Amikor elterjedt a híre, hogy hazatérek, a hirosimai zenei főiskola tanárai egy előadásra kértek fel, s ezt követően búcsúkoncertet terveztek.

Délelőtt érkeztem meg a sokat szenvedett, de ma már virágzó településre, s nagyon kedvesen fogadtak a zenészek és a tanárok is. Felvezettek az előadás helyszínére, egy kétezer fős előadóterembe. Kicsit inamba szállt a bátorságom, de már nem volt visszaút. Este tértem vissza a zsúfolásig megtelt auditóriumba. Először a zenészek néhány Mozart-darabot adtak elő, majd ezt követően tartottam meg az előadásomat Isten szeretetének muzsikusa, Mozart címmel. Az elmondottakat zenei betétek illusztrálták, felhangzott a Jupiter-szimfónia egy részlete s az Ave verum corpus. Tendenciózusan kezdtem mondanivalómat: „1756 januárjában, Salzburgban néhány ember egy csecsemővel tart a székesegyház felé, ahol a kisded a keresztségben a Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus nevet kapta”. Beszélő nevek, az első keresztnév Aranyszájú Szent Jánosra utal, másodikat a szentéletű regensburgi püspökről kapta, Theophilus pedig keresztapjának volt a neve. Itt álljunk meg egy pillanatra, a név az ókori vértanút idézi, jelentése: szereti az Isten. Latinra fordítva kapjuk az Amadeus nevet: aki szereti az Istent, vagy akit az Isten szeret. Mindkettő illik a nagy zeneszerzőre. Még hozzáteszem, hogy egy napon születtem a zenei géniusszal, így e kiegészítéssel talán az elmondottak is érthetőbbé válnak…

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat