HIRDETÉS
– Édesapja is lelkipásztor volt. Egyértelmű volt, hogy a nyomdokaiba lép, amikor pályaválasztásra került sor?
– Édesapám, Szegedi László Ignác, a magyarigeni – Dél-Erdélyben talán a legszimbolikusabb értékű – szórványgyülekezetnek volt lelkipásztora 52 éven keresztül 1994-ig, nyugdíjba vonulásáig. Magyarigen meghatározta életemet: Bod Péter temploma és mindaz, amit édesapám a szórványokban végzett Boroskrakkón, Sárdon, Zalatnán, majd utána Abrudbányán és Verespatakon is. Gyerekkoromban a vicinálissal, a gőzmozdonyos vonattal mentünk Zalatnára, ahol azelőtt Gruzda János, a híres erdélyi festő-lelkész szolgált, édesapámtól nagyon sok mindent láttam. Gyakorlatilag az életünk a magyarigeni templomkertben folyt le, az volt a mi világunk, és az volt valójában a magyarság szigete is. Hiszen a magyar közösség elfogyott, mivel a Horea-féle felkelés, de leginkább az 1849-es vérengzés a dél-erdélyi magyarságot kiirtotta.
Az erdélyi magyarság színe-java Dél-Erdélyben – az 1849-es horda végigvonulása miatt – a föld alá került, a temetőkbe. Ezért jártuk, jártam diákként is, gyerekként is, felnőttként is a temetőket. Feltérképeztük, s ma már öt album őrzi azoknak a síremlékeknek a leírását, amelyek a magyarigeni egyház tulajdonában vannak. Láttam, mit jelent egyházat szeretni, Istent szolgálni, a szórványban helytállni, nem elkeseredni attól, hogy kevesen vagyunk. Tudatosan vállaltam ezt a szolgálatot, kiskoromtól fogva készültem lelkésznek.
– Hova került a teológia elvégzése után?
– Elvállaltam Uzdiszentpétert, a mezőségi falut. Egy kicsit vallottam azt is, hogy messzebb szeretnék lenni édesapámtól, mert két kakas egy dombon nem kapirgálhat, ezért jó messze kerültem. Lóval, biciklivel, gyalog kellett járnom, a vadőr, Bangó Józsi rendelkezésemre bocsájtotta a sártaposó szekeret, azzal jártam az ottani szórványokat. Az első fizetésemet az egyházi szekrényben megrágta az egér, víz nem volt bevezetve. Mégis Szentpéter volt a második legfontosabb teológia az én életemben, ahol megtanultam a nagybetűs életet, ahol kutat kellett ásnom, mint a Bibliában, ahol salétromos vizet találtunk, ahol felfogtuk az esővizet, ám olyan szerető embereket ritkán találtam, mint ott. Két dolgot tudtak: imádkozni és dolgozni éjjel-nappal. Szentpéter lett ifjú boldogságom egy hihetetlen helye, hiszen az egykori kántori lakásba beköltöztettek négy-öt tanítónőt, azok között volt a Brassóból származó Ábrahám Mária, aki később a feleségem lett.
– Onnan került Kőhalomra?
– Kőhalom a szász vidék egyik reprezentatív települése. A szászok úgy is tartják nyilván, hogy Siebenbürgen hét vára közül az egyik. Szászföld, a Székelyföld és a Fogarasi román föld határánál fekszik a kisváros, oda telepedtek be a magyarok több hullámban az 1800-as évek végén. 1989. szeptember 1-én lelkészként kaptam kinevezést előbb a dombosi szórványba, mert csak ott volt anyaegyház, Kőhalom szórványegyházközség volt. Egy olyan egyházközségbe választottak meg lelkipásztornak, ahol mintegy tizennyolcan voltak, Kőhalom ennek volt a szórványa.
zömében székelypetkiek, alsórákosiak, olthévíziek, nagymohaiak, sok fiatal és gyermek. Egy patak menti házba költöztünk, ahol volt egy szobánk, konyhánk, a hálószoba ágyán tartottam a vallásórát. Sokszor a konyhában ültünk és beszélgettünk az atyafiakkal, ott talált engem a forradalom Kőhalomban. A szász templomot használtuk addig, édesapám akkor azt mondta: „fiam, te olyan vagy itt a szász templomban, mint a kakukk. Nem vagyok addig boldog, amíg neked nem lesz templomod a városban”. Ezért megvásároltunk a belvárosban egy nagy szász ingatlant, romos épületet, amelyet sok támogatással három év alatt templommá alakítottunk át.
– Kőhalom sokáig a szórványotthon fogalmával volt azonos…
– Rendkívül sok magyar gyermek élt akkor a gyülekezetben. Ezért 1990 januárjában kezdeményeztem pár szolgatársammal, hogy a 171 gyermeknek – akik a helybeli román gimnáziumba jártak – önálló magyar tagozatot hozzunk létre. 1990 őszén be is indult a líceumi tagozat szakközépiskolaként. Elektrotechnikát tanultak a fiatalok, ma már a 30. évfolyam érettségizik, és ennek az iskolának a fenntartására 1995-ben létrehoztuk a szórványdiákotthont. Az évek során mintegy 750 gyerekkel laktunk együtt, és neveltük őket, közülük többen főiskolát végeztek. A többiek jó szakemberek, földművesek, szülőföldjükön maradó emberek lettek. Ez is volt a cél. A közösség úgy viselkedett, mint egy nagyvárosi gyülekezet. Heti négyféle bibliaórát tartottunk, sikerült 19 segédlelkészt kinevelni, s még sok más embernek segíteni. Létrehoztunk egy vállalkozást 1991-ben, ez fenntartotta a kollégiumot. Sajnos a bentlakás távozásomat követően három év múlva bezárta kapuit.
– Milyen tisztségeket töltött be az egyházban?
– Két ciklusban voltam a brassói egyházmegye esperese. Az egyházmegyei struktúrákban leszámítva a számvevői tisztséget minden létező tisztségben szolgáltam, például katekétikai és missziói előadóként, 2012-ben az erdélyi egyházkerületi közgyűlés megválasztott generális direktornak, ami szakmai fejlődésemben sokat jelentett.
– Hogyan sikerült megismerni az évek alatt az egyházkerületet?
– A negyven évi lelkészi szolgálat alatt mintegy ötszáz gyülekezetben jártam, szinte ugyanennyiben szolgáltam, s ez olyan tapasztalatot, valamint információkhoz való hozzáférést jelentett, amely kevés embernek adatik meg.
de repülőgép leszállópályája is, Motrun (ahol a nagy felszíni szénfejtő városok voltak) és Krajován keresztül Dobrudzsáig, a galaci és konstancai gyülekezetig. Végigjártuk Moldovát is: gyönyörű volt látni, hogy Ónvásáron például egy református pap lányának a házában gyógyszerészek gyűltek össze. Kifizettük a Târgu Ocna-i néni vasút- és buszjegyét, hogy eljöjjön egy találkozóra, mert egyetlen magyarként élt abban a városban. Dornavátrán a negyedik emeleten egy tömbházban éjjel fél tizenkettőkor került sor az istentiszteletre. Jó volt ezt látni, tapasztalni, közelről érezni, együtt gondolkodni, együtt sírni s örvendeni az emberekkel. Az esperesi munka nem volt egyszerű Dél-Erdélyben sem, hiszen a Szeben megyei szórványokban is különleges emberi sorsokat és életeket találtunk. Missziói szempontból sok mindent tapasztaltam, ezért vittünk el különféle belmissziós rendezvényeket olyan szórványtelepülésekre, ahol nem fordult meg száz éve senki, aki notabilis személye lett volna az egyháznak. Az egyházmegyei tapasztalat, az iskolahálózattal való foglalkozás fontos állomás volt ahhoz, hogy belépjek az egyházkerület stratégiájába, és misszió előadóként elkezdjük a püspöki vizitációkat.
– Mit tapasztalt ez idő alatt?
– A sok vizitáció során jelentős adatgyűjtés történt, mindent összegyűjtöttem levéltárakban, láttam a dinamikáját a gyülekezetnek, az emberi és lelkészi sorsokat. Nyugodtam állíthatom, a lelkészek szinte mindenhol lelkiismeretesen végezték szolgálatukat. Vidékenként az egyházkerület rendkívül sokszínű. A gyülekezetekben van, ahol jól működik a nőszövetség, máshol a presbitérium vagy az ifjúsági munka. És van, ahol a lelkipásztor mindenkit mozgat, ha mögötte áll egy sikeres tiszteletes asszony. Mert
Uzdiszentpéteren mondták nekem: akkor vagyunk boldogok, amikor látjuk, hogy ég a villany a parókián, mert tudjuk, hogy közöttünk van. A lelkipásztornak 24 órából 24 órát készen kell állnia arra, hogy együtt örvendezzen és sírjon az ő népével.
– Milyen a brassói gyülekezeti munka?
– Hiányzott a nagyvárosi misszió. Ezért 2018-ban Ménesi Miklós lelkipásztor halálát követően a brassói Reménység Háza nevű gyülekezetbe kerültem, a város legkisebb református közösségébe. Itt 28 éve működik a Nikodémus Öregotthon a közeli Barcaszentpéteren, ami nekem külön tapasztalatot jelentett: két nyelven tartom hat éve a bibliaórákat. Ez az egyetlen olyan belmissziós tevékenység, amely nyáron sem szűnik meg. Ezelőtt négy évvel egyházkerületi együttműködéssel létrehoztuk az egyetemi kollégiumot és szakkollégiumot. Brassó dinamikusan fejlődő város, ahová a közeli Székelyföldről sok magyar fiatal jön egyetemre, mintegy 1500–2000 diák tanul Brassóban. De a nagy egyetemi kampuszokban a magyar diákok nem érzik jól magukat, sokan félbehagyják az egyetemet, mert nem találják a helyüket. Ezért jött létre ez az egyetemi kollégium, ma 34 diákot szállásolunk el, foglalkozunk, hogy ne csak lakjanak ott, hanem együtt legyenek magyar közösségben, a templom mellett használják ki a lehetőségét annak, hogy nekünk egy 30 éves kulturális központunk is van.
Ugyanakkor az istentiszteleti alkalmainkra eljárnak, segédlelkészeink bibliaórát tartanak, s adnak egy kis lelki nevelést ezeknek az embereknek.
– Mit tart a legnagyobb gondnak?
– A nagyváros egyik legnagyobb problémája az asszimiláció. Ha egy egyetemista egy más ajkúval összebarátkozik, és abból házasság lesz, ott el van veszve az ügy. A gyerekek már nem igazán tudnak magyarul. Az unokák aztán végképp nem. Temetéskor sokszor mondják is nekem: tiszteletes úr, ne mondjon egy szót se magyarul, mert csak a halott értette. Temetéskor nagyvárosban sok embernek hirdetjük az igét, akikkel sokszor nincs hol találkozni, mert az egyház nem tudja őket utolérni, ott viszont igen. És akkor ezekből mindig visszamarad valaki a templomban. Úgyhogy a városi missziót most kezdem igazából érteni, tanulni.
– Milyen feladatokkal bízták meg püspökhelyettesként?
– Hagyományosan a püspökhelyettes az egyház nyugdíjpénztárának tevékenységét felügyeli. Megosztott munkában a diakóniai, a szakdiakóniai feladatokat látja el a Diakóniai Alapítvány keretében. Az iskolaügy is a feladatkörömhöz tartozik, valamint a presbiteri és nőszövetségi munkával való foglalkozás. Benne vagyok a lelkészképesítő bizottságban, ahol a lelkészeket mi vizsgáztatjuk, én az apologetikai kérdéskörrel foglalkozom. Ugyanakkor
– Rövid, illetve hosszú távon melyek a legeslegfontosabb feladatai ma az erdélyi magyar reformátusságnak, közösségnek?
– A református egyház az elmúlt tizenvalahány év alatt az építkezéssel foglalkozott. Az épített örökség megőrzésének fontos feladatán az egyház nagyjából túl van. A kollégiumok sorsa is nagyjából rendezett, az iskolahálózatunkban több mint hatezer diák tanul. Ám fontos dolog, hogy továbbra is a református öntudatot erősítsük az ifjúságban, ezért ez az ifjúság éve, ezzel fogunk kiemelten foglalkozni. Az idősotthonokkal továbbra is kell foglalkoznunk, hiszen az erdélyi magyar társadalomra jellemző az elöregedés. Ugyanakkor
Ezért az ifjú nemzedékeknek majd missziói olvasókönyvet, szórványkézikönyvet kell adnunk. Ehhez nagy szolgálatot nyújt az iratterjesztés a református nyomtatványainkon keresztül, de nyilván csak ott, ahol a lelkipásztorok meg rendelik. Mert lehet nekünk nyomtatványunk bármennyi, ha ezt nem olvassuk el.
Az elmúlt 35 év egyik nagy tapasztalata az, hogy mi egymásra vagyunk utalva. Nem lehet külön magyar politika és egyházpolitika. Attól függetlenül sosem szabad engedni, hogy a politika felülírja az egyházi életet, viszont társként, partnerként sokszor dolgozhatunk azért, hogy a magyarságunk tudja, hol a helye, ki képvisel, milyen eszközeink vannak segíteni, milyen eszközeink vannak pályázni.
A teológiai oktatás továbbra is nagy kérdés és kihívás az egyháznak, hiszen a teológia adja nekünk a lelkipásztorokat. És mi hisszük, hogy a teológiának sosem szabad csak öncélúan a tudományért léteznie. A lelkészi életpályamodell ugyanakkor sokat változott 35 év alatt. A férfiaknak már sokszor nem is vonzó a lelkészi pálya, hiszen messze magasan más kereseti lehetőségek vonzzák őket. De Istennek hála a református egyház az elmúlt 35 év alatt sokat tett azért, hogy a női lelkipásztorok közöttünk legyenek, és hatékony szolgálatot végezzenek. Biztatnunk kell a református kollégiumokat, a gyülekezeteket, hogy már vallásórán, konfirmációi előkészítőn, ifin neveljék és irányítsák a fiatalokat a teológia felé. Ugyanis
A pásztornak ott kell lennie a nyáj között, ott kell élnie a hívekkel, s ez a jövő nagy kihívása.
És még mindig nem tettünk eleget a presbiteri laikus képzés érdekében, de vigyáznunk kell arra, hogy ne olyan módszereket vegyünk át, amelyek az egyháztól, a magyar néplélektől, a református egyháztól idegenek.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
