Akik megérezték a szabadság ízét – beszélgetés Koczka György 1956-os elítélttel

Nánó Csaba 2019. november 01., 19:34

A 2015-ben elhunyt temesvári dramaturggal, újságíróval, ’56-os elítélttel halála előtt hosszabb interjút készített lapunk. Koczka Györgyöt börtönbüntetésre ítélték, majd a Bărăganba száműzték. A magyarországi forradalomra való megemlékezésként a beszélgetésből közlünk részleteket.   

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi meghurcoltjaira emlékeztető kolozsvári műalkotás Fotó: Bede Laura

– Temesváron érettségizett, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem irodalom szakán folytatta tanulmányait. Azaz folytatta volna, de közbeszóltak az 1956-os történések…

– Pontosan abban az évben, 1956. július 28-án töltöttem a 18. évemet, tehát nagykorú lettem. És mivel azon kevés megnyomorítottak közé tartoztam, akik tíz osztállyal érettségizhettek, már másodéves egyetemi hallgató voltam az akkor még egyedül csak Bolyai nevét viselő egyetemen. Érettségi vizsgám után Varga tanárnő félrehívott egy ablakmélyedésbe és így szólt hozzám: „édes fiam, ha te az egyetemen is úgy viselkedsz, mint az iskolában, akkor te börtönbe fogsz kerülni.” Egy percig nem volt kétséges, hogy politikai börtönre gondolt, nem köztörvényesre. Rájöttem, hogy én bizony pofáztam az iskolában, és nagy-nagy köszönettel tartozom a tanáraimnak, hogy ezt igyekezték titkolni a „szemek és fülek” elől, amelyeknek a jelenlétét éreztük már akkor is.   

– Miként zajlott a Bolyain az ominózus diákszövetségi választás?

– A Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség impotens sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét. Ezért alig vártuk a filológián az október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Ám 23-án Magyarországon kitört a forradalom, így aztán másnap délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására túl sokan voltunk 16-an, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan. A javaslatokat, követeléseket egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba.

Máig tisztázatlan utakon az egyetemi reformkövetelések és a diákszövetségi statútumtervezet a Szekuritáté kezébe kerültek. Nagy szerencsénk volt, hogy a tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat nem volt akkor sem.

Az akkor még egyetemista Koczka Györgyöt 1957-ben három év börtönbüntetésre ítélték

– Közben nyilván figyelemmel követték a magyarországi történéseket…

– Óráról órára követtük a budapesti eseményeket. 13-an laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog később egy jól megrendezett provokációnak bizonyult. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett sok minden más is történt. Végigéltük a 20. század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait. Megízleltük a szabadság ízét. Elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a „csehigyulákkal”, így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom folyik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. halottak napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjain.

Gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat, nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is.

– Hogyan emlékszik a letartóztatására?

– November 17-én egyik Anna nevű kolléganőnknek a névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, már 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban mondván: hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét, de olyan időket éltünk, amikor nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az ökle, mint az esze. Elsétáltunk a nem messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat, autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték, hogy letartóztatnak lázításért, és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.

– A vallatások alatt használtak fizikai kényszert ön ellen?

– Nem kínoztak, nem vertek a vallatások során. Beadtak a cellába egy amolyan motoros szemüveget, amelyen keresztül nem lehetett látni, azt az ember feltette, és akkor karon fogták, felvezették az alagsori cellából egy szobába. Az ablaknak háttal leült a vallató tiszt, vele szemben a szoba másik felében a vallatott személy. A tiszt, aki a legtöbbször civilben jelent meg, feltette a kérdéseket és ő maga írta a válaszokat is. Odaadta elolvasni a vallomást, és hogy oldalanként aláírja az ember. Ilyenkor jöttek a meglepetések: az ember elolvasta a vallomását és nem ismert rá. Eleinte megpróbált úgymond „helyesbíteni”.

Ha kötötte az ebet a karóhoz, levitték néhány órára a karcerbe. A karcer egy szűk kis cella volt, le sem lehetett guggolni benne. Néhány órányi állás után az ember meggondolta magát, minek annyit kínlódni…

– Miként zajlott a per, hány évre ítélték?

– A nagy nap 1957 februárjában volt. A per napján sokan várakoztak ránk a törvényszék előtt. Egy különszobába vezettek, mindegyikünk mellett őr ült, a kezünk megbilincselve, egy pillanatra felvillant az ajtóban édesanyám alakja, de nem engedték hozzám. Csak az ügyvédünk jöhetett be, de az is csak annyit mondott, hogy mutassunk bűnbánatot és bízzunk a szocialista igazságszolgáltatásban. Az elnöklő bírót Macskássy Pálnak hívták. Felolvasták a vádiratot. Egyetlen dolgot kérdeztek tőlem: tudom-e, mi az ellenforradalom, mik az ellenforradalmárok? Másodéves egyetemi hallgató voltam, és ha nem tanultam volna, akkor is tudom. Valami ördög mégis arra sarkallt, hogy azt mondjam: nem tudom, mi az ellenforradalom. Az ügyvédem szófogadóan hallgatott jó kis pénzért, amit a szüleim a védelemért lepengettek.

A büntetések: Várhegyi István 7 év, Nagy Benedek 5 év, én és Kelemen Kálmán 3-3 évet kaptunk.

Fellebbeztünk. Másodszor is megerősítették az első fokon hozott ítéletet. Tulajdonképpen megkönnyebbülten lélegeztem föl. Mégsem 10 évet sóztak rám. A 10 év felől nézve a 3 semmiségnek látszott. Gyenge vigasz volt, mégis egyfajta vigasz.

– Hogyan élte meg a rabbá válás folyamatát, beletörődött?

– A rabbá válás nem egy folyamat. Az ember egyik pillanatról a másikra válik rabbá. Egyik pillanatról a másikra zárul be körülötte a világ. Nem alhat, csak amikor megengedik neki. Nem szívhatja el a cigarettáját, mert nem jut hozzá. Nem olvashat könyvet, mert ahhoz sem engedik hozzájutni. Nincs többé bécsi szelet, feketekávé, tea, fagylalt, dobostorta. Nem kell leszoknia semmiről, mert egyszerűen nincs semmije. Még nadrágszíja vagy cipőfűzője sem. Nem mos kezet, egyrészt, mert nincs miért, másrészt, mert a vizet is porciózzák neki. Egy-két bögre naponta. Szerencsére nem kap laktatós kosztot, nincs is mire megszomjaznia. Arcot sem mos minden reggel, fogat meg főleg nem. Először csak a fogpaszta válik hiánycikké, később aztán a szőr a fogkeféből. Másikat nem kap. Otthonról nem küldenek, mert nem küldhetnek. Nem hull a szemébe a haja, mert kopaszra nyírják. Nem kell leszoknia apró kis hiúságokról, mint nyakkendő, zsebkendő a kabátzsebben, mert nincs zsebkendője és nincs zseb a csíkos kabátján. Egy év után már harisnyája sincsen, meg kell tanulnia felcsavarni a kapcát, és meg kell tanulnia kimosni a kapcát egy bögre vízben. Az ügyesebbje az ingét is ki tudta mosni egy bögre vízben, a kevésbé ügyese kölcsönkért még egy bögrényi vizet. Másnap visszaadta.

Minden tulajdona a rabruha, a gallér nélküli ing, egy lópokróc, amely csak az illúzióját adja annak, hogy takarózik vele az ember, annyira elnyűtt, kivékonyodott, agyonstrapált.

Meg van neki az agyontaposott, tucatnyi rab által elnyűtt bakancs, de ahhoz nincs cipőfűzője, csak csoszog benne az ember, és ha sokat csoszog előre-hátra a pár méternyi, zsúfolt cellában, akkor akár fel is törheti a lábát. A lábát, amely elszokott a járástól, mert nincs hova menni.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a fogságban?

– A koszt, a mindennapi moslék, nem is a minősége, hanem a mennyisége volt a legelviselhetetlenebb. Mert a moslékból sem kaptunk annyit, hogy elverjük a gyomrunk korgását. Persze a gyomrunk egy adott pillanatban megunta a korgást. Nem korgott többé. De a kínzó éhség nem szűnt. Rettenetesen kínzott. És megalázó volt. Az volt benne a megalázó, hogy csakugyan sikerült vele jól megkínozni, és hogy sehogy sem tudtam úrrá lenni az éhségemen. Ma sem bírom az éhség érzetét. Mindig van nálam valami falnivaló, ha nem is tartózkodom otthon, akkor is.

– Kiszabadulása után újabb megpróbáltatások vártak önre…

Szamosújvárról szabadultam, de haza mégsem mehettem. Szabadulásom napján közölték, hogy két év kötelező lakhelyre kell mennem Brăila tartomány Satu Nou nevű falujába.

A szamosújvári rendőrségről kísértek az állomásra és onnan a Bărăganba. Satu Nouban 15 kilométeres körzetben teljesen szabadon mozoghattam. Azt a falut az ötvenes évek elején a Bánságból elhurcolt svábok építették. Ott kaptam egy egyszoba-konyhás nádfedelű vályogházat. Abban töltöttem el még két esztendőt. A falu ma már nem létezik. Amikor megszüntették a kötelező lakhelyet, mint adminisztratív büntetést, a házakat lerombolták, a földet felszántották. Nem maradt belőle csak a temető, és itt-ott egy-egy ház, amelyben azok laknak, akiknek nem volt már hová hazamenniük 1964-ben.

 

Koczka György
Karánsebesen született 1938. július 28-án. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, majd a Bărăganra száműzték kényszerlakhelyre. Szabadulása után volt gé­pészmester, színházi kellékes, ügyelő, irodalmi titkár. A Temesvári Rádió és a Román Televízió magyar adásának munkatársa volt. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. 2008-ban a Magyar Újságírók Országos Szö­vetsége újságírói munkás­sá­gá­nak elismerése jeléül Aranytoll-életműdíjjal tüntette ki. A temesvári színház örökös tagja volt 2013-tól. 2015. június 15-én hunyt el Temesváron.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat