HIRDETÉS
1990-ben Lengyelország romokban hevert: hiperinfláció, központosított gazdaság, versenyképtelen állami ipar, robbanásszerű költségvetési hiány. Ismerősen hangzik? Csakhogy a lengyelek nem próbálták meg kenőccsel gyógyítani a fából készült lábat. Elhozták Leszek Balcerowiczot – egy határozott közgazdászt, aki meg volt győződve arról, hogy a sokkterápia az egyetlen túlélési esély –, és rábízták a reformok irányítását. Mit tett ő? Vágott. Liberalizált. Átalakított. Stabilizált.
Egy olyan gazdasági sokkterápia építésze volt, amely ugyan fájdalmas volt, de megmentette Lengyelországot az összeomlástól, és megalapozta a működő piacgazdaságot.
Az 1990-ben elindított Balcerowicz-terv Európa egyik legbátrabb posztkommunista reformja volt – és kétségkívül az egyik leghatékonyabb. Egy olyan időszakban, amikor az infláció meghaladta az évi 600%-ot, a költségvetési hiány pedig a fiskális stabilitást fenyegette, Balcerowicz megértette, hogy nincs több idő félmegoldásokra. Az óvatos fiskális politika, a monetáris stabilizáció és a közszféra radikális átalakítása lettek annak a tervnek az alapkövei, amely – bár vitatott volt – megváltoztatta egy ország sorsát. Megnyitotta a piacokat és liberalizálta az árakat, betömte a költségvetési lyukakat, és szikével vágta ki a gazdaság zombi szektorait.
Sokan kritizálták. A reformok rövid távon munkanélküliséget, az életképtelen állami vállalatok megszűnését és társadalmi feszültségeket hoztak. Balcerowicz politikai népszerűsége megsínylette mindezt – parlamenti karrierje végül a reformok oltárán lett feláldozva. De éppen itt rejlik a ma (és Bukarestben is) aktuális alapvető tanulság: a bátorság, hogy valaki vállalja a népszerűtlen, de szükséges döntéseket, ritkán hoz azonnali elismerést. Ám a történelemben, és különösen a gazdaságban, az idő azoknak ad igazat, akik túl tudnak látni a választási ciklusokon.
A következő két évtizedben Lengyelország GDP-je folyamatosan nőtt, az ország pedig a külföldi közvetlen befektetések mágnesévé vált.
2009-ben, a globális pénzügyi válság közepette Lengyelország volt az egyetlen EU-tagország, amely elkerülte a recessziót.
Ma pedig Lengyelország Kelet-Európa legnagyobb gazdasága, GDP-je közel 1 000 milliárd euró, ami csaknem háromszorosa a miénknek.
Mindez nem lett volna lehetséges a Leszek Balcerowicz által az 1990-es években lerakott szilárd alapok nélkül. Kemény volt? Rendkívül. Népszerű volt? Nem, Balcerowicz nem volt rokonszenves. Nem játszotta el mindenkinek a kedvére való dallamot. De működött. És mindez egy egyszerű, ám Kelet-Európában ritkán alkalmazott elvből indult ki: nem lehet tovább élni osztogatásokkal, költségvetési káosszal és gazdasági illúziókkal. A reformot végre kell hajtani. Nem lehet a végtelenségig vitatni. Nem lehet közvélemény-kutatásokon megszavaztatni. A reform nem alku tárgya.
Lengyelországgal ellentétben Románia a reformot olyan színdarabként kezelte, amely örökké főpróbán van, de soha nem kerül bemutatásra. Minden kormány csak ígérgette a „hatékonyságot”, miközben újabb és újabb csatornákat épített a költségvetés kiszipolyozására, értelmetlen állásokat talált ki, és még több tisztviselőt alkalmazott. Minden miniszter „digitalizációt” akart, de közben nem mondott le arról a papírhegyekről, amelyek megfojtják az irattárakat. És amikor szédítő költségvetési hiány ütötte fel a fejét, a válasz mindig valamilyen kábító keveréke volt a kozmetikai vágásoknak és olyan adóknak, amelyeket már az adóhatóság (ANAF) sem tudott, hogyan alkalmazzon.
A kérdés nem az, hogy Romániának szüksége van-e mélyreható reformra, hanem hogy miért kerüljük el azt rendszeresen.
A válasz? Mert egy valódi, nagyszabású reform bátorságot, felelősségvállalást és egy csipetnyi gazdasági józanságot igényel – ezek a tulajdonságok pedig ritkán találhatók meg a mi politikai tájképünkben. Pedig a lengyel lecke nagybetűkkel van felírva a közelmúlt történelmébe: nincs gazdasági fejlődés fiskális-költségvetési fegyelem nélkül. Nem lehet fenntartható gazdaságot építeni választási osztogatásokra és szétfolyó költségvetésekre. Nem lehet gazdaságot növelni, ha az állam elhízott és lusta. Ha ezrek tologatnak papírokat, ha egymásra rakódnak a különleges fizetések és nyugdíjak, és ha az kap adókedvezményt, aki a leghangosabban követeli.
Igaz, a politikusok számára a pazarlás megszüntetése káros és népszerűtlen: egyrészt elapasztja a pénzügyi mutyikat és kiüríti a saját kasszájukat, másrészt feldühíti a társadalmat és elriasztja a választókat. Így aztán mindig úgy tettek, mintha reformálnának, valójában csak egyik lyukas zsebből a másikba tették a pénzt – amely még lyukasabb volt. Románia pedig hitelből él. És rejtegeti a számlát.
Mit kellene tennünk? Bátorsággal át kell alakítani a hatóságokat, intézményeket, szervezeteket és állami vállalatokat – nem fizethetünk tovább milliárdokat olyan fekete lyukakba, amelyek semmit sem termelnek. Aztán
el kell törölni a mindenféle kivételeket, mert nem lehet egészséges adórendszert fenntartani, ha túl sokaknak vannak kiváltságaik.
Az igazi digitalizáció átláthatóságot, idő- és pénzmegtakarítást, valamint hatékony beszedést jelent – protekció, manipulált közbeszerzések és másnap már működésképtelen „platformok” nélkül. És mindannyiunknak el kellene fogadnunk, hogy az állam nem Mikulás, véget kell vetni a választási ajándékozásnak. Ha mégis Mikulás akar lenni, akkor csak évente egyszer, és kizárólag azok számára, akik valóban rászorulnak, ahol az államnak tényleges kötelessége segíteni.
Egy ország nem élhet örökké illúziókból, kölcsönökből és ígéretekből. Romániának most nem kozmetikázásra, hanem szerkezeti reformra van szüksége. És nem azért, mert Brüsszel kéri, hanem mert ez létfontosságú az összeomlás elkerüléséhez.
De mindenekelőtt Romániának olyan vezetőkre van szüksége, akik megértik a történelem és a gazdaság által egyaránt igazolt egyszerű igazságot:
A reform nem alku tárgya. A reformot végre kell hajtani. Meg kell védeni. És vállalni kell.
Fordította Kisréti Zsombor
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
