Mindig a saját fejéből kinézve látta a világot – interjú Dáné Tibor Kálmánnal, a Művelődés folyóirat leköszönő főszerkesztőjével

– A tanügyben kezdte a pályáját, de később a művelődésszervezés, ismeretterjesztés, írás felé fordult. Hogyan történt ez az átmenet?
– A csillagászatnak köszönhetek mindent. Gyerekkoromban elkezdtem a csillagok felé fordulni, sokat néztem az eget, ebben édesapám és az ő könyvtára sokat segített. Ezért végeztem matematikát, hiszen a csillagászat Kolozsváron a matematika kar keretében működött. Hamar rájöttem, hogy abban az időben csillagász nem lehetek, kutatással nem fogok tudni foglalkozni, főleg magyarként nem lehetett ilyen pozíciókba bejutni a csillagvizsgálóba. Így aztán korán elkezdtem tudományos ismeretterjesztéssel – főleg csillagászati írások közlésével – foglalkozni. Tanárkodásom idején is írtam különféle lapoknak. Ennek köszönhetem, hogy másfél évet eltölthettem A Hét című folyóirat tudományos rovatánál.

Az előbbit Imreh István genetikussal, az utóbbit Pál Árpád csillagászprofesszorral együtt irányítottuk. 1990 után tanfelügyelő lettem, majd rövid ideig a Kriterion Kiadónál dolgoztam. 1993-ban Kötő József meghívott az akkor alakult RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Művelődési és Egyházügyi Főosztályára előadónak, tehát művelődésszervezéssel kellett foglalkoznom. Ugyanez a csapat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) országos elnökségét is irányította, ott én titkár lettem.

– Részben politikai, másrészt kulturális szervezetben töltött be vezető szerepet. Milyen lépéseket tudott tenni a művelődésszervezés irányába?
– Kezdetben inkább szervezői és adminisztratív szerepem volt mindkét intézménynél. 1989 előtt a szabadegyetem volt az egyik olyan kulturális fórum, amelynek működését kellő felügyelettel, de még engedélyezte a kommunista hatalom. A tanítás mellett a szabadegyetem számomra hallatlanul izgalmas dolog volt, hiszen érdekes emberekkel találkozhattam. Tehát amikor a főosztályhoz kerültem, volt már egy művelődésszervező hátterem. Annak a csapatnak két feladata volt: az RMDSZ vonalán a kultúrpolitikának az alakítása, az EMKE országos elnökségének pedig az elképzelések gyakorlatba ültetése. Lényegében mindkettőt Kötő József vezette. Érdekes munkakör volt, mert többek között civilszervezeteket kellett létrehozni, azoknak legalább nagyvonalakban jövőképet adni és irányítani a szabályszerű működés felé. Próbáltuk például meghonosítani magyar közösségeinkben a tanulótársadalom fogalmát. Munkakörünkhöz tartozott a Magyar Házak létrehozásának támogatása szórványban, amelyekben nemcsak kultúraszervezés folyt, hanem a közösség adminisztratív gondjait is onnan próbálták megoldani. 1996-ig, amíg az RMDSZ ellenzékben volt, a két intézmény együttélése működött.

Ellenzékben ugyanis az érdekvédelmünk inkább érzékeny volt saját civil társadalmára, amikor viszont kormánytényező lett, egyértelmű, hogy a hatalom oldaláról látta a közösségi gondokat. Tehát súrlódások keletkeztek, az RMDSZ is szembekerült a saját civil társadalmával, ami elkerülhetetlen folyamat volt. Innentől kezdve érződött a feszültség a főosztály és az EMKE országos elnöksége között is. A politikum elvárta, hogy a kulturális egyesület az ő szája íze szerint cselekedjen, a civil társadalom pedig azt várta az EMKE-től, hogy ha már ott van a politika közelében, akkor többet és jobban segítse őt. 2001-ben adódott a lehetőség, hogy a két intézmény szétváljon. Az EMKE megtartva az RMDSZ támogatását önálló irodaként kezdett működni. Különvált a kultúrpolitika szervezése és végrehajtása. Én az EMKE oldalán maradtam.

– A Művelődés folyóirat élére 2013-ban került. Mi késztette arra, hogy e munkát elvállalja?
– Összetett dolog. Húsz évig főleg az EMKE szolgálatában álltam, de a kultúrpolitika alakításában is részt vettem. Sok kulturális társadalmi folyamat indult be, sokat építettünk (fizikai szempontból is), ezekből én is részt vállaltam. Ez jó érzés volt. Ügyvezetőként az EMKE-nél gazdasági dolgokért is feleltem, a pénzek kezelésével mindig óvatosan bántam, mert a magánéletemben is a pénz soha nem volt célja az életemnek, hanem eszköz az elképzeléseim megvalósítására. Igyekeztem a közpénzekkel is úgy gazdálkodni, hogy ezek mindig célba érjenek, és visszajussanak a közösséghez. Később azt éreztem, hogy két évtized után szakmailag nem tudok előre lépni. Volt egy másik tényező is, ami befolyásolta a váltásomat. 2010 után ugyanis a magyarországi kulturális hatalom, amely részben fenntartója az EMKE-nek, egyre inkább jelezte, hogy részéről nem kívánatos személy vagyok az intézmény élén. Az alapvető probléma az volt, hogy az EMKE-t az RMDSZ egyfajta csatlósának tekintették, a magyar kormánynak és az érdekképviseletnek pedig akkoriban elég rossz viszonya volt. Egyre kevésbé érkeztek az anyaországi támogatások, ugyanakkor hiába is hívtuk meg a különböző kulturális hatalmi tényezőket Magyarországról, nem jöttek el személyesen a rendezvényekre, időnként levélben ismerték el munkánkat. Úgy éreztem, ártani fogok, ha ott maradok. Azóta persze helyrejött a viszony a felek között, de én már nem voltam ott. 2013 tavaszán jelent meg a megyei tanács kiírása a Művelődés főszerkesztői állására, mivel elődöm nyugdíjba vonult. Tévhit, hogy az RMDSZ küldött oda, én pályáztam meg, mert a közművelődési folyóirattal régóta voltak elképzeléseim. Ezeket arra alapoztam, hogy húsz évig gyakorlati művelődésszervezéssel foglalkoztam, volt a sajtóval is kapcsolatom, hiszen többek között a Géniusz nevű lapnak alapító-főszerkesztője (is) voltam. Szerettem volna a gyakorlati művelődésszervezési ismereteimet elméleti síkon értékesíteni.

– A Művelődés folyóirat logisztikailag sem állt valami túl jól…
– Ismertem a helyzetet, amikor elvállaltam a feladatot. Ismertem a szerkesztőség munkakörülményeit, és tudtam, hogy az állások blokkolva voltak. Akik ott dolgoztak, a főszerkesztő kivételével, külső munkatársak voltak. Miután feloldották a tiltást az állásokra nézve, rögtön alkalmaztam azokat a kollégákat, akik bedolgoztak, utána pedig újakat is felvettem. Kialakítottunk egy viszonylag fiatal csapatot. Az EMKE Szabédi Emlékházában kaptunk helyet a szerkesztőségnek, méltóbb körülmények közé tudtam helyezni a lapkészítést. Ugyanakkor változtatni kellett a lap külalakján, árán is.

– Főszerkesztőváltáskor általá­ban a lap változhat tartalmi szempontból is. Ez mennyire érintette a Művelődést?
– Részben tartalmi szempontból is történt váltás. A lapot két lábra állítottam, ez nagyrészt sikerült. Szerettem volna, hogy az általános kultúra, művelődés iránt érdeklődők kapjanak érdekes, hiteles írásokat. Úgy érzem, ezt meg tudtuk valósítani, mert olyan személyek közöltek a lapban, akik saját munkaterületükön hitelesek. A rovatokat nagyrészt megtartottuk, melléjük újakat is behoztunk. E mellett arra is gondoltam, jó lenne a lapban tükrözni a hazai magyar közművelődés lényegét, működését. Ebből is sok mindent megvalósítottunk, de úgy érzem, ahhoz, hogy hitelességgel tudjam bemutatni a közművelődési életet, szükség lett volna olyan riporterre, akit meg tudunk fizetni, és aki elmegy a helyszínre tudósítani, emberekkel kapcsolatot teremteni. Így sem panaszkodhatom, hiszen van olyan mellékletünk, amely kifejezetten egy-egy gyakorlati közművelődési témára összpontosít.

Szintén sikeres volt a régiós melléklet, amelyben Erdély kisrégióinak kulturális értékeit próbáltuk bemutatni. Az olvasókkal való találkozók mellett sikeresek voltak az általunk szervezett Művelődés-estek. Sok fiatal szerzőt tudtunk becserkészni.

– Visszavonulása után biztosítva van a Művelődés jövője?
– Nem titok, hogy Benkő Levente lesz az új főszerkesztő. A lap eddig úgy működött, hogy nekem kötelező módon fel kellett vállalni a menedzsment részt is – gazdasági ügyek, terjesztés, új honlap kialakítása stb. –, Levente pedig a lap szerkesztésén, összeállításán dolgozott. Neki hatalmas szakmai tapasztalata van e téren, sokat beszélgettünk arról, hogy elvállalja a főszerkesztést, és másfél-két éve egyre inkább próbáltam bevonni az adminisztratív ügyek intézésébe is. Biztos vagyok, hogy ő is bele fog rázódni, én mellette leszek, ha tanácsot kér. Egy dolgot kérek tőle: a lapon látszódjon, hogy új főszerkesztője van, tehát bátran jöjjön új elképzelésekkel, ötletekkel.

– Mennyire fog hiányozni az a nyüzsgés, izgalom, ami ezzel a pályával járt?
– Egyre inkább vágyom arra, hogy több időt töltsek az íróasztal mellett. Vannak témáim, amelyeket szeretnék megírni. Ugyanakkor amennyiben lehet, több időt szeretnék tölteni az unokáimmal is. Hogy mennyire lesz szükség arra, amit szeretnék megírni, nem tudom. Egy biztos: egy ember nagyon érzi a szükségét, és az én vagyok. Ebből indulok ki, hiszen 67 évesen akárhogy próbálok visszatekinteni, mindig csak az én fejemből kinézve láttam a világot.