HIRDETÉS

Külföldi karrier csak önerőből

Kádár Hanga 2017. április 08., 17:42

Vonzották a filmekben szépen felöltözött védőügyvédek. Miután megízlelte a nyugat-európai felsőoktatás színvonalát, eldöntötte, külföldön próbál szerencsét. Bár a Kolozsvárról elszármazott Gáspár-Szilágyi Szilárd új hazájában elismert szakember, leendő gyerekeit mégsem szeretné norvégnak nevelni. 

 

Gáspár-Szilágyi Szilárd
Kolozsváron született 1987-ben. Jelenleg a norvégiai Oslói Egyetemen dolgozik posztdoktori kutatóként a PluriCourts kutatóközpontban. Középiskolai tanulmányait a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban, az egyetemi alapképzést pedig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karán végezte évfolyamelsőként. Mesteri fokozatú diplomájának megszerzése közben tanult Hollandiában, Dániában, Németországban, az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában. Jelenleg az Európai Unió küljogi és befektetési jogok területén publikál, az EU által megkötendő újgenerációs szabadkereskedelmi és befektetési egyezményekkel foglalkozik. Olyan nemzetközi szaklapokban közöl, mint a Journal of World Investment and Trade, European Law Review, Common Market Law Review vagy a European Public Law. 

– Gyakran hallani, hogy a jogászszak divatossá vált. Az egyetem kiválasztásakor milyen cél vezérelt?

– A jogi szak kiválasztása nem egyetlen tényezőtől függ. Sok fiatalnak van téves, majdnem misztikus felfogása a szakmáról: gyakori kép a filmekben a szépen kiöltözött és ravasz hollywoodi ügyvéd, aki az esküdtszék előtt hibátlanul bemutatott érveket hoz fel, a vádlott pedig megszabadul a börtönbüntetéstől. Engem is e képnek a hatása vezérelt tizennyolc évesen, másrészt – az orvosi és mérnöki hivatás mellett – a jog azokhoz a hagyományos szakmához tartozik, amelyekről elhiszzük, hogy jó megélhetőségi lehetőséget biztosítanak. A szüleink hagyták, hogy szabadon válasszunk, de talán az is befolyásolt, hogy a bátyám egy évvel előttem felvételizett sikeresen a jogi egyetemre. Középiskolás koromban matematikával és fizikával foglalkoztam, versenyekre jártam, így meguntam a reáltantárgyakat. Váltani akartam.

– Milyenek voltak a kolozsvári egyetemi évek?

– Mivel Kolozsváron születtem, éltem és ott is jártam egyetemre, hiányzott az a fajta egyetemi élet, amikor az embernek a bentlakásban kell feltalálnia magát. Az első év nagyjából egykori középiskolás társakkal zajlott. Másodévre alakult ki egy hatszemélyes magyar csapat egy tiszteletbeli „magyar” kollégával, aki fogarasi román nemzetiségű barátunk volt. Közben a gyerekkori szokásokat sem hanyagoltam el: visszajártam néptáncra, kórusra és a nyarak egy részét budapesti nyári egyetemeken töltöttem. Másodéves koromban már készültem a külföldi cserediákprogramra, közben ügyvédi irodában is dolgoztam. Az egyetem számomra a teljes erőbedobást igénylő tanulásról szólt. Az Erasmus-program révén harmadéves koromban a hollandiai Utrechti Egyetemen tanultam, de miután hazajöttem, nem találtam a helyem. Egyrészt már nem voltam megelégedve az itthoni oktatás bizonyos részeivel, másrészt a holland csereévem alatt rájöttem: kevés pénzzel is lehet olyan egyetemista életet élni, amilyenre vágytam. Nem akartam, hogy a tanulmányaim befejezése után 22 éves fejjel egy irodába kerüljek, amikor sok mindent lehet látni és tapasztalni a nagyvilágban. Negyedéves koromban, a csereév után határoztam el, hogy külföldön fogom továbbképezni magam.

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen évfolyam­elsőként végezted el a jogi alapképzést, utána Maast­richtban folytattad mesteri tanulmányaidat. Miért vonzott a holland jogi oktatás?

– Amikor harmadévesen cserediákként először utaztam a tulipánok országába, a BBTE-nek még elég kevés olyan egyetemmel volt társkapcsolata, ahol angolul is oktattak. Az Utrechtben eltöltött időszak volt életem egyik legszebb éve, ahol megkaptam azt az ízű egyetemi életet, amire vágytam. A tanulás mellett dolgoznom is kellett, hogy fenntarthassam magam, mivel akkoriban az Erasmus-ösztöndíj még a lakbért sem fedezte. Amikor a mesteri továbbképzésről döntöttem, újból Hollandiát választottam, hiszen már ismertem az országot és az oktatási rendszerét. Miután elballagtam a kolozsvári egyetemről, 2009 nyarán 1100 euróval a zsebemben tértem vissza Utrechtbe. Egy hétig ifjúsági szállóban laktam tizenötödmagammal egy szobában, amíg lakást találtam. Közben reggeltől estig két üzletben pakoltam polcokat. Így tettem szert annyi pénzre, hogy elkezdhessem Maastrichtban a mesteri fokozatot, itt még 1700 euró tandíjat is fizetnem kellett. Maastrichtban nem találtam munkát, így heti két-három alkalommal 200 kilométert ingáztam az utrechti munkahelyemre. Az akkori főnököm szívélyességének köszönhetem, hogy holland állami diákjutalékban és kölcsönben részesültem, ezzel tudtam eltartani magam. Ragaszkodtam a holland jogi felsőoktatáshoz, amelyet a mai napig dicsérni tudok: fontos szerepet kap a kiscsoportos tanítás, számos esettanulmányt oldottunk meg, és egyforma hangsúlyt fektetnek a szóbeli, illetve az írásbeli készségre.

– Cserediákként Dél-Afrikába is eljutottál. Oktatás szempontjából Észak-Európa számít a kontinens fellegvárának. Hogyan jött képbe a dél-afrikai tanulmányút?

– Amikor Maastrichtban kezdtem tanulni, elkezdődött a világgazdasági válság. Egyik közeli barátom azt tanácsolta, inkább képezzem magam hosszabb ideig az egyetemen, mert a munkaerőpiac bizonytalan. Elhatároztam, az egyéves mesteriről a kétévesre váltok, a második évemet így Hamburgban és az afrikai Fokváros melletti Stellenboschban tölthettem. Dél-Afrikában fejlett oktatás van, a képzés minőségével nem volt gond, de kalandra vágytam. Meg akartam tapasztalni, milyen az élet egy „egzotikus” országban. Mai napig hálás vagyok az ottaniaknak: a Fokföldön eltöltött öt hónap sokat segített abban, hogy megértsem az Apartheid utáni küzdelmeket, az épülő tolerancia fontosságát. Keresztül-kasul bejártam a köztársaság tájait, és akkor ébredtem rá, valójában mennyire keveset tudunk az ottani küzdelmekről, történelemről, a bonyolult viszonyokról. Az országnak tizenegy hivatalos nyelve van és körülbelül tizenhat népcsoport lakja. Egy gyönyörű és ugyanakkor zaklatott térséggel találkoztam, ahova szívesen visszatérek majd, ha lehetőségem adódik.

– Kolozsvárhoz viszonyítva miben tanultál többet külföldön?

– A jogásznak tudnia kell érvelni, beszélni, jogi nyelven írni. Ezeket Hollandiában el lehet sajátítani. A BBTE-n magas színvonalú oktatás folyik, de egyes képességek háttérbe szorulnak. Romániában a jogi kutatásra nem fektetnek kellő hangsúlyt. Az egyetemeknek nincs hozzáférhetőségük a legtöbb nemzetközi jogi szakközlönyhöz, az angol nyelvű oktatás hiányos. Maga a jogi rendszer reformálása jó úton halad: még döcög, de már sokkal több jól felkészült fiatal szakember van. Viszont meg kell tanulnunk más rendszerekből jól inspirálódni, és azt is meg kell értenünk, hogy minden államnak más a jogrendszere. Románia egyik nagy problémáját a súlyos korrupció és a politikai úton kinevezett, hiányos jogi alaptudású szakemberek jelentik. A másik nagy gond – és itt tanulhatnánk az angolszász szokásjogi rendszerektől –, hogy a joggyakorlat és a bírósági határozatok, döntések nincsenek kellő összhangban. Ezért hasonló vagy azonos esetekben Romániában számos eltérő bírósági döntés születik.

– Norvégiában az Oslói Egyetemen dolgozol posztdoktori kutatóként, illetve európai uniós küljoggal és befektetési joggal foglalkozol. Mi győzött meg, hogy külföldön maradj?

– Az anyagi okok nálam az utolsó helyen szerepelnek. Ha otthon maradok, és ugyanúgy folytatom a munkám, mint Norvégiában, akkor is megfelelő életszínvonalat teremthettem volna magamnak Romániában. Én külföldön váltam igazán felnőtté. Húszéves korom óta saját pénzen élek, számos nehézségen vagyok túl, mert idegenben a nulláról kezdi az ember. Nincs édesanya, édesapa vagy segítőkész nagybácsi, aki majd intézkedik az érdekünkben. Magamnak kellett bebizonyítanom: bárhol képes vagyok megállni a helyem. Ha most hazaköltöznék, úgy érezném, feladtam majdnem egy évtized kemény munkáját, hiszen szakmailag nagyjából már berendezkedtem itt. Mindemellett külföldön rendkívül nehezen lehet munkához jutni, átlagosan nyolcvan-százan jelentkezünk egy állásra, de ha sikerül elcsípni a munkahelyet, akkor a kutatáshoz való körülmények megoldódnak képzett szakemberekkel és megfelelő anyagi háttérrel. Ugyanakkor nemzetközi közlönyökhöz és szakirodalomhoz is korlátlanul hozzá lehet férni. Ezt otthon a kutatási területemen ilyen mértékben egyetlen jogi egyetem sem tudná biztosítani.

– Az Európai Unió által megkötendő új generációs szabadkereskedelmi és befektetési egyezményekkel foglalkozol. Miközben tanulmányokat írsz, számos jogi tárgyaláson is részt veszel. Hogyan jut minderre idő?

– Mivel jelenleg kevesebb alkalommal oktatok egyetemen, a kívülálló számára a mindennapi munkám unalmasnak tűnhet. Reggel kilenctől este hatig tudományos kutatásokon, szakcikkek írásán dolgozom, nagyon rövid, egyszerű, protestáns ebédszünetben megpihenve. A kutatás egyre nehezebb, mivel a jogászok száma folyamatosan nő, a szakirodalom bővül, így rendkívül nehéz új, eredeti ötlettel előállni. Igyekszem minél több nemzetközi konferencián részt venni nemcsak előadóként, de hallgatóként is, hogy megismerhessem az újonnan felmerülő, megoldásra váró jogi problémákat. De még idén visszatérek a rendszeres az oktatáshoz is. Rugalmas munkaprogramom lehetővé teszi, hogy otthonról, illetve utazás közben is dolgozhassak. Sokan vannak, akik nem tudnak mit kezdeni ennyi szabadsággal: nem ismerik fel a lehetőséget, hogy ilyenkor önmaguk főnökeivé válhatnak. Számomra ez a megfelelő ritmus. Előre megtervezem a mindennapi teendőim, és tartom is magam ehhez.

– Nem akarsz hazajönni?

– Nem. Remélem, hogy egyszer hosszabb távra, talán véglegesen is visszaköltözöm Romániába, de ezt most nehéz megmondani. Meghatározó tényező a párommal való kapcsolatom is, hiszen hat és fél év után fontos, hogy ő is munkát találjon Kolozsváron, ami görög származását tekintve nyelvi nehézségekbe ütközhet. Viszont, ha hazaköltözöm, biztos, hogy újra Kolozsvár lesz az otthonom. Bár számos lehetőség van a fővárosban, Bukarest számomra épp annyira idegen, mint Brüsszel vagy Oslo. Most egyre jobban nyomaszt leendő gyermekeim nyelvtudása és honérzete. Brüsszelben adott lenne a kellő infrastruktúra ahhoz, hogy magyar iskolába járhassanak, Hollandiában vagy Norvégiában azonban erre nincs lehetőség, én pedig magyarként nem szeretnék holland vagy norvég gyermeket felnevelni.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS