Eszterhai Katalin író: a szívemmel az anyanyelvemen társalgok

– Nem titok, hogy ön hat hónapra született. Milyen hatást gyakorolt a szinte hihetetlen túlélési ösztön az életére?
– Valóban, anyám csak hat hónapig hordott magában, de hiszem, az az időszak nyomot hagyott bennem. Apám és anyám házassága jól indult, szívük szorosan összekapcsolódott, és olyan világot alakítottak ki maguknak, amelynek földje és ege is különbözött a valóságtól. Apám, aki harminc évvel volt idősebb anyámnál, a kiterjedt Esterházy család egyik ágaként először a csodavilágot adta anyámnak: csillogás, öröm, táncestélyek, ünnepek, jólét. És hogy teljes legyen az élet, megszületett a nővérem, aki éppen olyan gyönyörű volt, mint a szép szőke édesanyám.

– Mi változott meg az életükben?

A magasból porba zuhant ember megroggyant a veszteseknek járó megaláztatástól, nem tudta elviselni, hogy háttal áll a napnak. Anyám szerint egy ilyen pillanatban fogantam, és saját bevallása szerint sokáig sokféleképpen küzdött ellenem. Lelkében felsikoltott a nem, de én élni akartam, és hat hónapra váratlanul megszülettem. Kicsi, esetlen, csúnya, csomóba gyűrődött, gyereknek alig mondható, 45 dekás semmi kis test, aprócska lény voltam. Engem nem lehetett ölbe venni, megölelni, nem lehetett szeretni, bár ő életem elejétől kezdve gondozott, tette, amit tenni kellett. Hogy óvjon a külvilágtól, sokáig a sparhelt sütőjében tartott melegen, de a szíve bezárult, mert akárhányszor rám nézett, tudta, elrontotta az életét. Engem a sütő biztonságban tartott, mégis visszavágytam anyám ölének melegébe, akartam hallani szíve dobogását. Eleinte féltem, nyüszítettem, mint egy ketrecbe zárt kis állat, rettegtem, mert mélységes csönd volt a sütőben, mert egyre erősebben húzott magához a csillagok világa, miközben én mindenáron kötődni akartam az élethez. Lehet, hogy hihetetlen, amit mondok, de nekem akkor ott a sütőben, amelyik megvédett, pótolta anyám testének melegét, tartást és erőt adott. El kellett döntenem, ki legyek: anyám lánya, szemének fénylő csillaga vagy a csillagok gyermeke... Ez az élni vágyás, ez a hihetetlen akarat azóta is velem van.

– Milyen volt gyerek- és kamaszkora a szabolcsi kicsiny faluban?
– Gyerekként nélkülöztem az anyai gyöngédség leghalványabb árnyát is, és minden este egész szívemmel akartam, hogy reggelre olyan legyek, akit szeretni lehet. A mesékbe menekültem, kiszíneztem a világomat, megfestettem a saját szivárványomat, mert nálunk az örömnek idő előtt elfogytak a tartalékai.

s ahol birtokos apám nincstelenként – de anyám szívének örök birtokosaként – útkaparó lett. És ahol véletlenül elütötte egy autó... Ezek után anyám kőbezárt fájdalommá vált, sötétablakos lett a szíve.

– Mit jelentett kisgyerekként a könyv?
– Anyámnak köszönhetem, hogy azzá lettem, aki ma vagyok, mert ő adta kezembe a könyveket. Válogatás nélkül mindent elolvastam, ahány könyvet az aprócska vályogházunkon belül találtam. Volt anyukámnak egy kriksz­krakszokkal telerajzolt könyve, aminek a borítójára csupa nagybetűkkel az volt írva: Világat­lasz. Megkérdeztem édesanyámat, mik ezek az össze-vissza vonalak, nevek: Bulgária, Argentína, Amerika, és ő elmagyarázta: ez a világ. Kerestem a sok-sok leírt név között a mi falunk nevét is, de anyukám keserűen azt mondta: „hiába keresed, mi nem vagyunk a világon...” Én attól kezdve el akartam kerülni abból a faluból, meg akartam találni a helyemet a világban.
A könyvek és én összenőttünk, a betűkből felépített világomban megleltem az időnként önmagamat ostorozó, romboló gondolataim ellen a gyógyító balzsamot, és ez volt az illúzió, ami nekem akkor nagyon kellett.

A történeteket olvasva, folytatva, átírva, új történeteket kitalálva elhittem, hogy minden lehetséges, hogy a világban rend van, hogy a legkisebbek és a leg­gyengébbek is számítanak. Kellettek a könyvbéli hősök, akik győztek, vagy éppen hősi halált haltak, mert érzelmi biztonságot adtak. Elhittem: aki vasakarattal hiszi, hogy jövőt teremthet magának, az meg is teszi.

– Ezekből az álmokból alakult ki az író énje?
– Nem akartam belesimulni a szenvedő világba, szembe akartam szállni a sorsommal. A szívem állandóan tele volt valamiféle vágyakozással. Igen, azt hiszem, az írói és filmes világom akkor kezdődött: száz és száz lehetetlen dolgot álmodtam magamnak, elhittem, hogy az én boldogságom is megvan valahol, csak meg kell találnom... de akkor még nem tudtam, hogy merre keressem...

Ma már biztosan tudom, hogy angyalok, tündérek és csodák között nőttem fel, csipkeszerű volt a világom, még akkor is, ha nálunk ritkán sütött a nap. Megtanultam: ahhoz, hogy otthon legyek a világban, sok mindent meg kell tapasztalnom, tanulnom. Egy biztos: a mai napig hiszek a csodákban és a mesékben, nem múlik el nap anélkül, hogy ne olvasnék el egy mesét. Kell a lelkemnek...

– A Majdnem Esterházy című kötete 2017-ben jelent meg. Milyen kapcsolatban áll a családdal?
– A nővéremmel régi nemesi család sarjai vagyunk. Igaz, a családi birtok idővel eltűnt, egy darabig még maradt a név, amelyik annak idején a legcsillogóbb nevek közé tartozott. Apámat Esterházy Ferencnek hívták, a negyvenes évek közepéig családja egyike volt a legnagyobb földbirtokosoknak. Szerette az életet és nem gondolt a világ bajával, szerette anyámat, de rosszul szerette. Ígéretet tett neki, hogy bármit hozzon az élet, ott lesz mellette. De amikor az úri muri kiment divatból, és ott hányódott a minden és a semmi között, az élet zűrzavaros káoszában nem állta ki a mások diktálta legénypróbát, elbukott. Ahogy a vagyon, úgy a neve is elkopott: számomra máig is kideríthetetlen okból.

Amikor apám meghalt, anyám szédült, ürességben állt, nyomasztó súllyal nehezedett rá a jövő.
Gyászában haragudott apámra, mert elengedte az élet fonalát, végezni akart közös múltjukkal, nem őrzött meg semmit, sem fényképet, sem tárgyakat, csak egy levelet, amelyet apám még akkor írt neki, amikor feleségül vette. Ez volt az ő nászajándéka. Pedig voltak fényképek, amelyek kettejük boldogságáról szóltak.
Anyám nyolcvanegy éves koráig soha nem osztotta meg velünk, hogy mit művelt vele az élet apám miatt...

– Sokat mesél elődeiről. Önnek mennyire fontos a múlt?
– Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem mert a mienk, mert bennünket húz le a sárba vagy emel az égig. Múltunk határozza meg, kik vagyunk, honnan jöttünk és a múltunk adhat szárnyakat a vágyainknak, érzelmeinknek. Amikor a könyvemet megírtam, sokat gondoltam arra, milyen lehetett volna a jövőm, ha valóban ismertem volna apámat. Nővérem foszlányosan még emlékszik: szerinte nemcsak szép ember volt, de nyugtalan természetű, jószívű, mulatós, és nagyon szeretett mesélni. Sohasem ültetett gyümölcsfát, mert tudta, nem lesz türelme kivárni a termését. Hajtotta az életet. Halála után az ötvenes években időnként meglátogatott bennünket a nővére, aki Svájcban élt, ő sokat mesélt róla, de halála után soha nem kerültünk kapcsolatba a kiterjedt család tagjaival. Anyám azért imádkozott, Isten ne büntessen bennünket – a nővéremet és engem – apánk miatt, ezért nem őrzött meg semmit.

– Férjével, a fotográfus és operatőr Lajtai Györggyel 1987-ben úgy határoztak, olaszországi nyaralásukból nem térnek haza, hanem végleg elhagyják az országot. Miért döntöttek így?

Én mindenáron utazni akartam, kalandozni. Semmi olyan politikai, emberi vagy gazdasági okom nem volt, amiért nekem el kellett volna hagynom a hazámat: újságíróként, rádiósként és televíziósként megbecsültek, megfizettek mindkettőnket. De az mégiscsak elegendő ok volt, hogy negyvenévesen még nem láttam a világot. Ezért indultunk el és a mai napig is hálás vagyok, hogy ezt megtettük. Persze, nem volt egyszerű, de menni akartunk. Becsomagoltunk, és a két gyerekkel kétheti olaszországi nyaralásra készültünk, amiből „kétévi vakáció” lett. Megjártuk a latinai lágert, aminek leírásához nincs elég szavam; ha meg akarják érteni, látni kell. Négynapi lágerélet után Rómába kerültünk, mienk lett az örök város. Mindketten, amíg a kanadai bevándorlási engedélyt megkaptuk – eredetileg is az Óperencián túlra akartunk menni –, dolgoztunk. A férjem operatőrként az olasz nemzeti televíziónál, én az Emberi Jogok szervezeténél a kelet-európai menekültek érdekeit képviseltem. Sok embernek köszönhetjük, hogy római életünk kivételes, már-már irigylésre méltó volt.

1989. február 21. óta Kanadában élünk, ahol otthon érezzük magunkat, ahol a gyerekeink felnőttek, diplomát szereztek, ahol mindketten bebizonyítottuk magunknak, érdemes volt elindulni. Könnyekből, szenvedésekből, örömökből szerzett élményeink itt vannak velünk. Julius Caesar mondta: azok az emberek merészek, akiknek képzeletük van. Én egyike vagyok azoknak.

– Írói munkája mellett dokumentumfilm-producer. Mikor és hogyan találkozott a filmmel?
– A filmes, a televíziós világgal még Pécsett találkoztam, ahol a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójánál szerkesztő-riporterként dolgoztam. Ott tanultam meg, hogy a televízió más, mint a rádió. Elbűvölt a kamera, mert olyan „szeme” van, ami azt is látja, amit én nem, és nagyon oda kell figyelni, hogy mi ül ki az arcomra – érdeklődés, közöny, utálat vagy éppen szeretet. Megtanultam, hogy nem kell mindent elmondani, mint a rádióban: a filmeken a képek önmagukért beszélnek. Amikor elhagytuk Magyarországot, soha nem gondoltunk arra, hogy esetleg nem tudjuk ugyanazt a munkát folytatni, amit tanultunk, amit tudtunk. Hiszem, hogy igaz, és mi vagyunk rá az élő példa: egy kívánságra addig kell gondolni, amíg az nem teljesül, és mindent meg kell azért tenni, hogy az minél hamarabb valóra váljon.

Férjem operatőrként dolgozik, én dokumentumfilmeket, televíziós műsorokat készítek. Amit annak idején a gyúródeszkára felrajzoltam, megkaptam. Ha hiszik, ha nem, a gyúródeszka velem van, sok évvel ezelőtt anyukám elküldte nekem, hogy ebben az országban is legyen mire felrajzolnom az álmaimat… Hetvenéves vagyok, de még naponta úgy kelek és fekszem, hogy mesélni szeretnék.

– Akaratunk gyógyereje címmel 2016-ban jelent meg első kötete. Miért tartotta fontosnak ezt a könyvet megírni?
– A felhőtlen égből lecsapó villámként ért, hogy egyik napról a másikra elveszítettem a bal szemem látását, és az orvos a jobb szememet is veszélyben látta. Több orvosi műtét után sem javult a szemem, sőt újabb és újabb rendellenességek jöttek elő. A legnagyobb baj az volt, hogy az ideghártya levált és nem akart visszanőni a helyére. Hónapokig egy masszázsasztalon feküdtem anélkül, hogy felemelhettem volna fejemet. Vártam a javulást, közben napról napra rozsdásodott a lelkem. Mintha újra a sparhelt sütőjében lettem volna, mint újszülött koromban. Kérdezgettem magamtól, mi értelme van a tökéletesedésnek, ha egyszer mindennek vége. Már nem láttam a fényes jövőt és átadtam magam az önsajnálatnak. Felejteni akartam mindent, menni akartam, át akartam lépni azt a határt, ahonnan már nincs visszalépés. De akkor álmodtam, és az álmom kijózanított, elhitette velem, meggyógyulok, ha magam is akarom, ha teszek érte.

Azonnal meg akartam osztani másokkal is mindazt, amit megtanultam, ami a lelkemben volt és mindazt, ami nekem használt. Hogy mindenkihez eljuthasson a hír: van remény, a látás javítható minden életszakaszban, ha hiszünk benne és naponta teszünk is érte valamit. A könyv három éve a könyv­piac egyik üdvöskéje, angolul is megjelent, mindenütt kapható és boldog vagyok, mert sokaknak segített.

– Több országban élt, több nyelven beszél. Amikor alkot, milyen nyelven gondol­ko­dik?
– Ha dolgozom, természetesen azon a nyelven gondolkozom, amelyik nyelven készítem a műsoraimat – olaszul, angolul –, de ha a szívemmel akarok társalogni, csak az anyanyelvemen, magyarul szólalok meg. Én hiszem, hogy bármennyire is jól beszél az ember más nyelveket, azok csak tanult nyelvek, soha nem lesz olyan tökéletes az érzelmek kifejezése, mintha az anyanyelvén mondaná el, hogy mit érez. Sérelmeimet, bűneimet, örömeimet a legjobban magyarul tudom elmondani. Számomra a magyar nyelv olyan, mint a dohányfüst pompás, izgató illata, mint a bor parfümös bukéja, mint egy csepp finom narancsvirág… A legemberibb dolog, hogy a legőszintébb érzéseimet megtanuljam az anyanyelvemen kifejezni. Ez fontos, mert ha magyarul beszélek, nem kell félnem. Olyan számomra e nyelv, mint a hegedűsnek egy Stradivari-hegedű.

– Férjét, Lajtai György világhírű operatőrt nemrég (negyedik alkalommal!) Emmy-díjra jelölték. Mennyire fontosak életében a díjak, a jelölések?

Egészen biztos vagyok abban, hogy amit az ember el tud képzelni, azt meg is tudja valósítani. Még akkor is, ha időnként nagy árat fizetünk az álmainkért, de megéri álmodni, mert szüntelenül megújulunk. Mi kézen fogva járunk a szerencsével, mert minden munkatársunk fiatal. Akár a gyerekeink is lehetnének, gyakran itt vannak nálunk, ismerik a járást. Akkor jönnek, amikor akarnak, az ajtónk mindig nyitva áll. Szeretem, hogy főzhetek nekik, hogy az asztal körül ülve megválthatjuk a világot, és nem érezzük a korkülönbséget. Újra és újra átéljük a kihívásokat, ünnepeljük a sikereket. Ebben a szakmában is fontos az elismerés, mert visszaigazolása annak, hogy valamit jól végeztem, értékes vagyok...

– Köteteiben valamilyen formában mindig jelen van a hit. Miben hisz Eszterhai Katalin?
– Hiszek a szeretet erejében, az emberi jóságban és abban, hogy az életet mi magunk formáljuk. Hiszem, hogy akárhány évesek is vagyunk, választani mindig lehet: vidám szívvel élni vagy az ördögöt dicsőíteni. Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk önmagunkat, igazi érzéseinket. Kell hinnünk: az élet szép, ott repül előttünk a kék madár. Ha hisszük, hogy megtaláljuk, akkor létezik az, amit keresünk.