A hagyományt nem táborokban kell tanítani

– Az Erdélyi Múzeum-Egye­sület elnökévé választották. Mit tart fontosnak új tisztségében?

– Az EME összetett, hagyománnyal rendelkező, tekintélyes intézményi struktúra. Jelenleg hét nagy tudományterületet ölel fel, elnöki ténykedésem idején pedig mindegyik szándékait képviselnem kell. Újraindulása óta az elmúlt közel három évtized munkájának folytatását, támogatását kell biztosítanom folyamatosan változó körülmények között. Ez ugyanaz a kihívás, mint amit 1859-től, majd 1990-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetői érzékeltek és megválaszoltak. A kutatást, a szakmai események szervezését, a könyv- és folyóirat-kiadást, a tudományos eredmények népszerűsítését és a tudománynépszerűsítést, az akadémiai, szakmai, közművelődési intézményekkel, az egyetemi tanszékekkel való kapcsolattartást egyaránt fontosnak tartom.

– Szakmai körökben azt tartják, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke a szakterület egyik legjobb tudományos műhelye a Kárpát-medencében. Hogyan sikerült ezt elérni?

– Következetes, intenzív munkával. A tanszék valós igényeknek felelt meg. Azt hiszem, a tanároknak sikerült korszerű szemlélettel és tartalommal feltölteniük a képzést. E mellett pedig az elvégzett kutatások módszeressége, újszerűsége és eredménye alapozta meg az intézet tekintélyét.

Ennek befogadása azonban még várat magára a közönség felkészületlensége miatt.

– A kommunista időszak évtizedeiben milyen mértékben lehetett magyar néprajzi gyűjtéssel, kutatásokkal foglalkozni?

– A kommunizmus új világot kívánt felépíteni, s e világban a megszelektált és jelentős mértékben meghamisított hagyomány csupán dísz kívánt lenni az építmény tetején. Nemcsak a kisebbségi kutatók voltak gyanúsak a hatalom számára, hanem mindenki, aki egy korábbi, felszámolásra ítélt, lebontott világ iránt érdeklődött. Az évtizedek teltével egyre inkább. Én így kényszerültem a népi írásbeliség kutatására: kevesebb időt kellett terepen tölteni, többet a kéziratos füzetek, levelezések között.

– Egyik kutatási területe Aranyosszék. Mennyire foglalkoztatja a tágabb közösséget mindaz, amit egy vidék népi kultúrában, hagyományokban megőrzött?

– Egyik alapkutatásunk következtetése az, hogy a néprajzkutató munkáját a helyi társadalom rokon-, illetve ellenszenvvel, de közömbösen is szemlélheti. Az 1980-as években az Aranyos vidékén érdektelenséget igen, elutasítást azonban nem tapasztaltam. A revitalizációs programok, pályázatok és támogatott táborok, a turisztikai érdeklődés láttán, a média hagyományőrzésről szóló adásai hallatán-láttán az utóbbi években településenként felerősödött a nosztalgia, a helyi hagyományok számon tartása. Egy összmagyar, azaz különböző korok és különböző tájak hagyományaiból egybeszerkesztett repertoár újraélesztése, meghonosítása is a helyi hagyományok ellen munkál, ez pedig nem csak az Aranyos vidékére igaz.

A hagyomány nem csupán egy bizonyos kulturális regiszter, hanem az átadók és átvevők között kialakuló viszony, egymásrautaltság, a generációk együttműködése, kohéziója, közösen használt tárgyi, mentális és érzelmi világa is. Ha a gyerek a szabadidejét is a családtól távol tölti, alig van esély a szülei, nagyszülei világába való beilleszkedésre. Ha a hagyományt idegenektől tanulja, a családja hagyományaitól idegen élményekkel tér haza. Nos, ezt a meggyőződést nem látom ezen a vidéken. Azonban a honismereti könyvem minden példánya elkelt.

– Miként lehet a mai Erdélyben e hagyományokra alapozva úgy jövőt építeni, hogy a fiatalabb nemzedékek szülőföldjükön találják meg számításaikat?

– Hagyománya minden társadalomnak van, a városi életnek is, mint ahogy hagyománya van a tudománynak, az oktatásnak, tulajdonképpen minden kommunikációnak az alapja, és együtt él a hagyományelhagyás lehetőségével, hogy ne váljék visszafogó erővé. Amit népi hagyománynak nevezünk, az a földműves társadalom kultúrája volt. Nem hinném, hogy ezt az életformát egy teljes társadalom, egy teljes generáció fel tudná, fel szeretné vállalni. Azt viszont igen, hogy lesznek olyan személyek, családok, akik életformát, mások vállalkozást fognak építeni erre. Sokan lesznek olyanok, akik – mint turisztikai, gasztronómiai, látványkínálatot –fogyasztóként fogják keresni, ahogy lesznek olyanok is, akik a kínálat láttán elfordulnak tőle.

– Milyen mértékben van összegyűjtve és feldolgozva Erdélyben a népi kulturális örökség?

– A régi, továbbélő formákkal párhuzamosan új népi kultúra is született: mint a városi folklór, médiafolklór, e-folklór –ezt inkább populáris kultúrának nevezhetjük. Az etnológia minden korban figyelt mind a felszámolódó, továbbélő, mind pedig a születő népi kultúrára. Minthogy a kultúra folyamatosan változásban van, feltárása, leírása, értelmezése sosem zárható le, sosem fejezhető be. A szakmának mindig szolgálatban kell lennie. A közelmúltban született meg a néprajz új ága, a netnográfia. Neve elárulja, hogy milyen kutatásokat vállal fel. Ugyanakkor Romániában a szakemberképzés többször hosszú ideig szünetelt. Ez okozta azt, hogy a kutatómunka akadozott, vagy nélkülözte a szakszerűséget. Bizonyos szempontból jobban, más szempontból pedig rosszabbul állunk, mint ahogyan arról a köztudat vélekedik.

– Az évek során több néprajzszakot végzett fiatal került ki a kolozsvári egyetem padjaiból. Ezek milyen mértékben találták meg számításaikat szakterületükön?

Nyilván sok végzős más, szakjától távoli pályára lépett. De az a kulturális és társadalmi, szemléleti érzékenység, problémakezelő készség, amely a képzés során alakult ki bennük, mind az életükben, mind a munkájukban hasznosítható. A végzettek felkészültsége lehetővé teszi referensként, művelődésszervezőként való elhelyezkedésüket az állami, közművelődési intézetekben, polgármesteri hivatalokban, civil, turisztikai, közönségszervező vállalkozásokban. Ha a néprajzi képzés fölöslegesnek bizonyult volna, azt megtapasztaltuk volna. Azt nyilván látjuk, hogy 2007-ben a kétszakos képzés megszüntetése nem csupán a szak számára jelentett érvágást, hanem a diákok elhelyezkedését is megnehezítette. A bolognai rendszernek nevezett európai felsőoktatási reform bevezetésekor Romániában megszűnt kétszakos képzés indítását egy miniszteri döntés újra engedélyezi. Kivitelezését azonban egyelőre a BBTE legnagyobb erőfeszítései ellenére sem lehetett megvalósítani.

– Évtizedek óta Tordán él. Mit jelent ön számára ez az Aranyos melletti város?

– Tordát az élettől kaptam, és elfogadtam. Az egyetem elvégzésének pillanatában a családommal felkészültem arra, hogy oda költözünk, ahol a tanárkodást gyakorolhatom. Amikor a választási listán megjelent ez a város, elfogadtam. Ott maradtam, oda tértem vissza, ahol középiskolai tanulmányaimat folytattam. Kilenc éven át tanítottam, s ez idő alatt beleszocializálódtam a város társadalmába. Amikor 1990-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kezdtem újra tanári pályámat, meggyőződtem arról, hogy Tordáról Kolozsvár minden nehézség és hátrány nélkül elérhető. Torda és környéke számomra olyan terep, ahol a kutatásaimat végezhetem. Ha Kolozsvár felé fordulok, jobbra a Mezőség terül el, balra pedig Aranyosszék, az Aranyos-vidék pedig gyűrűként körülfog. Mindkét régiót folyamatosan látogathatom, azonban szeretném hinni, hogy a szakmában nem egy vidék kutatójaként tartanak számon. A felvetett kérdéseim szakmai kérdések, amelyeket egy adott terepen gyűjtött adatok, megfigyelések alapján válaszolok meg. A Mezőségen a hiedelmek narratív szerveződését figyeltem, Aranyosszéken az ünnepi beszédmódokat, Tordán a 20. század sorseseményeinek a családi emlékezetbe és identitásba való beépülését. Egy vaskos kötetben azzal kísérleteztem, hogy a régiótudat hogyan szervezhető újra a 20. század eseményeinek hatására történt széthullása után. Napjainkban ez az egyik legerősebb társadalmi igény.

– Miért döntött az oktatás mellett?

– Döntésemet régen meghoztam, és ma sem bánom. Az azonban igaz, hogy

Más volt középiskolában irodalmat tanítani a kommunizmus utolsó évtizedében. Volt diákjaim egyik része hol az irodalmi-nyelvi ismeretekért, hol a beszélgetésekért, hol a szabadidős együttlétekért, a kirándulásokért és sátorozásokért mond köszönetet. És ismét más az egyetemi oktatás, ahol a gondolatok közötti eligazodást, a kérdésfelvetést, az érvelést tartom igazán fontosnak. Ez ma, a digitális korszakban is fontos, talán még fontosabb. Az egyetemi oktatásban s ezt követően a doktori képzésben a kutatás-módszertani kérdések kerülnek előtérbe. Szívesen beszélgetek a fiatalok által kezdeményezett kutatásokról, szívesen olvasom a készülő és befejezett kéziratokat, doktori disszertációkat.

– Miért tartja fontosnak, hogy az újságírószakosok is belekóstoljanak az antropológiába?

– Örömmel tapasztaltam, hogy immár két olyan generáció is elindult a pályáján, amellyel intenzíven dolgoztam együtt. Az újságírás mintegy harmadfél százados története bizonyította a nyilvános beszéd szerepét, hatását. A média részéről a hagyományok iránti érdeklődés mindig élénk volt: gyűjtési felhívásokat fogalmaztak meg, tettek közzé, etnográfiai anyagot is gyakran publikáltak. Emellett azonban szívesen tekintettek úgy a hagyományozott kultúrára, mint kuriózumra, amelyért lelkesedni kell, vagy amelyet anakronizmussal lehet vádolni. Több esetben megtapasztalhattam, hogy egy-egy rendezvény sajtóreprezentációjában olyan szavakat és kijelentéseket adtak a számba, amelyek részemről nem hangzottak el, s amelyekkel én valójában nem értek egyet. Különösen így van ez ma, amikor frissen és lelkesen léptük át az európai mentalitás egyik legnagyobb fordulópontját. Az örökségesítésről, a patrimonizációról van szó. A hagyományok beépítése egy olyan közkultúrába, amelyben nincsenek meg a kontextusai, torzulásokat fog okozni. A folyamatban az etnológusok-antropológusok tudását nem lehet megkerülni, bár sajnos sokszor megteszik. E kérdéseket próbálom tudatosítani előadásaimban, egy félév azonban túl rövid azoknak a hatásoknak, közhelyeknek a leépítésére, amelyek a fiatalokat korábban érték. Mi 1990 után új eredményeket tartalmazó, új szemléletű könyveket és tanulmányokat írtunk, e tudományos munkák azonban csupán a szűk szakmai körben váltak ismertté. Épp ebből a meggondolásból 1998-tól a Cimbora sepsiszentgyörgyi gyereklap minden számába írok cikket.