HIRDETÉS
Grúzia jelentős építészeti emlékekkel fogadja látogatóit. Lakóépületek maradványait, sírdombokat már a Kr. e-i 5-4. évezredből felfedeztek. A paraszti házak tipikus formája volt az úgynevezett darbazi, a felülről megvilágított faház. A Fekete-tenger partján kialakult görög települések nyomán városok épültek a Krisztus előtti időkben is.
Grúzia fővárosa, Tbiliszi neve forró forrást jelent, a legenda szerint Vahtang király erre vadászott, s az általa lelőtt madár egy tóba hullva megfőtt. Az uralkodó ezt jelnek vélvén, ide telepítette fővárosát. Szobra a város központjában található középkori Mechati templom előtt emelkedik.
A szent hely grúz freskóit a szovjet időkben lefestették, moziként is szolgált. A 12. században a király a folyó túlsó partján emelkedő hegyre költözött.
A vár mellett lévő kolostor jelenleg – jelezve a mai társadalmi problémák egyikét – drogelvonóként működik.
Az új építésű hatalmas, Szentháromságnak szentelt ortodox főtemplom méreteivel, aranyló kupolájával nem a visszafogottságot sugározza. Egy mecénás finanszírozta a 2004-ben megkezdett építkezést. Akadémiaként, teológiaként is működik, férfi és női szerzetesrendek szolgálnak itt, ez a pátriárka székhelye is. A szent hely a grúz függetlenség szimbólumává vált. A bejárathoz vezető lépcsősor tizenkét oszlopa az apostolokat szimbolizálja. A belső tér falait nem mindenütt fedik ikonok, képek. Ez az ortodox templomnál azt jelzi, hogy még befejezetlen. A bejárat közelében látható a világ legnagyobb kézzel írt bibliája, amit 1995-2002-ig róttak báránybőrre.
Az Európa-téren kialakított kőtérkép elbizonytalanítja az embert, vajon hol is fekszik Grúzia? Itt egyértelműen Európa nyúlványaként ábrázolják.
Hegyen magasodik a Grúz Anya szobra, ahová drótkötélpályán is fel lehet jutni. A hatalmas alumíniumalak – egyik kezében kardot tartva az ellenségnek, másik kezében boros kupát nyújtva a barátoknak – áll, s így tekint le a Mtkvari (Kura) folyó két partján elterülő városra.
A szép látképben a grúz vallási tolerancia nyomai, ortodox, római katolikus templomok, zsinagóga, minaret is felismerhetők.
Sztálin világvárossá akarta fejleszteni Tbiliszit, ennek érdekében nagy építkezések folytak a szovjet uralom ideje alatt, amik jellegtelen többemeletes panel épületekkel zsúfolták tele a külvárost. A függetlenség elnyerése után a grúzok a szanálásukról határoztak. Pénzhiány miatt mégis megmaradtak, most próbálják ember léptékűbbé tenni azokat, színekkel, balkonokkal. Jól lehet az árak a külvárosban háromszor alacsonyabbak, mint a belvárosban, egy igazi őslakos nem szívesen költözik oda. A régi városi házak téglából épültek, piros cseréptetőkkel, jelenleg is ezek építését engedélyezik elsősorban. A szovjet időszak alatt terjedt el a Sztálin zsindelynek nevezett pléhtető. A belváros 18. századi házai hangulatosak, jellemzően emeletesek, a felső szinten körbefutó erkély fából faragott, díszes, színesre festett korlátja egyedi.
A belvárosban sétálva meglátogattuk a 19. században befejezett zsinagóga eklektikus épületét, amelynek csak a felső, kisebb termét használják a rendszeres szertartásokon, mivel a nagytermet már nem tölti meg a hívők serege. Ezután több kedves szoborba botlottunk. Az egyik az Eurovíziós Dalfesztivál grúz győztesének állít emléket, a másik egy tamadát ábrázol. A hagyományos grúz vendégfogadásban, ünnepi lakomákon a szertartás-, áldomásmester fontos szerepet játszik. Az ábrázolt ülő figura, kezében kosszarvat tart. Ebből mindig inni kell, ha a tamada tósztot mond, vagy valakit pohárköszöntőre kér fel. Az Óváros főutcájának végén táncolók csoportját, s a környezetbe simulva egy bronz lámpagyújtogatót mintáztak meg. Természetesen a fővárosban sok híres ember, író, költő szobra is megtalálható. Kettőt emelnék ki, egyrészt a korábban említett Sota Rusztaveliét, akiről sugárutat is elneveztek. Budapesten is látható egy mellszobra, a Kútvölgyi és Virányos út sarkán egy kis tér is viseli nevét.
A másik szobor szívünket melengetheti:
Zichy Mihály, a 19. században élt festőnk elegáns bronz alakja magasodik az operaház melletti parkban. Fiatalon került az orosz cári udvar közelébe rajztanárként, később a cár udvari művésze lett.
A török uralom hagyatéka a fürdővárosi rész. A búbos kiskupolák, a meleg víz kénes szaga, a csordogáló folyócska hangulata csábítóan hatnak.
Az Óvárosban sétálva megállásra késztet a majd egy évszázadig épült Sioni templom. A Kr. u-i 7. században befejezett épületet igen sokszor átalakították, freskóit átfestették, a grúz egyház jelentős kincsét őrzik itt, Szent Nino keresztjét. Ottlétünkkor éppen egy pár mondta ki a boldogító igent. Görög katolikus esküvői szertaráson láttam már, hogy a mennyasszonyt és a vőlegényt megkoronázzák. Itt lefotózhattam a grúz szertartás székre helyezett két koronáját. Tovább haladva a kupola nélküli háromhajós 6. századi Ancsiszháti templom egyszerű, de többször átépített épületébe térhettünk be.
Az Óváros vége felé haladva sajátos épület ötlött a szemünkbe, a felnőtt bábszínház ötletgazdag, modern megformálásával nem tűnt riasztónak a szép régi, faerkélyes házak között.
Olasz építész által acélból és üvegből tervezett modern híd is összeköti a folyó két partját. A Béke híd érdekes, meghökkentő formája a turisták kedvenc látogató- és fotózkodó helye.
Elbűvölt a Nemzeti Múzeum ötvösművészeti tárlata. Ugyanakkor megrendítő volt a szovjet elnyomást bemutató kiállítás.
Az elnöki palota hatalmas épületét üvegkupola koronázza. Számunkra érdekesség, hogy a főbejárattal szembeni emlékművet – amely a kormányzás három feladatát, a törvényhozást, a végrehajtást és a bírói hatalmat jelképezi – Gabriela von Habsburg, Habsburg Ottó lánya tervezte. Ő egyébként grúz állampolgár, a Tbiliszi Művészeti Akadémia professzora, szőlőbirtoka van, és borászkodik is az országban.
Egy dombon fekvő étteremben elköltött vacsora hangulatát, a kivilágított város látványát mindenkinek csak ajánlhatom. Többször tértünk vissza szállásunkra a késő esti órákban. A meleg fénnyel kivilágított szobrok, épületek, templomok, a Narikala erőd látványa szívet melengető volt.
Tbiliszi mára nagyvárossá vált. Világmárkák üzletei sorakoznak a fővárosban, az ember szinte otthon érzi magát látva a feliratokat és hirdetéseket. A techno forradalom keretében diszkók sora szórakoztat. Bájos, nagy barnaszemű, dús barna hajkoronájú fiatal idegenvezetőnk többször említette a drogproblémát.
Jóllehet a mongolok például a 14-15. században nyolcszor pusztították el a várost, lakói mindig újjá építették. Tbiliszi hangulata megfogja a ma emberét, mint ahogy a régiekét is. Egy 11. századi örmény krónikás, Uhtanesz például így írt: „Grúzia nagy fővárosa a csodálatos, a tüneményes város.” Az idők során az orosz irodalom nagyjai is felkeresték, Puskin, Tolsztoj, Lermontov is járt itt.
A fővárostól nyugatra fekvő Gori városába is ellátogattunk. Útközben sok helyütt láthattuk a szőlőkultúra jelenlétét. Számomra feledhetetlenek a száraz, testes itteni vörösborok! Gori Sztálin szülőhelyeként ismert. A grúzok egy része jó emlékét őrzi szívében, így szobrát a hatóságok csak jóval a rendszerváltás után, és az éj leple alatt távolították el. Már életében kezdték építeni múzeumát. Az egyszerű szülői ház fölé védő épületet emeltek, a parkban ott áll ismert páncélozott vasúti kocsija, amellyel a teheráni és a jaltai konferenciára is utazott. Érdeklődve olvastam a múzeumban Lenin és Trockij 1923-ban kelt levelének másolatában: „A grúzok véleménye Sztálinról megoszló.” Sztálin internacionalistának vallotta magát, grúz származását nem hangoztatta. Rosemary Sullivan Sztálin lánya című könyvében így ír erről: „Gyermekként Szvetlana még azt sem tudta, hogy apjának grúz gyökerei vannak… Szvetlana azt állította, hogy
A város fölé magasodó hegyről valószínűleg csodálkozva tekintenek le az ősi vár romjai: mekkora turistalátványosság a Generalisszimusz emlékét őrző hely, s milyen jó bevételi forrás az árusoknak a rengeteg, képével díszített szuvenír árusítása.
Tbiliszi környékén épült Rusztavi városa. Egyik útitársunk szerette volna felkeresni, mivel édesapja emlékirataiban szerepelt, hogy ott volt hadifogságban. A helyszínen megtudta azonban, hogy a hadifogolytábornak hűlt helye, lakótelepet építettek a szenvedések színterére. Hazatérésünk után akadt kezembe Kormos Valéria újságírónő A végtelen foglyai című könyve, amiben az 1945 telén kényszermunkára elhurcolt magyar lányok, asszonyok emlékeit írja le. Ebben többen mesélnek a grúz táborokról, amik az ország belsejében és a Fekete-tenger partján is működtek. Az utóbbiban végzendő keserű, kemény munka célját idézem a könyvből: „A Fekete-tengernek ezen a szakaszán a parti homok az úgynevezett magnetit anyagot, egy porszerű vasreszeléket tartalmaz. A kékesen csillogó anyag 20-25 centis sávokat alkot a parti homokfalban. A magnetit por a bakui olajvezetékekhez kell, kitermelése fizikai erővel történik.” S néhány szó az egyszerű grúz népről: „A grúz emberek együttérzése viszont mély nyomot hagyott bennem” – nyilatkozik egy visszaemlékező. Megdöbbentő tény, hogy volt, aki csak harminckét hónap után térhetett haza Grúziából!
(Folytatjuk)
Az Európai Bizottság, az Európa Tanács, az Európai Parlament és kisebbségvédelmi szervezetek részvételével szervezett konferenciát az EP Kisebbségi Intergroupja szeptember 24-én, az Európai Nyelvek Napján Brüsszelben.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
