HIRDETÉS
Grúzia jelentős építészeti emlékekkel fogadja látogatóit. Lakóépületek maradványait, sírdombokat már a Kr. e-i 5-4. évezredből felfedeztek. A paraszti házak tipikus formája volt az úgynevezett darbazi, a felülről megvilágított faház. A Fekete-tenger partján kialakult görög települések nyomán városok épültek a Krisztus előtti időkben is.
Grúzia fővárosa, Tbiliszi neve forró forrást jelent, a legenda szerint Vahtang király erre vadászott, s az általa lelőtt madár egy tóba hullva megfőtt. Az uralkodó ezt jelnek vélvén, ide telepítette fővárosát. Szobra a város központjában található középkori Mechati templom előtt emelkedik.
A szent hely grúz freskóit a szovjet időkben lefestették, moziként is szolgált. A 12. században a király a folyó túlsó partján emelkedő hegyre költözött.
A vár mellett lévő kolostor jelenleg – jelezve a mai társadalmi problémák egyikét – drogelvonóként működik.
Az új építésű hatalmas, Szentháromságnak szentelt ortodox főtemplom méreteivel, aranyló kupolájával nem a visszafogottságot sugározza. Egy mecénás finanszírozta a 2004-ben megkezdett építkezést. Akadémiaként, teológiaként is működik, férfi és női szerzetesrendek szolgálnak itt, ez a pátriárka székhelye is. A szent hely a grúz függetlenség szimbólumává vált. A bejárathoz vezető lépcsősor tizenkét oszlopa az apostolokat szimbolizálja. A belső tér falait nem mindenütt fedik ikonok, képek. Ez az ortodox templomnál azt jelzi, hogy még befejezetlen. A bejárat közelében látható a világ legnagyobb kézzel írt bibliája, amit 1995-2002-ig róttak báránybőrre.
Az Európa-téren kialakított kőtérkép elbizonytalanítja az embert, vajon hol is fekszik Grúzia? Itt egyértelműen Európa nyúlványaként ábrázolják.
Hegyen magasodik a Grúz Anya szobra, ahová drótkötélpályán is fel lehet jutni. A hatalmas alumíniumalak – egyik kezében kardot tartva az ellenségnek, másik kezében boros kupát nyújtva a barátoknak – áll, s így tekint le a Mtkvari (Kura) folyó két partján elterülő városra.
A szép látképben a grúz vallási tolerancia nyomai, ortodox, római katolikus templomok, zsinagóga, minaret is felismerhetők.
Sztálin világvárossá akarta fejleszteni Tbiliszit, ennek érdekében nagy építkezések folytak a szovjet uralom ideje alatt, amik jellegtelen többemeletes panel épületekkel zsúfolták tele a külvárost. A függetlenség elnyerése után a grúzok a szanálásukról határoztak. Pénzhiány miatt mégis megmaradtak, most próbálják ember léptékűbbé tenni azokat, színekkel, balkonokkal. Jól lehet az árak a külvárosban háromszor alacsonyabbak, mint a belvárosban, egy igazi őslakos nem szívesen költözik oda. A régi városi házak téglából épültek, piros cseréptetőkkel, jelenleg is ezek építését engedélyezik elsősorban. A szovjet időszak alatt terjedt el a Sztálin zsindelynek nevezett pléhtető. A belváros 18. századi házai hangulatosak, jellemzően emeletesek, a felső szinten körbefutó erkély fából faragott, díszes, színesre festett korlátja egyedi.
A belvárosban sétálva meglátogattuk a 19. században befejezett zsinagóga eklektikus épületét, amelynek csak a felső, kisebb termét használják a rendszeres szertartásokon, mivel a nagytermet már nem tölti meg a hívők serege. Ezután több kedves szoborba botlottunk. Az egyik az Eurovíziós Dalfesztivál grúz győztesének állít emléket, a másik egy tamadát ábrázol. A hagyományos grúz vendégfogadásban, ünnepi lakomákon a szertartás-, áldomásmester fontos szerepet játszik. Az ábrázolt ülő figura, kezében kosszarvat tart. Ebből mindig inni kell, ha a tamada tósztot mond, vagy valakit pohárköszöntőre kér fel. Az Óváros főutcájának végén táncolók csoportját, s a környezetbe simulva egy bronz lámpagyújtogatót mintáztak meg. Természetesen a fővárosban sok híres ember, író, költő szobra is megtalálható. Kettőt emelnék ki, egyrészt a korábban említett Sota Rusztaveliét, akiről sugárutat is elneveztek. Budapesten is látható egy mellszobra, a Kútvölgyi és Virányos út sarkán egy kis tér is viseli nevét.
A másik szobor szívünket melengetheti:
Zichy Mihály, a 19. században élt festőnk elegáns bronz alakja magasodik az operaház melletti parkban. Fiatalon került az orosz cári udvar közelébe rajztanárként, később a cár udvari művésze lett.
A török uralom hagyatéka a fürdővárosi rész. A búbos kiskupolák, a meleg víz kénes szaga, a csordogáló folyócska hangulata csábítóan hatnak.
Az Óvárosban sétálva megállásra késztet a majd egy évszázadig épült Sioni templom. A Kr. u-i 7. században befejezett épületet igen sokszor átalakították, freskóit átfestették, a grúz egyház jelentős kincsét őrzik itt, Szent Nino keresztjét. Ottlétünkkor éppen egy pár mondta ki a boldogító igent. Görög katolikus esküvői szertaráson láttam már, hogy a mennyasszonyt és a vőlegényt megkoronázzák. Itt lefotózhattam a grúz szertartás székre helyezett két koronáját. Tovább haladva a kupola nélküli háromhajós 6. századi Ancsiszháti templom egyszerű, de többször átépített épületébe térhettünk be.
Az Óváros vége felé haladva sajátos épület ötlött a szemünkbe, a felnőtt bábszínház ötletgazdag, modern megformálásával nem tűnt riasztónak a szép régi, faerkélyes házak között.
Olasz építész által acélból és üvegből tervezett modern híd is összeköti a folyó két partját. A Béke híd érdekes, meghökkentő formája a turisták kedvenc látogató- és fotózkodó helye.
Elbűvölt a Nemzeti Múzeum ötvösművészeti tárlata. Ugyanakkor megrendítő volt a szovjet elnyomást bemutató kiállítás.
Az elnöki palota hatalmas épületét üvegkupola koronázza. Számunkra érdekesség, hogy a főbejárattal szembeni emlékművet – amely a kormányzás három feladatát, a törvényhozást, a végrehajtást és a bírói hatalmat jelképezi – Gabriela von Habsburg, Habsburg Ottó lánya tervezte. Ő egyébként grúz állampolgár, a Tbiliszi Művészeti Akadémia professzora, szőlőbirtoka van, és borászkodik is az országban.
Egy dombon fekvő étteremben elköltött vacsora hangulatát, a kivilágított város látványát mindenkinek csak ajánlhatom. Többször tértünk vissza szállásunkra a késő esti órákban. A meleg fénnyel kivilágított szobrok, épületek, templomok, a Narikala erőd látványa szívet melengető volt.
Tbiliszi mára nagyvárossá vált. Világmárkák üzletei sorakoznak a fővárosban, az ember szinte otthon érzi magát látva a feliratokat és hirdetéseket. A techno forradalom keretében diszkók sora szórakoztat. Bájos, nagy barnaszemű, dús barna hajkoronájú fiatal idegenvezetőnk többször említette a drogproblémát.
Jóllehet a mongolok például a 14-15. században nyolcszor pusztították el a várost, lakói mindig újjá építették. Tbiliszi hangulata megfogja a ma emberét, mint ahogy a régiekét is. Egy 11. századi örmény krónikás, Uhtanesz például így írt: „Grúzia nagy fővárosa a csodálatos, a tüneményes város.” Az idők során az orosz irodalom nagyjai is felkeresték, Puskin, Tolsztoj, Lermontov is járt itt.
A fővárostól nyugatra fekvő Gori városába is ellátogattunk. Útközben sok helyütt láthattuk a szőlőkultúra jelenlétét. Számomra feledhetetlenek a száraz, testes itteni vörösborok! Gori Sztálin szülőhelyeként ismert. A grúzok egy része jó emlékét őrzi szívében, így szobrát a hatóságok csak jóval a rendszerváltás után, és az éj leple alatt távolították el. Már életében kezdték építeni múzeumát. Az egyszerű szülői ház fölé védő épületet emeltek, a parkban ott áll ismert páncélozott vasúti kocsija, amellyel a teheráni és a jaltai konferenciára is utazott. Érdeklődve olvastam a múzeumban Lenin és Trockij 1923-ban kelt levelének másolatában: „A grúzok véleménye Sztálinról megoszló.” Sztálin internacionalistának vallotta magát, grúz származását nem hangoztatta. Rosemary Sullivan Sztálin lánya című könyvében így ír erről: „Gyermekként Szvetlana még azt sem tudta, hogy apjának grúz gyökerei vannak… Szvetlana azt állította, hogy
A város fölé magasodó hegyről valószínűleg csodálkozva tekintenek le az ősi vár romjai: mekkora turistalátványosság a Generalisszimusz emlékét őrző hely, s milyen jó bevételi forrás az árusoknak a rengeteg, képével díszített szuvenír árusítása.
Tbiliszi környékén épült Rusztavi városa. Egyik útitársunk szerette volna felkeresni, mivel édesapja emlékirataiban szerepelt, hogy ott volt hadifogságban. A helyszínen megtudta azonban, hogy a hadifogolytábornak hűlt helye, lakótelepet építettek a szenvedések színterére. Hazatérésünk után akadt kezembe Kormos Valéria újságírónő A végtelen foglyai című könyve, amiben az 1945 telén kényszermunkára elhurcolt magyar lányok, asszonyok emlékeit írja le. Ebben többen mesélnek a grúz táborokról, amik az ország belsejében és a Fekete-tenger partján is működtek. Az utóbbiban végzendő keserű, kemény munka célját idézem a könyvből: „A Fekete-tengernek ezen a szakaszán a parti homok az úgynevezett magnetit anyagot, egy porszerű vasreszeléket tartalmaz. A kékesen csillogó anyag 20-25 centis sávokat alkot a parti homokfalban. A magnetit por a bakui olajvezetékekhez kell, kitermelése fizikai erővel történik.” S néhány szó az egyszerű grúz népről: „A grúz emberek együttérzése viszont mély nyomot hagyott bennem” – nyilatkozik egy visszaemlékező. Megdöbbentő tény, hogy volt, aki csak harminckét hónap után térhetett haza Grúziából!
(Folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
