A jó bor a metszőollónál kezdődik

A Dicsőszentmárton közelében fekvő Szászbogácson nagy hagyománya volt a borászatnak, feljegyzések szerint már az 1600-as években híres volt az itteni szőlőből készült nedű. Ma már ennek, sajnálatos módon, nyoma nincs. A településen levő mintegy négyszáz hektáros szőlőst a kommunizmusban még gondozták, de miután az Állami Birtokok Ügynökségéhez került, lassan minden lepusztult. Bár a helyi polgármesteri hivatal kérte, hogy adják át a helyi önkormányzatnak a szőlőst, vagy értékesítsék, az állami ügynökség csak 49 éves bérlést ajánlott, így senkinek nem kellett.

Ezekről a területekről utoljára 2007-ben szüreteltek, és azóta már csak az óriási pince áll üresen, miután mindent elhordtak belőle.

A helyiek mesélik, hogy valamikor tehergépkocsikkal hajtottak be, hogy kivigyék belőle a feldolgozott szőlőt. Egy karácsonykői (Piatra Neamţ) tulajdonosa van, de olyan, mintha senki földje lenne.

A pusztulás mellett új sarjak is indultak, hiszen 13 évvel ezelőtt egy szász befektető húsz hektáron telepített szőlőt. A gyümölcsöt Németországba szállította, ott készítettek belőle bort. Később belátta, hogy ez nem járható út, és eladásra kínálta a szőlészetet. Ezt a lehetőséget ragadta meg a közeli Szőkefalván több éve bort készítő Czirmai Csaba, aki 2023-ban két társával – Fülöp Lászlóval és Fülöp Zoltánnal – megvásárolta a szőlőterületeket, és elkezdtek helyben bort készíteni.

A szászbogácsi szőlőfeldolgozójukban rendhagyó szüreten találkoztunk Csabával és Lászlóval, amikor egy busznyi német turistának mutatták meg, milyen az igazi erdélyi szüret.

Sokak számára ez nem volt idegen, hiszen pár évtizeddel korábban innen, Erdélyből telepedtek ki Németországba, hogy most újra hazajöjjenek.

Amíg a nagy sárral megbirkózó lovasszekereket vártuk, amelyek kivisznek a falutól három kilométerre levő szőlősbe, Czirmai Csabával a kezdetekről és a jelenről beszélgettünk. „Már hét-nyolc éve borászattal foglalkoztam, amikor 2023-ban lehetőség adódott, hogy itt Szászbogácson megvásároljuk ezt a szőlőst. Azért is választottuk az Ywine nevet, mert az első betűnek három szára van, de egységet alkot, ahogy mi is hárman vállalkoztunk: mindenki a magáét hozzátéve próbáljuk fejleszteni a borászatot, megtalálni saját utunkat.”

Az ültetvényben nemes szőlők vannak, többnyire a Kis-Küküllő mentén honos Királyleányka, Neuburger, Sauvignon, Chardonnay, Szürkebarát és Rajnai rizling.

Ez utóbbiból van a legnagyobb terület, mert annak idején a tulajdonos ragaszkodott a Németországban jellegzetes szőlőfajtához is.

• Czirmai Csabától megtudtuk, hogy tavaly a szőlő 25 százalékát tudták feldolgozni, idén viszont arra számítanak, hogy nyolcvan százalékát sikerül palackba zárni.
• Fejleszteni tudták a feldolgozást, a palackozást és a tárolást egyaránt.
• Egyelőre nem tervezik újabb szőlők ültetését, mert a terület elég nagy, és olyan fehér szőlőfajtáik vannak, amelyek a Kis-Küküllő mentén jó borokat adnak.

Az idei szüretet a hét elején kezdték el, a hozammal elégedettek. A szüretet a cég keretén belül oldják meg, testvérek, barátok jönnek segíteni. Sok mindent gépesítettek, a metszést és a szedést viszont közösen végzik. Amúgy hozzáértő munkaerő kerülne a faluban is, hiszen sokan évekig dolgoztak a szőlősben és a feldolgozásban. „Valamikor vagonszámra hordták a bort Moldvába és Magyarországra, mert nagy volt a savtartalma: itt, a Kis-Küküllő mentén savasak és aromásak a szőlők. Persze évtől függ, hogy milyen a cukor- és savtartalma.

– magyarázza vendéglátónk.

Megnéztük a feldolgozót is, ahol a régi fahordók helyét átvették a fémtartályok, a modern berendezések és mérőeszközök. Egyelőre a hétfőn leszedett szőlő mustjának feldolgozásához fogtak hozzá, de sorra megtelnek a következő tartályok is. „Legyen minden tele” – mondtam jókívánságként, mire Csaba rávágta: az a jó, ha a szőlő már a zsebben van.

Czirmai Csaba azt vallja, hogy a jó bor a metszőollónál kezdődik, de nagyban függ az időjárástól és a borász hozzáértésétől is. Elismeri, hogy nem egyszerű jó bort készíteni, amit értékelnek a szakemberek, és szívesen fogyasztanak a hozzáértő borkedvelők.

Amikor megkérdeztük, hol tudják értékesíteni a palackozott nedűt, vendéglátónk arról beszélt, hogy fontos számukra, hogy borfesztiválokon, de versenyeken is részt vegyenek, hiszen így válhatnak ismertté, így tudnak olyanokhoz eljutni, akik hűséges vásárlóik lesznek. Bőséges a borpiac, és nehéz olyan körülmények között megtalálni a vevőt, amikor a nagyáruházakban az Új-Zélandról hozott palackozott borokat 18–20 lejért árulják. Abban hol van a szőlő ára, a feldolgozás és a szállítás értéke? – teszi fel a költői kérdést Csaba.

Azt tervezik, hogy pezsgőt is készítenek, hiszen a Chardonnay és a Rajnai rizling is jó alap ahhoz,

de nem idéntől, mert ahhoz külön technológia és tárolási rendszer kell. Egy borpince kialakítását is fontosnak tartják, hogy legyen hol megkínálni a vendégeket, borkóstolókat szervezni egész évben.

Bár a szászbogácsi borászat már több versenyen jól bizonyított, és idén tavasszal Csombordon, a Kárpát-medencei Református Szőlészek és Borászok Fórumán a Neuburgerjük elnyerte a Magyarországi Református Egyház fehérbora díjat, mégis fontosnak tartják, hogy a helyiek, a környékbeliek, a Maros megyeiek is jobban megismerjék őket. Ezért szeptember második hétvégéjén borfesztivált szerveztek, amely során szombaton és vasárnap a helyi értékeket mutatták be, és borkóstolókat is tartottak táncos mulatsággal egybekötve. Ezt megelőzően, pénteken egy ötvenszemélyes szász csoportnak szerveztek szüretet.

Fülöp László társtulajdonos az esemény kapcsán azt emelte ki,

nagy öröm számukra, hogy a sörfogyasztásukról híres szászok eljöttek egy szüretre, érdeklődnek a szőlő és a szőlőfeldolgozás iránt.

Nekik pénteken egész napos programot szerveztek, amelybe ugyan az időjárás kicsit beleszólt, de ez senkit nem kedvetlenített el.

Ottjártunkkor a pontosságukról híres szászok nem várták meg az érkező lovasszekereket, gyalog indultak el a szőlősbe, az idősebbeket a szervezők terepkocsival vitték ki a domboldalra. Kocsival feljutni kalandos volt – ebből mi is kivettük a részünket –, de a gépkocsivezető és az autó nem először tette meg ezt a távot, így gond nélkül felértünk a szőlőbe. Tízórainak való finomságokat, itókát, üstöt és belevalót is szállított az autó, mindent biztosítva egy felejthetetlen naphoz.

A mézédes Chardonnay-sorokhoz jutottunk, amelyekből – mint megtudtuk – előszeretettel falatoznak a medvék és a szarvasok is, de azért jut a szüretelőknek is.

A táj szépsége és a csend meghatotta az idősebb szászokat, akik arról meséltek, hogy gyermekkorukban milyen szüretek voltak, hogyan segítettek nagyszüleiknek betakarítani a gyümölcsöket, de a gabonát is a mezőről, és mennyi szép emlék fűzi őket Erdélyhez. Legtöbben még mindig jól beszéltek románul, és volt, aki elmondta, hogy bár bottal jár, csakis azért vett részt a szürettel összekötött kiránduláson, hogy gyermekei, unokái is eljussanak a szülőföldjére.

Hazafelé, nyakig sárosan arról beszélgettünk, mekkora elszántság kell ahhoz, hogy ma ezt a nehéz, sok tudást igénylő szakmát válassza valaki, a szőlősben keljen és feküdjön, odafigyeljen a természetre, az időjárás minden kis változására, és azért dolgozzon, hogy jó bort lehessen fogyasztani.