Tcha Limberger – egy belgiumi szintó cigány, aki beleszeretett Erdélybe és a magyar zenébe

Tcha Limberger már kisgyermekként kapcsolatba került a hangszerekkel: hétévesen egy afrikai hangszert kapott, ami elindította abba az irányban, hogy minél többféle hangszeren kipróbálja magát. Később bolíviai kecsua és aymara zenét játszó együttesben is szerepelt, majd flamenco zenét gitározott. 12 éves korában fedezte fel a klarinétot és a nagybőgőt, ekkor kezdett áttérni a flamenco gitárról a Django Reinhardt-féle jazz gitárra. A klarinétot sokáig komolyan vette, 24 éves koráig aktívan játszott, de végül a hegedű mellett kötelezte el magát.

A klarinéttal kapcsolatos „nagy szerelemnek” az vetett véget, hogy magyar stílusú zenélést próbált megtanulni – órákat is vett Lukács Csaba klarinétművésztől –, ám rájött, hogy a hegedű mellett nincs elég ideje a másik hangszerre is.

Hegedűs pályafutását viszonylag későn, 17 évesen kezdte el, és sokáig inkább gitárosnak tartotta magát. Az utóbbi években azonban annyit hegedült, hogy a hangszer fokozatosan előtérbe került az életében, bár hozzátette, még mindig gitárral a kezében érzi leginkább biztonságban magát.

A magyar zene iránti vonzalma családi háttérből is ered, hiszen a szintó cigányok mindig nagyra tartották a magyar cigányzenét.

Gyermekkorában is hallgatott magyar cigányzenét, bár a családja inkább lemezekről ismerte a műfajt, nem autentikus formájában. Amikor először hallotta élőben Budapesten, lenyűgözte a muzsika, és elhatározta, hogy elmélyül benne annak reményében, hogy családja is nagyra értékeli majd.

Egy flamand barátja ösztönözte arra, hogy Magyarországra utazzon, és mélyebben megismerkedjen a magyar cigányzene autentikus előadásmódjával. Első alkalommal csak három napot töltött Budapesten, és a város nyüzsgése, az autóforgalom zaja nem hagyott benne mély nyomot. Akkoriban nem találkozott cigány muzsikusokkal, csak egy étteremben hallott cigányzenét. Később, amikor már többször visszatért, és megtanult magyarul, sokkal több kapcsolata alakult ki az emberekkel. Sokszor úgy tűnt, hogy csak udvariasságból dicsérték a zenéjét, hogy talán lenézik a külföldi próbálkozót. Első benyomásai ellenére nagyon jó barátai lettek a magyar zenészek körében, közülük sokkal ma is szívesen zenél.

Ezzel szemben Erdélyben egészen más élményben volt része: Kalotaszegen rögtön befogadták, és éjszakákon át együtt muzsikáltak helyi zenészekkel: úgy érezte, itt sokkal természetesebben illeszkedett be a zenei közegbe.

Egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy a magyar fiatalok többsége értetlenül állt azelőtt, hogy miért érdeklődik ennyire a magyar nóta iránt. Azt tapasztalta, hogy sokan lenézik a műfajt, sem autentikus népzenének, sem modern zenének nem tekintik, aminek úgymond nincs igazán helye a magyar zenei kultúrában. Ezzel szemben ő olyan régi felvételeket hallgatott, amelyek lenyűgözték – például Toki Horváth Gyula játékát –, de észrevette, hogy a magyar nóta az idők során sokat veszített népszerűségéből.

Tcha Limberger portálunknak megemlítette, hogy Portugáliában ma is népszerű műfaj a fado, pedig ugyanúgy fiatal, a népzenéből ihletődött, de tulajdonképpen műzene, mint a nóta.

Esetünkben a problémát részben az okozza, hogy a nóták szövegei gyakran túl egyszerűek, túl egyértelműek, hiányzik belőlük a mélyebb költőiség és az elvontság.

Az Erdélyi Naplónak arról is beszélt, hogy tapasztalatai szerint a magyar nótás cigányzenészek lenézik az erdélyi falusi zenészeket, és fordítva: a népzenéért rajongó „puristák” elutasítják a magyar nótát, mert nem tartják elég autentikusnak. Erdélyben Limberger mégis azt tapasztalta, hogy az idősebb generációk jobban szeretik a magyar nótát, mert számukra ez a magyarság egyik zenei kifejeződése, amely nincs kapcsolatban a román kulturális hagyományokkal.

Úgy érzi, „muszáj” volt magyarul megtanulnia. Kállai Zsolt hegedűs, akivel Belgiumban találkozott, azt mondta neki, ha nem tanul meg magyarul, nem fogja tudni igazából megérteni ezt a zenei világot.

Limberger végül elsajátította a nyelvet, tanárral, könyvekből, tankönyvekből, de külön nehézséget jelentett, hogy látássérült.

Amikor Erdélyről faggattam, Tcha Limberger elmondta, hogy első találkozása az erdélyi zenével egy belga rádióműsorhoz köthető, amelyben az Ökrös Banda Kalotaszegi mulató énekek című lemezét játszották. Azonnal megfogta ez a zenei világ: a brácsa, hegedű, bőgő hangzásvilága és az akkordok szerkezete különösen tetszett. Már korábban is találkozott hasonló elemekkel a lengyel népzenében, de ekkor kezdett igazán érdeklődni a kalotaszegi muzsika iránt.

Az első közvetlen kapcsolata az erdélyi zenészekkel egy magyarországi fesztiválhoz kötődik, ahol egy szerb cigány együttessel lépett fel.

Itt találkozott a szászcsávási zenészekkel, akikkel már Budapesten is összefutott, de ezúttal hosszabban együtt muzsikált velük. Bár nem tudott prímásként egy szászcsávási rendet vezetni, sikeresen bekapcsolódott a játékba, ami jó kapcsolat kezdetét jelentette: egy keresztelőre is meghívták Szászcsávásra, de végül nem jutott el. Helyette barátnője azt javasolta, menjenek Kalotaszentkirályra, ahol éppen egy tábor zajlott: így kezdődött az erdélyi zenével való közvetlen ismerkedése.

Limberger arról is beszélt, hogy szerinte Erdély sokkal jobban megőrizte régi arculatát, mint Magyarország.

Személyes példát hozott Belgiumból: Flandriában a ’60-as évektől kezdve tömegesen bontották le a régi tanyákat és parasztházakat, aminek eredményeként elveszett egy fontos kulturális örökség. Mostanában kezdik belátni, hogy hiba volt mindent modernizálni. Magyarországon is hasonló folyamatok zajlanak, de Erdélyben szerinte még mindig él a múlt hangulata.

Egy ideig volt egy háza Mogyorókerekén – egy régi kék tornácos parasztház, amelyet nagyon szeretett –, hosszú távon ott akarta kialakítani az otthonát, sőt, tanítani és zenei műhelyeket szervezni tervezett. Végül élethelyzete és a logisztikai nehézségek miatt eladta barátainak.

A vidéki élet szépsége – a természet közelsége, az illatok, a fatüzelésű kályha melege – mindig is vonzotta, de be kellett látnia, hogy az önálló közlekedés és az infrastruktúra hiánya miatt nehezen tudta volna hosszú távon Kalotaszegen folytatni az életét.

Jelenleg San Sebastiánban, Spanyolországban él, ahol kompromisszumot kötött: az óceán és a tiszta levegő megadja számára azt a természetközeli érzést, amit Erdélyben szeretett, de itt legalább el tud jutni a boltokba és a vonatállomásra anélkül, hogy mások segítségére szorulna.

Limberger kérdésemre beszélt arról is, hogy milyen volt számára megérteni az erdélyi magyarok és románok közötti sajátos viszonyt, és hogy miként látja a helyzetet belgiumi tapasztalatai tükrében. Elmondása szerint Belgiumban is voltak hasonló történelmi konfliktusok: a flamandok sokáig alávetett helyzetben éltek, hiszen a francia nyelvet beszélő elit uralta az országot, míg a flamand nyelvet csak a parasztság használta. Ez oda vezetett, hogy a második világháborúban sok flamand a németekkel kollaborált, mert úgy vélték, hogy ezáltal a saját nyelvük és kultúrájuk elismertebbé válhat. Azóta viszont a helyzet megfordult: a vallonok ma szegényebbek, a flamandok nézik le őket.

Limberger úgy érzi, hogy tapasztalatai révén valamennyire megértheti az erdélyi magyarok helyzetét a román többségben. Volt magyar felesége is, és sok időt töltött Erdélyben. Megfigyelte, hogy például Kolozsváron vagy Bánffyhunyadon, ha valaki nem tudja biztosan, hogy a másik magyar vagy román, inkább angolul szólal meg, hogy elkerülje az esetleges kellemetlenségeket.

A többnyelvűség számára természetes, és úgy véli, hogy minden nyelv egyformán értékes, bár megdöbbenti, amikor valaki elutasítóan viszonyul egy másik nyelvhez.

• Példaként mesélt egy esetről, amikor egy magyar ember kifejezetten kerülte a román nyelv használatát.
• Ő maga tíz nyelven beszél, és büszke arra, hogy magyarul és románul is tud – számára minden nyelv a kommunikáció egyenrangú eszköze.
• Kiemelte, hogy Erdélyben szebben beszélik a magyar nyelvet, mint Magyarországon, ami szerinte azért lehetséges, mert ahol egy nyelvet elnyomás fenyegeti, ott az emberek jobban vigyáznak rá és igyekeznek helyesen, szépen használni.
• A jelenséget máshol is megfigyelte: például a második világháború után Belgiumba emigrált oroszok gyakran szebben beszélték az oroszt, mint azok, akik Oroszországban maradtak.

A nyelv és az identitás kérdése tehát sok helyen hasonlóan alakul, legyen szó Erdélyről, Belgiumról vagy más kisebbségi közösségekről.

Limberger saját tapasztalatai révén érzékenyen látja ezt a problémát, és fontosnak tartja, hogy az emberek nyitottan, előítéletek nélkül viszonyuljanak a különböző nyelvekhez és kultúrákhoz.

Bár Tcha Limberger jelenleg Baszkföldön él, zenél, tanít, és járja a világot, Erdélyben pedig mindig szívesen jön. A látássérülteket támogató koncertkörútja is eljött, nemrég Kolozsváron járt és zenélt. Reméljük hamarosan visszatér.