HIRDETÉS
A kutatás egy skandináv–rurik eredetű fiatal nemes képét rajzolja meg, akit 1272-ben egy összehangolt, indulat vezérelte támadás során gyilkoltak meg. Egy magyar vezetésű nemzetközi kutatócsoport sikeresen igazolta, hogy a Budapesten előkerült csontváz Macsói Bélához, a Macsói Bánság urához tartozik, aki az Árpád- és a Rurik-dinasztia leszármazottja volt. Ezzel a felfedezéssel több mint egy évszázados régészeti rejtély oldódott meg.
A történet 1915-ben kezdődött, amikor a Margit-szigeti domonkos kolostor feltárása során a sekrestyében egy fiatal férfi csontjaira bukkantak.
A temetkezési körülmények, korabeli források és a csontvázon megfigyelt sérülések alapján a kutatók már akkor felvetették, hogy az elhunyt személy Macsói Béla herceg lehetett, az Árpád-ház egyik tagja. Macsói Béla (1243 után – 1272. november) anyai ágon IV. Béla király unokája volt, apai ágon pedig a 9. századtól kezdve számos kijevi nagyfejedelmet adó, északi (skandináv) eredetű Rurik-dinasztiából származott. Az osztrák krónikások szerint a herceget 1272 novemberében Henrik „Kőszegi” bán és társai gyilkolták meg. A korabeli elbeszélések szerint testének megcsonkított maradványait Margit (a nővére) és Erzsébet (unokahúga) gyűjtötték össze, majd temették el a domonkos kolostorban.
A feltárás után a maradványokat Bartucz Lajoshoz szállították a Budapesti Tudományegyetem (ma: ELTE TTK) Embertani Intézetébe. Bartucz 23 kardvágást dokumentált, valamint több halálos koponyasérülést. Megállapította, hogy a hercegre egyszerre több támadó rontott rá, és akkor is sújtották, amikor már a földön feküdt. 1936-ban nyilvánosan is említette a csontokat, 1938-ban pedig fényképet is közölt a koponyáról. Ezután azonban minden nyom eltűnt róluk, és sok szakember úgy vélte, a második világháborúban elvesztek.
Váratlanul, 2018-ban a törzscsontokat megtalálták egy faládában, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Gyűjteményének tízezernyi mintája között, míg a koponya továbbra is az ELTE Török Aurél Gyűjteményének részét képezte.
2018-ban új, nemzetközi kutatócsoport alakult Hajdu Tamás vezetésével (ELTE TTK). A team antropológusokból, genetikusokból, archeológusból, archaeobotanikusból, stabilizotóp-szakértőkből, radiokarbon-kutatókból és fogorvosokból állt. Céljuk a maradványok azonosítása modern igazságügyi és bioarcheológiai módszerekkel, valamint a herceg életének és halálának lehető legteljesebb rekonstrukciója volt.
A lelet rendkívüli történeti jelentőséggel bír: egyedülálló betekintést nyújt mind az Árpádok, mind a Rurikidák genetikai örökségébe. A projektben bécsi, bolognai, helsinki, Harvard Egyetemi és számos magyar kutatóintézet vett részt.
Az antropológiai vizsgálatok szerint a Margit-szigeti kolostor padlója alá temetett férfi a húszas évei elején járt. A radiokarbon-vizsgálatot két labor is elvégezte, miután az első 14C-mérés a vártnál kissé korábbra, a 13. század második felére datálta a csontokat. További elemzések (Atommagkutató Intézet, Debrecen) kimutatták, hogy a korábbi dátum az étrend okozta „rezervoárhatásból” eredt: az elhunyt nagy mennyiségű állati fehérjét, köztük halat és talán olyan kagylókat fogyasztott, amelyek ősi szénforrásból táplálkoztak.
A stronciumizotópos elemzés szerint a férfi nem ugyanazon a vidéken nőtt fel, mint ahol eltemették. Korai gyermekkori izotópértékei a Vukovár–Szerémség térségéhez (ma Horvátország és Szerbia; a középkori Magyar Királyság része, Macsói Bánság) és a Kárpát-medence más részeihez illeszkednek. Későbbi gyermekkorában azonban egy másik, feltehetően a mai Budapest környéki területre költözött.
A genetikai vizsgálatokat az ELTE RCH Archeogenomikai Intézetében Szécsényi-Nagy Anna és Borbély Noémi végezték. Az eredmények több, egymást erősítő adatsor alapján igazolják a történeti forrásokban szereplő genealógiai kapcsolatokat. Kiderült, hogy Macsói Béla III. Béla király dédunokája (negyedfokú leszármazott) volt, és genetikai távolsága Szent Lászlótól megfelel az elvárt rokonsági mintázatnak.
A teljes genom vizsgálata szerint a hercegben jelentős (közel 50%-os) skandináv genetikai komponens volt, továbbá számottevő kelet-mediterrán és kisebb korai középkori közép-európai összetevő. A skandináv eredet a Rurik-dinasztiának felel meg, míg a kelet-mediterrán komponens valószínűleg anyai nagyanyjához, Laskaris Máriához köthető, aki IV. Béla feleségeként a bizánci császári családból származott. Az Y-kromoszómás adatok szintén megerősítik a történetileg ismert Rurik-apai vonalat. Egy 2023-as orosz archeogenomikai kutatás igazolta, hogy egy 13. századi Rurikida (Dmitrij Alekszandrovics) ugyanehhez az apai haplocsoporthoz tartozott, amely egészen I. Jaroszlav („Bölcs Jaroszlav”) idejéig visszavezethető. A mai Rurikida-leszármazottak genetikai adatai ugyancsak alátámasztják ezt.
A halál körülményeinek feltárásához részletes igazságügyi antropológiai vizsgálat készült. Összesen 26 halál körüli (perimortem) sérülést dokumentáltak: kilencet a koponyán és tizenhetet a testen, mindet egyetlen erőszakos támadás során. A sérülések mintázata három támadó jelenlétét valószínűsíti: egyik elölről, kettő két oldalról sújtotta a herceget.
A sérülések arra utalnak, hogy Béla felismerte a támadást és védekezni próbált. Kétféle fegyver, feltehetően egy szablya és egy hosszúkard okozta a sebeket.
A metszések mélysége és élessége arra utal, hogy a herceg nem viselt páncélt halálakor. A rekonstruált eseménysor szerint először feji és felsőtesti csapások érték, majd súlyos védekező sérüléseket szenvedett, miközben próbálta elhárítani a további ütéseket. Végül oldalirányból bénították meg, és amikor a földre került, a támadók halálos fejsérüléseket mértek rá. A sérülések száma és hevessége erős indulatot (pl. hirtelen düh, gyűlölet), az összehangoltság pedig előzetes tervet jelez. Bár a merénylet előre megfontolt jellegűnek tűnik, a kivégzés módja nem hidegvérű végrehajtásra utal.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
