HIRDETÉS
Az Őrség települései között Őriszentpéter közelében fekszik Bajánsenye. Itt született Nemesnépi Zakál György, gyülekezet- és iskolaszervező, templomot építtető, az Őrség utolsó őrnagya 1761-ben, az Eőrséghnek Leírása című munkáját – teljes címe: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása, a' mellyeket öszve szedegetett Nemes-Népi Zakál György: 1818-dik Esztendőben – az első magyar tájmonográfiaként tartják számon. Emlékét a református templom falán tábla őrzi.
Ugyancsak Pálóczi Horváth Ádámét köszönetképpen, mivel az őrségiek jogai védelme mellett állt ki a Batthyányakkal szemben. Az ő polihisztorságát Csokonai verselte meg a Horváth Ádámhoz című költeményében, ebből a táblán olvasható részlet: „Ő az, aki magyar hangra tanítja az erdőket.”
A gályarabságba hurcolt – a 17. századi ellenreformáció során hitüket meg nem tagadó – negyven prédikátor emlékét kopjafa őrzi a templomkertben.
„Az Őrségben letelepített határvédők, hogy el tudják látni a családjukat, az átlagosnál nagyobb birtokokat kaptak – mondta Gyürke Gyula a község volt polgármestere. – Azért használom a birtok szót, mert az magában foglalja a művelési ágakat: erdő, szántó, rét. A családi birtokoknak általában a fele volt erdő. Ez lényeges dolog, mert az erdő mindig létbiztonságot adott. A szántónak nagyon gyenge a termőhelyi adottsága a mi vidékünkön, tíz aranykorona körül van, egy Fejér megyei területen például negyven. A mai Bajánsenye a történelmi Őrség négy településéből áll. A II. világháború időszakában ezer száz lakosa volt, ma gyenge ötszázan vagyunk. A nagyobb birtokok miatt az őrségi családok többsége kuláklistára került, a településünkön élők nagy százaléka a Hortobágyon kötött ki: ötvenkilenc személy, tizennégy család. A mai Bajánsenye turisztikailag nem a frekventált települések közé tartozik, a Kerka völgyében helyezkedik el, mindig is a térség gazdasági központja volt.
1905-ben, amikor elkészült a Körmend-Muraszombati vasútvonal, nagy rakodóállomás épült itt, a Belső-Őrség ellátására.
Utána téglagyár, hengergőzmalom, s nagy fafeldolgozó üzemek működtek. A nyolcvanas évek közepén háromszáz gyerek járt ide iskolába, ma alsó tagozat működik kevés gyerekkel, a felső tagozat Őriszentpéterre jár. Van óvoda, bölcsőde, művelődési ház, hivatali kirendeltség, posta, háziorvosi körzet, védőnői körzet székhely. Alapvetően az ötszáz fő lakoshoz képest elég sok feladattal vagyunk terhelve.”
Sok helytörténeti kiállítást láttam már életemben, de bizton állíthatom, hogy az itteni összeszedettségével, tisztaságával, elrendezésével kiemelkedő volt. A foglalkozások bemutatott eszközeit kedves arcú, életnagyságú bábuk teszik élőbbé, s a gyűjtőmunka kitér a település történetét érintő dokumentumokra is. Van, ami örök, például a Postatakarékpénztár tablójának csekkjein az elismervények 1938-as, 1939-es-szelvényein – amiket a Singer Varrógép Rt-nek fizettek az asszonyok – ismerős termék reklámját olvashattam: „Mosószer, ha sok is akad, Persil mindig Persil marad.”
A községben református olvasókör működött, a 19. század végén hetvenkét tagja volt, akik tizennégy lapot, folyóiratot forgathattak.
A kiállításról kijőve parkoló kisbuszokba botlottunk, láthattuk, tényleg sok az önkormányzat feladata: az iskola konyhájáról hozták ki a segítők az ételhordókat, s szállították a szociális ebédet a környék rászorultjainak.
Magyarszombatfa a fazekasok hazájaként él a köztudatban, az itteni fazekasság a kulturális-szellemi örökség jegyzékének része 2014 óta. Albert Attila a falu volt polgármestere is népi fazekas iparművészként e mesterséget műveli, s a műhelyében látott darabok alapján, mesterfokon. Megkérdeztem, honnan származott ide a fazekasság, amit írásos feljegyzés alapján már a középkorban műveltek?
– mesélte a falu vezetője. – Kialakult egy paraszti fazekasság, tavasztól őszig az emberek a földeken dolgoztak, majd télen a férfiak bevonultak a korongozó szobákba, műhelyekbe, csináló szobákba, kamrákba, melyik forrás hogyan említi. Az őrségi fazekas díszítő művessége a teljesen puritán felületet jelenti. Ennek egyik oka, hogy a református lét külsőségektől mentes megmutatkozás. Másrészt az elkészült alkotásokat más környezetben, például Somogyban adták el, vélhetően így sokkal jobban adaptálható volt a díszítetlen, vagy kevéssé díszített kerámia, mintha egy ismeretlen jelképrendszert vittek volna oda. A formavilágban érezhető mediterrán hatás. A korongolt alkotásoknak jelenleg is van piaca belföldön, de a külföldi fesztiválokon is keresettek.”
Megtudtuk az interjúalanytól a két fajta agyag – a vörös és a szürke – tulajdonságát: míg az előbbi tárolóedények elkészítésére, az utóbbi főző, sütő edényekhez alkalmas.
A korongozás alapanyagát – jóllehet úgy képzeltem el, maga a mester keresi meg, ássa ki – a mai világban már vásárolják.
A mázak kinek-kinek saját fejlesztései, titkai. Jelenleg hat műhelyben kilenc fazekas dolgozik. Albert Attila saját késztetésre működtet egy ingyenes szakkört helyi gyerekeknek, azért, hogy: „Lelkük elválaszthatatlan része maradjon a fazekasság, mint érték.”
A kétszázhatvan lélekszámú falucska Fazekasházában is míves korongolt tárgyak sorakoznak. Szemmel látható a használhatóságra törekvés, kevés festett darab van. A díszítés nyomatokkal, fogatással, búgatással, rezegtetéssel történt. Megkülönböztetésül is szolgált az úgynevezett abroncsozás, amit egy 1888-as edényen is láthattunk. A tárolókat több körben fonatokkal látták el, a három fonat például a zsír tárolására utalt. A Fazekasház melletti gondozott tér ad helyet a Fazekas Napoknak, a nemzetközi korongozó versenynek, mellette a gyermekeket játszótér csalogatja.
Velemér hívogató látványosságához, a középkori Szentháromságnak szentelt templomhoz is elvezet a Sárgaliliom tanösvény. Odaérkezésünkkor a napsugarak a lombtalan fákon keresztül törve fényes csíkokkal ékesítették a harmonikus építészeti formák puritán, erődszerű ablakokkal megbontott falát. A pusztulásnak indult szent hely rekonstrukciója sok falfestést megmentett, belépve mellbe vágja az embert a formák, színek és alakok szépsége.
Az erdei tisztáson magányosan álló templomból árad valami meghatározhatatlan erő, sugárzás; nem csoda, hogy évről évre egyre többen kötik össze életük fonalát falai között.
Velemér címerében is feltűnik a templom, a nap és a hold mellett. A közelben található a falu temetője, ahol még felfedezhettünk egy-pár sökfát, a halott tiszteletére állított gerendát. Ha földbéli részük elporladt, lejjebb ásták azokat. A puritán emlékek faragásai már elmosódtak, de némelyiküknél műanyagvirág koszorú díszelgett.
Emlékhelyet állítottak a háborúk elesetteinek és a kitelepítetteknek. „Vas Pál bácsi és a neje, Ilka néni éltek itt – kezdte ismertetőjét Soós Kálmánné Hermann Gyöngyi a tájházban. – Ez a ház 1899-ben épült, hagyományos őrségi módon, nagyon jó a természetes klímája. Légvonalban innen már 500-800 méter a szlovén határ. Unokatestvérem él odaát. Most a pandémia idején nem mehetünk, de máskor disznóvágás, névnapok, születésnapok, örömünnep, bánatünnep esetén mindig együtt ültünk az asztalnál. Velemérnek a háború után háromszázötven lakosa volt, ma hetvennyolcan lakják a falut, öt család számít őslakosnak.”
A régi lakóház a népi élet tárgyai mellett emléket állít ízléses információs tablókon Aquila Jánosnak is.
Megtudtuk, nincs óvoda, iskola, munkalehetőség a faluban, eladó föld sem igen, mivel sokan hétvégi házaknak veszik meg az egykori területeket, a földeken pedig sok helyütt idegenek gazdálkodnak. A kiút a turizmus, melybe az ősöktől megörökölt gazdálkodás mellett az interjúalany és férje is bekapcsolódnak. A békésen legelő tehenek mellett, az „őrségi zötyögős” traktortúra egyik állomáshelye a portájuk, ahol – „békeidőben” – őrségi finomságokkal kedveskednek a látogatóknak.
Szentgyörgyvölgy kiemelt látnivalója a református templom, kazettás mennyezete elbűvölt. Ahogy beléptem, akár a mennyekben is érezhettem volna magam, a kék színűre festett mennyezetet könnyed bárány felhők borítják, a bejáratnál, s középen két elütő színű nap-virág bontja meg sorukat. A kék szín köszön vissza az Úr asztala hímzett fehér terítőjén, nyugodt összhangot áraszt a templombelső. Nemes Patkó András református tanító az 1839. évben alkotott itt, a bejáratnál a leszármazottak köszönő táblája látható: „Minden ecsetvonása az élet szeretetét, a munka örömét és a hit biztonságát sugározza.”
A kitelepítettek emlékműve e faluban is megtalálható, hiányzott ugyan a névsor, bár úgy tudom, mivel jómódú gazdák által lakott település volt, – ez a megmaradt házakon is látszik – sokakat hurcoltak el innen annak idején.
E tájon máshol már kiveszett szavakat hallhatunk, némi középkori utánérzéssel, sok „u” betűvel, mint például a „bubosturu”. Ez füstölt, kúp alakban tartósított túró, ami – a szokások területi szétszakíthatatlanságát jelző „hőkön sütt” pereccel együtt – a Muravidéki Magyar Értéktár részét képezi. Más helyi étkek például a krumpli prósza, a szilvás és hántolt köles málé – Hermann Gyöngyi jóvoltából megkóstolhattuk még melegen, hogy igen finom – és a gobonca. Az utóbbi laska nemű tésztás étel, amit csutrival is töltenek. S hogy mi a csutri, azt a szalafői Lugosi Arnoldné Lenke nénitől tudtuk meg: „Régen termesztett répa, ma kezdik újra. A színe sárga, a formája alaktalan, rögös, nem sima. Lehámozva, reszelve, dinsztelve kerül a tésztába. Tejet kell adni hozzá, mert nem olyan nagyon leves répa.”
Sok helyen jártunk, de nem mindenütt az Őrségben. Szívesen keresnénk fel alkalmas időben a fesztiválokat: Pünkösdi Összművészeti, Virágzás Napjai, Hétrétország, vagy például a Szarvas József színművész által megálmodott Pajtaszínházat és Galériát Viszákon. Az őrségi emberek, akiktől segítséget, információt kértünk, akikkel találkoztunk, beszélgettünk – függetlenül attól, hogy „rangot” viseltek-e – készségesek, értelmesek, s szűkebb hazájukat szeretők voltak. De bizony, még most is felhangzik az Őrség panasza.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
