HIRDETÉS
– Makszim Gorkij A nap fiai című klasszikusa ellentmondásos mű, amelynek sokszínű fogadtatásban volt része, nagy sikereket ért meg, és be is tiltották. Miért választottad ezt a darabot A nap gyermekei című előadáshoz?
– A darab eredeti címe: A nap gyermekei. A nap fiai cím a magyar színházi hagyományban elterjedt ugyan, de a világ minden táján pontosan fordítják a címet. Amikor újrafordítottam, úgy éreztem, hogy az eredeti cím pontosabb. Először 2020-ban olvastam, mivel a darab is egy járvány közepén játszódik, hátborzongató volt a Covid idején egy 1905-ös szövegben ugyanazokra a reflexekre ráismerni. Az eredetiben kolera van, én ezt általános járvánnyá emeltem, mert nem szerettem volna, ha egy legyőzött betegség eltávolítja tőlünk ezt a hasonlóságot. Egy másik színházzal egy ideig komolyan fontolgattuk az adaptációt, egy évvel a Covid után, de az igazgatóval végül úgy döntöttünk: túl korai lenne közvetlenül a Covidra reagálni, nem volt meg hozzá a kellő távolság.
1905-ben és most is látszik, hogy a szélsőségek gyakran ugródeszkaként használják a krízist. Ebben az értelemben a szöveg sajnos magától vált „jelen idejűvé”.
Dramaturgiailag is pontos: körkörös ívet rajzol, az idő ismétlődésével egyre sűrűbbé válik – ez a ciklikus szerkezet rímel a történelmi ciklusokra is. Ami pedig különösen fontos: Gorkij nem egyszerűen a szélsőségeket démonizálja, hanem az értelmiség felelősségét teszi mérlegre. A színház közönsége döntően középosztálybeli; tisztességesebb, ha magunkról beszélünk, nem pedig olyanokra mutogatunk, akik nincsenek jelen. Ne identitássimogatásra használjuk az estét, hanem tükörnek – ebben áll ennek a szövegnek az igazi aktualitása.
– Igen, az értelmiségi elefántcsonttorony és annak következményei a nagyvilágra nézve.
– És önmagunkra nézve is. Gorkij szövege pontosan mutatja meg azt az elitista vakságot, ami a darabbeli családon keresztül az egész értelmiségi lét válságát is megfogalmazza. Finoman, de kíméletlenül írja le, hogyan rombolja le önmagát ez a közeg, ahogyan az „elittudat” fokozatosan önfelszámolássá válik.
– Hogy tervezed mindezt színpadra vinni, aktualizálni? Milyen esztétikájú előadást láthatunk?
– Ezért is érzem ma különösen aktuálisnak a művet. Mert amit ott látunk, az nemcsak egy történelmi korszak vagy társadalmi réteg tükre, hanem a mai elit, akár szellemi, ideológiai, politikai vagy gazdasági értelemben általános válságának előképe. Gorkij tudományfanatikus volt. A darab középpontjában Protaszov áll, egy tudós, aki az élet létrehozásával kísérletezik, ez akkoriban még istenkísértésnek számított. Ma már több módszerrel is képesek vagyunk életet létrehozni, befolyásolni a születést, de a halál fölött továbbra sincs hatalmunk. Ezért döntöttem úgy, hogy
Különös véletlen, hogy később kiderült: Gorkij maga is létrehozott egy orvostudományi intézetet 1932-ben, ahol éppen az élethosszabbítást vizsgálták. Sztálint is meggyőzte erről, mert személyesen rettegett a haláltól. Szóval nem csupán a darab, hanem maga Gorkij élete is visszhangzik ebben a témában, és ettől még izgalmasabb lett a munka.
A cselekmény alapját megtartottam, de a lázongás már nem kötődik szorosan történelmi korhoz. Gondolkodtam rajta, hogy szétbontsam a szöveget, de végül arra jutottam, hogy az a legszebb, ha a szerkezetét érintetlenül hagyom – abban van az ereje.
Az előadás esztétikája realista, de filmszerű. A célom, hogy valódi együttlétet lássunk a színpadon – embereket, nem figurákat. Ritka dolog, hogy egyszerűen csak embereket nézhetünk együtt létezni, és ez a színészeknek – és azt remélem, hogy a nézőknek is – felszabadító élmény.
Az esztétika és a teljes előadás világa egy csapat közös munkája. A tér és a vizualitás kialakítása most is Golicza Előddel történt, akivel már jó néhány éve együtt dolgozom. A legnagyobb kihívás az volt, hogyan tartsuk meg a realista elemeket úgy, hogy közben kiemeljük a realizmusból az előadást. A jelmez időtlen, a játék realista, a környezet pedig hipermodern. Ezt az ellentmondásos világot nevezhetjük „absztrakt realizmusnak”, bármennyire paradoxnak is hangzik.
Először dolgozom Kolozsi Tamás zeneszerzővel, a Raklap együttes vezetőjével – rendkívül pontos, éles zenét ír, gyönyörű érzékkel. A jelmeztervezővel, Bajkó Rékával, aki vásárhelyi tervező, ugyancsak először dolgoztunk együtt. Ez is egy jó találkozás volt. Bessenyei Gedő Istvánt kértem fel dramaturgkonzulensnek, mivel újrafordítottam a szöveget és részben át is írtam, szükségem volt egy olyan külső szemre, aki kritikai szellemmel néz a szövegre.
– Milyen volt a társulattal való munka, a visszatérés? Hiszen te itt, Marosvásárhelyen végezted a művészeti egyetemet.
– Igen, Marosvásárhelyen végeztem, de az elmúlt huszonegy évben nem töltöttem itt huzamosabb időt, legfeljebb egy-egy napra tértem vissza, átutazóként vagy beszélgetésre. Furcsa érzés volt most újra idejönni, mert az utolsó valódi szakmai élményem innen még a főiskolás korszakomhoz kötődik.
Olyan szereposztással dolgozhattam, amelyben valódi párbeszéd alakult ki: követik az instrukciót, közösen keresik a megoldásokat, és ha viták is vannak, azokból mindig továbbléptünk. Az a fajta bizalom és munkaminőség, amit itt tapasztaltam, nagyon kevés helyen adatik meg, és ez tényleg szép élmény volt. Csodás élmény volt úgy dolgozni, hogy mind a színpadon játszó, mind a mellettem ülő kollégákban megbízhattam.
Kaáli Nagy Botond
Budapesten mutatták be a napokban Benyhe István Geopolitika című kötetét, amelyben a magyar helyzetet és a Kárpát-medencei geopolitikai adottságokat elemzi. A politikusként, diplomataként és íróként ismert Benyhe Istvánnal beszélgettünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
