„A legnagyobb nyomorúságból is vezet út a csúcs felé” – Beszélgetés Kovács Annamáriával, a borszéki gyermekotthon vezetőjével

Kovács Annamária mindössze huszonnyolc éves, két kislány édesanyja, és máris egy egész gyermekotthon sorsáért felel. Útja azonban messze nem a megszokott volt, hisz maga is otthonokban nevelkedett.

„Gyerekkoromban kerültem az alapítványhoz. Hatodik osztáyos koromtól kezdve otthonban nevelkedtem, összesen körülbelül nyolc évet töltöttem bent. Tusnádfürdőn, Szentsimonban, egy évet Gyulafehérváron is.

Hogy miért nincs rendes családom? Miért nem vállaltak a szüleim? Miért jut más gyerekeknek anya meg apa, nekem meg nem?” – idézi fel.

Ezek a sebek nem múltak el nyomtalanul, de ma erőforrásként tekint rájuk.

„Én érzem a gyerekeket. Tudom, milyen, ha kamaszként dühös vagy a világra, ha haragszol mindenre és mindenkire. Nekem nem kell elmagyarázniuk, mert én is átéltem. És éppen ezért tudok melléjük állni.”

A borszéki ház vezetése szinte a semmiből hullott az ölébe. „Nem volt itt senki, aki vigye a házat, a gyerekeket már elkezdték áthelyezni más otthonba. Csaba testvér szemein keresztül láttam a gondot. Hazamentem, imádkoztam, és reggel úgy keltem, hogy felhívtam: költözünk. Három nap alatt összepakoltam a családot, és jöttünk.”

Akkoriban két kislánya még egészen kicsi volt – az egyik épp az óvodát, a másik az előkészítőt kezdte.

„Költözés, új élethelyzet, és hét gyereket kaptam a „nyakamba” – huszonnégy évesen. Persze, hogy féltem. De nagyobb volt a hitem a Jóistenben. És ha Csaba testvér azt mondta, képes vagyok rá, tudtam, hogy képes vagyok” – idézte fel Annamária, aki mostmár magabiztosan áll helyt az otthon vezetőjeként.

Azt is elmondta, hogy számára a legnagyobb kihívás mégsem a sok munka volt, hanem az, hogy anyaként ne tegyen különbséget saját gyermekei és az otthonban élők között.

„Ha azt várom a gyerekektől, hogy megegyék a levest, akkor a lányaimnak sem mondhatom, hogy nekik nem kell” – magyarázta, hozzátéve, hogy saját gyerekei kicsit nehezen értették meg a helyzetet.

„Eleinte nagyon sírtak, sokszor kérdezték: anya, ha mindig azt mondod, hogy az anyák nem hagyják el a gyerekeiket, akkor nekik miért nincs anyukájuk? Te is elhagysz majd minket? Ezek a kérdések nagyon fájtak, de közben segítettek is, mert együtt tanultuk meg, mit jelent családnak lenni sokféleképpen”

– magyarázza Annamária.

Ma már természetes számukra a közös élet. „Megtaláltuk az egyensúlyt. A lányaim megszokták, hogy nem csak nekik vagyok az anyjuk. És a többiek is érzik, hogy nálunk mindenki egyformán fontos” – meséli lekesen, hozzátéve, hogy természetesen ehhez a férje is kellett, kell, hiszen mindenben támogatja, segíti őt, a nehéz pillanatokban megértő támasza.

A gyerekekkel való kapcsolatában Annamária a saját példáját tartja a legerősebb üzenetnek: „Nem elég mondani, hogy értékes vagy. Látniuk kell rajtam, hogy tényleg lehet előre menni. Mindig azt mondom: Isten nem teremt selejtet. Attól, hogy valaki gyerekotthonban nő fel, még nem kevesebb. Lehet jó anya, jó apa, lehet szép élete. Nézzetek rám – mondom nekik. Én is eljutottam A-ból B-be. És ti is el fogtok.”

Sokszor ismétli nekik, hogy a legnagyobb nyomorúságból is vezet út a csúcs felé.

Lehet, hogy nehezebb lesz, lehet, hogy kétszer annyit kell dolgozni, de van út. Nem kell senkinek megragadnia ott, ahol elindult.

Az otthonban élő fiatalok most a felnőttkor küszöbén állnak.

„Ez a legnehezebb szakasz. Tíz évig éltek biztonságban, melegben, étel az asztalon, villany, házbér nem volt gond. Most meg kell tanulniuk, mi az élet odakint. Hogyan kell beosztani a pénzt, hogyan kell kitartóan dolgozni. Ez nem könnyű” – fejtette ki az otthon vezetője.

Ebben nagy segítség, hogy a család egy szállodát is üzemeltet az otthon mellett.

,,Én nem akarom őket felnőttként újra a gödörből kihúzni. Inkább most készítem fel őket, hogy talpon maradjanak” – magyarázza, hozzátéve, hogy szerencséjére ő maga is úgy lépet ki anno az otthonból, hogy kapott leckéket arról, hogy mi várja majd a külvilágban.

• A ház ajtaja nemcsak gyerekeknek, hanem bajba jutott édesanyáknak is nyitva áll.
• „Most is van nálunk egy hétgyerekes anyuka három gyermekével. Van, aki csak pár napra jön, hogy kipihenje magát, erőt gyűjtsön. Más hosszabb ideig marad, amíg meg nem erősödik. Sokszor olyan, mintha nekik is újra meg kellene tanítani az önálló életet.”

Annamária elmesélte, hogy rengeteg kétségbeesett nő keresi meg telefonon.

– mutat rá, hozzátéve, hogy a bántalmazott nőknek minden lehetséges módon segítenek, kinek, amire van szüksége azzal.

Az alapítvány vezetői, nevelői közösségként működnek.

„Ez olyan, mint egy nagycsalád. Rendszeres ülések, megbeszélések vannak. Ha valakinek gondja van, a többiek meghallgatják. És sokan közülünk maguk is kirepült gyerekek, mint én. Ma már az otthonok hetven százalékát olyanok vezetik, akik valaha bent laktak. Ez a legszebb bizonyíték arra, hogy amit kaptunk, azt tovább is tudjuk adni” – véli, megemlítve, hogy Csaba testvér is gyakran meglátogatja az otthont, állandó kapcsolatban vannak.

Hogy pontosan mi lesz a borszéki ház sorsa, még nem tudni, mivel az ott nevelkedők hamarosan kirepülnek, és mivel Borszék nem egy nagy település, nem érkeznek újak a helyükre.

Az otthont azért továbbvinnék azért is, mert már megvan az engedély a működésre, aminek kiváltása igencsak bonyolult, így inkább csak átprofilálnák kicsit. A jelenlegi ötletek: családok segítése, táborok szervezése, esetleg anyaotthon. Egy dolog biztos: a munka nem áll meg, mert mindig lesz, akinek szüksége van menedékre.

A beszélgetés végén Annamária csendesen összefoglalja mindazt, ami az életét vezérli.

Én is lehettem volna máshol, másképp. De mertem hinni, mertem lépni. És most itt vagyok. A legnagyobb nyomorúságból is vezet út a csúcs felé.”

Kallódó erdélyi gyerekek menedéke

Nyolcvan gyerek­otthonban kétezernél több gyerek: számokban ezt jelenti a dévai Szent Ferenc Alapítvány tevékenysége. A számok mögött azonban hihetetlen „szociális nagyüzem” működik. Böjte Csaba gyerekbirodalmának egyik székelyföldi szegletében jártunk.