HIRDETÉS
Az Őrség egyik jellegzetes településének, Szalafőnek mintegy kétszáz főnyi lakosa hét szeren oszlik meg, amelyek egymástól több kilométernyi távolságban vannak. A falu a nevét az itt eredő Szaláról kapta, amiről Batha Kálmán így írt a Szála vagy Zala című versében: „Hol a Zala születik, nem e néven ismerik./ Ott még ősi Szála ő,/ S ahol ered; Szalafő./ Ott, ha útja erre visz, átlépheti öreg is/… S mire a „nagy Vízhez ér,/ Már nem patak, nem kis ér./ Nem csibegő-csobogó, hanem igazi folyó.”
A faluház a közösségi események színhelye, kedves az előtte lévő kis tér elnevezése: a Hegyek Vándorai. A név a visszatérő látogatók egy csoportja előtt tiszteleg, akik szívecskékkel jelzett körtúrát jelöltek ki, ami tizenkét kilométeren keresztül vezeti körbe a falu minden nevezetességén az érdeklődőt.
A faluház előtt hétágú, egykor valóban élő, jelképes motívumokkal kifaragott életfa nyújtózik az égnek, de nemcsak felfelé, ágai ügyesen egy-egy szer irányába mutatnak.
Megtalálhattuk rajta Szalafő címerét is, melynek motívumgazdagsága – kettéosztott pajzs, vár, páncélos lovag kardja hegyén török fejjel, indák, korona, betlehemi csillag – heraldikai érdekesség. Közelében egy jégvermet láthattunk, itt felidéződött bennem a Duna-partján lakó nagymamám elbeszélése, hogyan vágták a befagyott folyóból a jeget, ami szalma közt még nyáron is megmaradt.
Az újonnan épült sportpályákra is büszke lehet a falu, s a megújított templom mellett a plébánia megújul. A községből az ötvenes években kitelepítettek emlékét egy kis téren tisztelik, nevük felsorolásával, s kitelepítési helyük megjelölésével. Érdekes gyűjteményt rejt az egykori iskolaépület egyik terme: egy futballmez gyűjteményt. „Szalafő nagyon sok mindent megpróbált meglovagolni, hogy a turizmust fejlessze az elmúlt időszakban, s ennek van eredménye – mondta Lugosi Arnold, a falu dinamikus polgármestere. – Ehhez az elődeink öröksége is hozzá tartozik, fontos a pityerszeri Műemlékegyüttes, amit az Őrségbe látogatók kilencven százaléka felkeres. Megpróbáltunk minél több dolgot felfűzni, hogy az emberek sok turisztikai attrakciót lássanak. Fontos kihangsúlyozni, hogy Szalafő nem akar vezértelepüléssé válni, jó erős akar lenni, ami nyomja a ,,márkanevet”. Azt szeretném, ha sok ilyen falu lenne, erre vannak kezdeményezések. Az Őrséget együtt kell ,,eladni”. A tájegységeket meg kell különböztetni, azonban az őrségi, hetési, vendvidéki együttműködésnek lehetnek eredményei. A település a rendszerváltásig elzárt, iparilag fejletlen volt, eléggé kiesett, de itt maradt meg a legtöbb építészeti érték, házak, pajták, lugasok, kútházak, s létezik még a szeres településszerkezet. Innen tudtunk elindulni a kilencvenes években. Ha valaki szeretett volna itt valamivel foglalkozni, itt akart házat venni, felújítani az itteni formáknak megfelelően, azt mindig is támogattuk, mert nem éreztem konkurenciaharcnak, hiszen mindig megvolt a megfelelő kereslet, s ahhoz megfelelő kínálat az Őrségben.”
A Szalafőre látogatók elsősorban az Őrségi Népi Műemlékegyüttest, a madárnevet viselő Pityerszert keresik fel. Itt átélhetjük Kapornaky Gyula Szalafő című versének kezdő sorait: „Faboronás régi házak/ múló idővel csatáznak.” Az itt látható épületek nem skanzen részei, hiszen többségük eredeti helyén mutatja be az egykori paraszti élet arányos épületeit: a boronaházat, a füstös konyhát, a kerített házat, ami a vadak ellen védte a jószágokat. A termények őrzésére szolgáló kástut emeletes formában is építették A bemutató területét ügyesen használják ki ismeretátadásra. Különleges, elfeledett gyümölcsfák sorakoznak a kertben, érdekes az ismertető tábláikat olvasni. A jellegzetes állat- és növényvilággal – a leíró információs táblákon túl – interaktív táblácskák ismertetnek meg.
A tökmagolaj e vidék jellegzetessége, a sajtolásához szükséges eszközöket is láthattuk itt. A tökmagköpesztés, a pucolás egykor téli esték közös „mulatsága” volt.
Az „Őrség dalos madarának”, Forján Kálmánné Vörös Nellinek egy kis szoba őrzi emlékét. Kéziratos dalfüzetét végiglapozva az interneten találtam szalafői nótákat: „Szalafőbe két úton kell bemenni…”, „Szalafői zöld erdőben van egy sír…” A gyerekek kedves állatfigurákkal benépesített fajátszótéren vezethetik le fölösleges energiáikat.
A szer széléről kilátás nyílik más szerek felé, itt padon megpihenve olvashattuk az ősök tiszteletének sorait, már 1286-ban léteztek a ma is használatos családnevek: Balogh, Batha, Laczó, László, Pap, Tamaskó, Törő, Zsoldos. Egy oszlopon az Őrséghez kötődő néprajzosok neveit tüntetik fel. Pár száz méterrel a szlovén határ felé sétálva különleges kilátóra kapaszkodhattunk fel: a magaslatról bölényeket és vadlovakat csodálhattunk meg.
Az Őrségi Nemzeti Parkban küldetésnek tekintik a régi fajok megmentését, kihalásának megelőzését. A bölények a legnagyobb testű európai szárazföldi emlősök, a 18. századig a Kárpát-medencében még vadon éltek. Napjainkban vadasparkok, állatkertek példányainak szaporításával mentik meg a kipusztulástól.
A békésen legelő jószágok mit sem tudnak arról, hogy pár évtizeddel ezelőtt még szinte határsértőnek számítottak volna.
Szalafőnek őserdeje is van, egy fokozottan védett területen 1950 óta egyetlen fát sem vágtak ki, s nem is ültettek. A kutatóhely a természetes folyamatok megfigyelésére szolgál. A Kömpe szeme kilátóból – akár kényelmesen egy hintában ülve – tekinthettünk körbe a dombokon, a lemenő nap fényében messziről világított a Templomszeren az Isten házának fehér tornya.
Nagyrákos lakosainak száma nem éri el a háromszáz főt, tájékoztatott Németh Istvánné Balogh Eszter polgármester. Ízes magyarázatával járhattuk be a saját termesztésű rozsszalmával befedett tájházat, s a mellette lévő kovácsműhelyt. S hogy mit viseltek egykor a faluban? „Otthon szőtt vászongatya, otthon szőtt, pamutanyagból készült rékli volt a viselet – emlékezett vissza mindenki „Eszti nénije”. – Még az ötvenes évek elején is otthon szőtt vászongatyában jártak a férfiak, amit aztán nem hetente, meg nem havonta mostak ki, hanem majd a tavasz meg a nyár végén. Beáztatták, megfőzték hamuból a mosószert, abban kifőzték és levitték a Zalához és ott lapickával megveregették, kitették a fűre száradni és fehéren vitték haza.
A faluban a lakosok között nagyszámú a nyugdíjas, de szerencsére elég sok a szerény, s serény is. A férfimunkások a közeli városokba járnak, vagy a környező falvakba, idénymunkát ad egy jól működő kertészet is. Sajnos,
Tíz évvel ezelőtt már csak annyi gazda volt, hogy egy kezemen meg tudtam számolni. Én ki merek menni a szüleim sírjához, mert nem hányhatják a szememre onnan föntről, hogy elherdáltad, amit mi rád hagytunk.”
Az 1928-29-es tanév tájházi fotóján szereplő egyik kislány májusban lesz százéves. A fotók sora a polgármesteri hivatalban folytatódik. A faluban fényképész lakott, így sok eseményt, személyt megörökített. Színes életről tanúskodnak a felvételek: színdarabok előadása, farsangi mulatság látható. Az utóbbi a rönkhúzás hagyományát is bemutatja, farsang volt az esküvők ideje, s a szokás az idősebb, házasulandóknak szóló figyelmeztetés volt, felhívás keringőre. A házasságkötés paródiájával, álmenyasszonnyal, álvőlegénnyel, az egész falu részvételével, jelmezesekkel húzták a kivágott fát.
1943-44-ből az Ezüstkalászos Gazdatanfolyam résztvevőiről láthattunk felvételt. A falu gazdálkodására jellemző: ma már csak öt százalék a földműves, s a földek többségén külföldiek gazdálkodnak. Moldova György egyik interjú alanya mondta az Őrség panaszában: „A földeken virágzott a hajdina… Nagyon szerettük, minden másnap hajdinás bélest ettünk. Sűrű, barna, egészséges méze volt, állítólag Ferenc Józsefnek is ezt hordták fel reggelire.” A valaha jellemző hajdinát már nem lehet termeszteni, mert a föld túlságosan nitrogén tartalmú, s nem él meg benne.
Fatáblácskán sajtszelet mutatja az utat a Németh porta felé. Az ősöktől örökölt házi gazdaságban a szülőktől átvett gazdálkodási szellemnek megfelelően állatokat tartanak, javaikat feldolgozzák. Eszti néni az „Őrség mesemondója” cím büszke birtokosa, járja a környéket előadásaival, a nép ajkán megőrzött kincsekkel. Minket is megörvendeztetett egy általunk pajzánnak gondolt, de igazából csak a magára maradt özvegyasszony kemencéjéről szóló történettel. Ebből tudtuk meg, hogy mit jelent a pemet: „Kukorica csuhéból van fonva, rúdra rákötve, és beáztatták vízbe, és azzal söpörték ki a zsarátnokot, a parazsat a kemence aljáról.” Gorza Sándor Szülőföldem, Nagyrákos című összeállításában sok érdekességet ír le falujáról, de a tágabb Őrségről is. A török időkben, – hogy a füstadót, s házankénti beszolgáltatást elkerüljék, illetve csökkentsék – összeköltöztek az itteniek, s egy házban akár húszan is laktak.
Pankaszon az 1755-ben épült műemlék harangláb csábított megállásra. A fazsindelyes, zsúpfedéses építményt a környék szegény reformátussága emelte, egyrészt templomra nem futván pénzükből, másrészt II. József türelmi rendeletéig csak a katolikus templomokhoz engedélyezték torony építését. A harangláb mellett boronafalú népi kovácsműhely ablakán kukucskálhattunk be, meglesve a régi szerszámokat.
Az elhanyagolt Vadása-tó az 1960-as évek végén kelt új életre. Felső, kisebbik része vadregényes, a nagyobbik alsó vízfelület a horgászokat és a fürdőzőket szolgálja. A tó megkerülhető a Rókalyuk turistaösvényen, aminek elnevezése onnan ered, hogy a tápláló patakok mentén nagyon sok róka élt, s ásta otthonának lyukait. Az állatok így lettek a tó névadói: vad-ásta, Vadása. Sajnos az épített környezet eléggé kiábrándító, a népi hagyományok feledésbe merültek, szemmel láthatóan üzleti érdekek mentén húzták fel a vendéglátó egységeket.
Szőce határában, a Lápok Háza alatti völgyben a különleges növények védelmében fapallókon lehet közlekedni, hogy a jégkorszakból megmaradt láprét ritka tőzegmoháiban ne tegyünk kárt. A láp – természetéből adódóan – a rajta közlekedőknek veszélyes is lehet. Számomra sok ismeretlen növény élőhelye a Szőce-patak völgye. Itt terem például az ingólápos részen a tőzegeper. A Lápok Házában interaktívan ismerkedhetnek meg a látogatók ezzel a különleges területtel.
(Folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
