Mezőség és Maros mente határzenéje – Vajdaszentivány a Kossuth Rádióban

Vajdaszentivány az erdélyi Mezőség és Maros mente határán fekszik, a Lúc-patak jobb partján. A középkor elején a településen székeltek Erdély legfőbb tisztségviselői, a vajdák, a község középkori eredetű templomának kriptájában pedig az egykori birtokosok, a Bethlenek nyugszanak.

A szentiványi Zichy kastélyt a Kemény család építtette a Maros folyó egykori medrének meredek partjára.

Utolsó lakója, Melanie Georgina Huberta Josefa Antonia, Zics és Vásonykő grófnője, akit a helyiek csak „Bébi néninek” becéztek, 1949-ig élt a kastélyban. A XX. század első felében számos bált és összejövetelt szervezett otthonában. A második világháború után az épületet sok más erdélyi kastéllyal együtt államosították, a szocializmus bukását követően pedig a Zichy-család sikerrel visszaigényelte. A patinás épületet felújították; jelenleg kulturális központként szolgálja a község lakóit.

Vajdaszentivány népi táncéletéről az első tudósítást egy erdélyi nemesember, bizonyos Szentiváni Mihály leírásából ismerjük, aki 1837-ben járta körbe – tudományos céllal – Erdély falvait. Utazásai során meghívták egy vajdaszentiványi lakodalomba, ahol megbecsült vendégként a legelőkelőbb helyre, a muzsikus mellé ültették. A helyiek mulatozását végignézve megjegyezte, hogy „mindkét nemen gyakor volt a forgás”, azaz

sok forgatással járták már akkor is a páros táncokat a szentiványiak.

Itt és a szomszédos falvakban a közös munkán kívül a rendszeres vasárnapi táncot is „kalákának” nevezték. Nyári időszakban szabadtéren vagy csűrben, télen külön táncteremben tartották a mulatságot, amely rendszerint vasárnap délután kettő órakor vette kezdetét, és akár másnap reggelig is eltartott. Vajdaszentivány egykor jelentős zenészközpontnak számított, volt időszak, amikor három-négy zenekar is működött a községben. A szentiványi muzsikusok így nem csak a helyi, hanem környékbeli falvak, – mint Gernyeszeg, Körtefája vagy Magyaró – zenei igényeit is ellátták.

A hagyományos vajdaszentiványi banda négytagú volt: hegedűből, egyenes pallójú, háromhúros kontrából, és csellóból állt,

ez utóbbit az XX. század derekán váltotta fel a ma is használatos nagybőgő. Ehhez csatlakozott a cimbalom, amelynek régebben használt hordozható változatát ugyancsak kiszorította a több húrral felszerelt, pedálos nagycimbalom.