A valós múltat megidéző torockói múzeum

Aki turistaként Torockón jár, nagy valószínűséggel felkeresi a polgármesteri hivatal bal szárnyában található Néprajzi Múzeumot. Nem csupán az igen gazdag múzeumi tárgyak okán, hanem az állandó néprajzi kiállítást vezető Lassel Ágnes lelkes tájékoztatója miatt is, aki mindent elmond, amit a Torockóra látogató vendégnek érdemes tudnia Erdély talán legszebb falujáról. Amelynek nem csupán a fekvése festői, hanem a több évszázadon át virágzó vasércbányászatának köszönhetően kiépült faluképe is.

Az idegen földről betelepített bányászok hozták magukkal a mára fennmaradt módos házak németes építészeti stílusát.

Az elmúlt évtizedekben szépen felújított épületek a korán polgáriasodott település egykori jólétéről tanúskodnak.

A letűnt bányászatnak és vasércfeldolgozásnak a hű lenyomata az 1952-ben létesített néprajzi múzeum, amely olyan korban született, amikor még rengeteg régi eszköz pihent a csűrökben és padlásokon, így viszonylag könnyű volt a múzeumi darabokat összegyűjteni.

A múzeum öt termének fő vonzereje a fémfeldolgozás, illetve azoknak a szerszámoknak és háztartási cikkeknek a bemutatása, amelyek a 18. és 19. században torockói kovácsműhelyben készültek. Az 1993 óta múzeumi vendéglátással foglalkozó Lassel Ágnes minden kiállított tárgynak ismeri a történetét, így a vendégtől függ, mennyit időzik itt, a tárlatvezető ugyanis ehhez igazítja bemutatóját. Jómagam korábban egy turistacsoport tagjaként is megtapasztaltam alapos tájékoztatóját, ezúttal újságíróként kalauzol végig a letűnt korok világában.

Az egykori bányavárosban az 1300-as években meghonosított ércbányászat fél évezreden át kitartott, a környező vidékekhez képest példátlan jólétet biztosítva a helyi lakosságnak.

,,A jó megélhetést jelentő torockói bányászat és vasércfeldolgozás alkonyának első jeleit az 1700-as évek végén, és 1800 első évtizedeiben megjelenő vajdahunyadi és resicabányai nagyipari ércfeldolgozás hozta el” – magyarázza a múzeum vezetője. A számos mesterség számára készülő fémszerszámokra még egy darabig szükség volt, de a 19. század végére, és a 20. század elejére a fél évezredes helyi iparnak végleg bealkonyult. Évente négyszer megtartott nagyvásáraira messze földről eljöttek a kereskedők, a csereárut hozó földművesek, akik gabonával és egyéb élelmiszerrel fizettek a vastermékekért. A vásáros hagyomány élt legtovább a bányák bezárása után, az évszakokhoz kötődő négy nagy kirakodóvásár valamikor a kommunizmus éveiben szűnt meg.

Érdekes jelenség, hogy

a kétszáz-háromszáz éves szerszámokon, bonyolult zárakon, fegyvereken, a háztartásban, az állattartásban vagy a szántó-vető paraszti világ napi munkájában használatos szerszámokon nincs rozsdafolt.

A korabeli fémmegmunkálás kovácsműhelyekben történt, minden termék kovácsoltvasként nyerte el végleges formáját, ami merőben különbözik a mai nagyipari öntvényektől.

Torockó nagyon megsínylette a felemelkedését jelentő bányászat végét. Lassel Ágnes szerint a 20. század elején sokan elvándoroltak, a mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmas hegyvidéki településen hirtelen más megélhetés után kellett nézniük. Az 1910-es népszámláláskor jegyzett 1512 lélek már jóval kevesebb lehetett, mint a 19. században még virágzó bányászat idején, a legutóbbi, 2021-es cenzuson viszont már csak 530 főt írtak össze, ami a bányászat utolsó évszázadában itt élő lakosságnak mindössze az egynegyede.

A különféle iparos szakmákat tanuló falu népe viszont máig megőrizte a gazdaságilag virágzó település hagyományait. A népviseletet bemutató szoba ruházati darabjai még felelhetők sok családnál: nagyobb ünnepeken előkerül a nagyszülők, dédszülők vagy ükszülők idejéről fennmaradt értékes viselet, amit rendszerint konfirmáláskor öltenek magukra a fiatalok, és szüleik.

Ezek zömében régi ruhadarabok, eredeti formájukban ma már nem tudják elkészíteni. ,,Ez a mesterség kihalt, nem értenek hozzá,

A menyasszonyi párta csipkéjét például aranyszálból verték, csipkeveréssel pedig ma már senki nem foglalkozik. Egy nyugdíjas tanítónő kísérletezik a faluban hagyományos női ingekkel, ennyi maradt az egykoron híres torockói népviselet utánpótlási lehetőségéből” – magyarázza vendéglátóm, akivel a kiállított ruhadarabokat szemléljük.

Érdekes módon az utóbbi években a bútorfestés hagyománya éledt újra. A múzeumban kiállított szekrényhez, ágyhoz hasonló festett bútorokból mostanság sok készül a faluban, mintegy tíz család foglalkozik vele.

Valamikor helyben készítették a szemrevaló bőrcsizmákat is. A piros színű női rámás csizmát kecskebőrből varrták, a férfiaké más vidékekre is jellemző változatban készült, azonban a csizmadia, a cipész mesterség is rég kiveszett. Mint ahogyan a jellegzetes torockói varrottasok készítése is az utolsó nemzedékekhez ért, csupán az idősebb asszonyok értenek még hozzá.

Miközben a két világháború között felkapott kender- és gyapjúfeldolgozás szerszámait nézetegem, a szoba kiállítási tárgyai között rátalálok a mezőgazdasági foglalkozás egyéb szerszámaira is. Itt ugyan nem volt nagy hagyománya a mezőgazdaságnak, a kommunizmus éveiben mégis ráerőszakolták a termelőszövetkezetet Torockóra és Torockószentgyörgyre. Az Erdélyi-középhegység román falvaiban nem alapítottak kollektív gazdaságokat, a hatalom csak a hegyvidéki magyarokat akarta ,,boldoggá” tenni.

A kommunista szövetkezet pénztelensége elől menekülők jelentették az újabb masszív elvándorlást,

amely napjainkra lelassult, miután gazdasági megerősödéssel kecsegtet a torockói turizmus fejlődése. Amit a múzeumba látogató turisták növekvő számán is mérni lehet. Lassel Ágnes a nagy számban érkező magyarországi, erdélyi magyar és román turisták mellett egyre több külföldit is fogad a nagyvilágból.

Aki az európai kontinensről, vagy a különböző földrészekről ellátogat Erdélybe, az rendszerint Torockóra is eljut, ahol eredeti szépségében láthatja a település összegyűjtött tárgyi emlékeit. Ami számos romániai múzeumtól eltérően nem történelemhamisításról szól, hanem az elmúlt évszázadok történelmi valóságáról. Ezért is érdemes ellátogatni a torockói Néprajzi Múzeumba.