Reformáció: nem a cselekedeteinkért, hanem hit által, kegyelemből

1517-ben tűzte ki Luther Márton a wittenbergi templom ajtajára 95 tételét, és onnan számítják a reformációt. A latin eredetű „reformáció” szó megújulást, helyrehozást jelent. De mit jelent ma a protestáns embernek a reformáció, milyen üzenetet hordoz, és a reformátorok tanításai megtalálhatók-e a mai protestáns egyháztagok életében, viselkedésében, jellemében? Ezeket a kérdéseket jártuk körbe Császár Béla ludastelepi és Pitó Zsolt székelyudvarhelyi református lelkésszel, valamint Berekméri Árpád Róbert történész-levéltárossal.

Mi a reformáció mai időszerű, aktuális üzenete? – kérdeztük beszélgetőtársainkat, és a válasz érdekében Császár Béla ludastelepi református lelkész szerint vissza kell tekintenünk arra is, hogy miért indult el a reformáció. Kiemelte: a reformáció az egyház megújítását tűzte ki célul. A fő gondolat a reformáció mögött az volt, hogy az egyház az évszázadok alatt felhalmozott egyházi hagyományrétegek miatt elveszítette az evangéliumot. Luther Márton 1517. október 31-én kitűzött 95 tételének alapja a búcsú kérdéskörét tárgyalta. A hitviták során azonban az egyik legnagyobb probléma az „egyedül hit által való megigazulás” (Sola fide) kérdése volt.

Luther szerint az evangélium az, hogy az igazságos Isten csupán a Jézus Krisztusba vetett hit által, egyedül kegyelemből igazítja meg a bűnös embert. Innen származnak a mozgalom jelszavai: Sola fide (egyedül hit által), Sola gratia (egyedül kegyelemből), Solus Christus (egyedül Krisztus által).

Császár Béla református lelkész szerint Luther tanítása ma is ugyanolyan aktuális, és nem szabad elfelejteni, elhallgatni, vagy feláldozni a reformációt és az evangéliumot az emberek kedvéért.

Isten a helyünkre akar állítani – ezt üzeni ma nekünk a reformáció – véli Pitó Zsolt székelyudvarhelyi református lelkész, aki a vasárnap délutáni istentiszteleteken a református egyház hitvallását, a Heidelbergi Kátét magyarázza, hiszen fontosnak tartja, hogy ismerjék azt. A székelyudvarhelyi református egyházmegyében hiterősítő napokat is tartanak, és az első alkalmon az egyik soláról beszélgettek, a sola gratiáról, egyedül kegyelemből.

Berekméri Árpád Róbert történész-levéltáros szerint egyre gyarlóbb, istentelen, mindent felforgató világban élünk. Az ember önmagasztaló, „alfa és omega” szerepkörben tetszelgő, már-már kultikus életvitelébe nem fér bele a keresztről szóló beszéd! Pedig ideje lenne tudomásul venni, hogy enélkül nincs lehetőség, nincs mentség. „Én ebben a bolondságban látom a reformáció 21. századi üzenetét, időszerűségét! Vissza kell térni Hozzá! Meg kell értetni mindenkivel Isten végtelen kegyelmét, a Krisztus áldozatában rejlő nagy lehetőséget, de ugyanakkor azt is, hogy győztes Urunk van, aki visszatér ítélni élőket és holtakat! Vegyük komolyan ezt az üzenetet” – hangsúlyozza.

Van-e olyan tulajdonsága, jellemvonása a protestáns embernek, ami felismerhető, amiről elmondható, hogy megkülönbözteti a többi felekezetűtől, és visszamutat a nagy reformátorokra, Luther Mártonra és Kálvin Jánosra? Egykor a reformátorok puritánok voltak, egyszerűen éltek, segítették a szegényeket, imádkoztak, igét hallgattak és hirdettek, közösséget építettek, nem féltek a haláltól, harcoltak a bálványimádás és az istenkáromlás ellen. Mi maradt meg mindebből?

Császár Béla szerint alapjában véve a kálvinista ember csupán olyan kellene legyen, amilyennek a keresztyén embert a Szentírás leírja.

Ez pedig azt jelenti, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, annak az Atya beszámítja Krisztus áldozatát, és fiává fogadja. Aki ilyen nagy kegyelemben részesült, annak életében szükségszerűen megjelenik az a vágy, hogy hálából Istennek éljen. Akiben nincs meg ez a vágy, hanem továbbra is bűnben él, abban nincs igaz hit. Annak a hite halott.”

A ludastelepi lelkész hangsúlyozza: a keresztyén ember szívét a Szentlélek megváltoztatta. Már nem menekül Isten elől, hanem szereti az Istent. Megtért, vagyis megfordult a lelki útján. Nem háttal van Istennek, hanem Isten arca előtt szeretné leélni az életét. Nem azért szeretne szent lenni, hogy megfeleljen a törvény elvárásainak, hanem azért, mert már részesült az isteni szeretet megbocsátásában és befogadásában. Örömét leli abban, hogy keresse az Istent és neki éljen. Olvassa a Szentírást csendes perceiben és családja körében, amely által Isten beszél hozzá. Részt vesz a nyilvános istentiszteleteken. Örömét leli az imádságban. Luther Márton írja a füveskönyvében: „Ó, ha én úgy tudnék imádkozni, ahogyan a kutya néz a húsra! Az ő gondolatai kizárólag a darab húson csüngenek, azon kívül nem gondol, nem kíván, nem remél semmit. Látod, a legigazabb szívek is abban tévesztik el a dolgot, hogy mellékes dolgok nélkül nem tudnak imádkozni.”

Császár Béla szerint az evangélium igazi megértése szerves változásokat hoz az ember életében. Ez történt a múltban, a reformáció során is.

Elkezdték megbecsülni az anyanyelvet, hogy megérthessék a prédikációt. Elkezdték lefordítani a Szentírást, hogy mindenki számára elérhető legyen. Elkezdtek iskolákat alapítani, hogy az emberekhez eljuthasson az evangélium. Szerettek volna tisztább életet élni, ezért becsületesebbek voltak, többet dolgoztak, mint akiknek nem volt ilyen motivációjuk. Ez a dolog ma sem változott. Ha ugyanaz a mi motivációnk is, mint ami az övék volt, akkor ugyanazokat a gyümölcsöket fogjuk teremni a posztmodern világ keretei között is. Talán a legérdekesebb tulajdonsága egy reformált embernek az, hogy tudja, mi az evangélium, és azt olyan fontosnak tartja, hogy érte sok áldozatra kész. Luther és Kálvin is ilyen emberek voltak.

Pitó Zsolt szerint a reformáció alaptételeit jelentő solák mentén lehet megfogalmazni a protestáns ember jellemvonásait, és jó lenne, ha tudatosítanánk ezeket.

Minden keresztény embernek fel kell ismernie, hogy milyen gazdagok vagyunk, hiszen Isten teremtett, Ő már a születésünk előtt ismert minket, nem véletlenül helyezett oda, ahol élünk, dolgozunk. Isten kegyelméből elhívott minket, hogy neki, az Ő dicsőségére éljünk, szolgáljunk. Az ige, Isten igéje biztos alap az életünkben, amibe kapaszkodhatunk minden viharban, nehézségben. Krisztus a kapcsolat az Atyával, és a Szentlélek megerősít minket. Abban a hitben élhetünk, hogy Isten ismer, szeret és velünk van mindhalálig, sőt a halálon túl is. Mindezeket tudatosítva, mindezeket felismerve kell élnünk – ezeknek kell meghatározniuk bennünket.

Berekméri Árpád Róbert kiemeli, hogy Pál apostol azt írja a filippi levélben: „Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes, dicséretes, azt vegyétek figyelembe.”

• A kálvinista embernek fel kell ismernie, figyelembe kell vennie a fent sorolt erényeket, és gyakorolnia kellene.
• Ebben kellene különböznie másoktól.
• Azért a feltételes mód, mert a kálvinista ember is gyarló és esetlen, de ebben a felismerésben és küzdelmes életvitelben nincs egyedül.
• Vele van az Isten!

Ő teszi mássá, és formálja azzá, ami önerőből sosem sikerülhet. Ő adja a különbséget, és alakítja a hozzá forduló kálvinistát is krisztusivá. „Ilyenek kell legyünk mi, kálvinisták: Krisztus-lelkületűek, hogy Isten bennünk gyújtott világossága ragyogjon az emberek előtt, és dicsérjék érte Mennyei Atyánkat!” – összegzett Berekméri Árpád Róbert.