Toró T. Tibor: az erdélyi magyar politikumnak tanulnia kell a felvidéki magyarok választási kudarcából

– A bíróság által is ,,jegyzett” Erdélyi Magyar Szövetség hivatalossá válása óta, a két párt egyesítését követően hogyan halad az új párt építése Erdélyben?

– Nem új pártot kell építenünk, hanem a két évtizeddel ezelőtt még egységes nemzeti autonómia-párti tábor sorait kell intézményesen rendeznünk. Bár sokszor a régi sérelmek kezelése, egykor az egypártrendszer ellen összeálló csapat egységének helyreállítása nehezebb, mint egy politikailag „zöldmezős” építkezés, de ha eredményesek akarunk lenni, ezt a munkát is el kellett végezni. Kevés kivételtől eltekintve, megtörtént a táboregyesítés immár a települési szervezeteink szintjén is, de a bizalom visszaépítését igazából a közös munka teljesíti ki. Jó úton járunk és ezt visszaigazolja a mindennapok valósága a közösség- és szervezetépítés, valamint az önkormányzati munka. Persze,

– Mennyire elégedett azzal a képpel, ami az EMSZ-ről megjelenik az erdélyi magyar közvéleményben?

– A politika és a politikusok munkája iránti lelkes és reményteljes érdeklődés, ami a rendszerváltozás utáni években jellemezte közösségünk tagjainak többségét, már a múlté. Ma egyre inkább szükséges rosszként tekintenek a politikára, ha egyáltalán érdeklődnek iránta. A nyilvánosság és ennek megfelelően a politikai kommunikáció olyan gyökeres átalakuláson ment át az elmúlt évtizedekben, hogy a valóság és a róla festett kép egyre távolabb kerülnek egymástól. Számomra ez személyes dráma is, de ennek körüljárása túlfeszíti ennek az interjúnak a kereteit. Maradjunk annyiban, hogy

és amely a nyilvánosságban nem jelenik meg olyan mértékben, ahogyan szeretnénk vagy ahogyan megérdemelné. Nehéz kitörni a kisebb-nagyobb buborékokba szorult nyilvánosság zárt világaiból. Van még tanulnivaló és tennivaló is ezen a területen is. Abban viszont megátalkodottan hiszek, hogy a tisztességgel és következetesen elvégzett munka még ebben a megváltozott nyilvánosságban is előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

– A Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt egyesítése ellenére a politikai porondon megjelent egy harmadik magyar párt, a Magyar Polgári Erő, amelynek korábbi MPP-és tagjai nem akartak betagozódni az Erdélyi Magyar Szövetségbe. A kétpólusúként elképzelt erdélyi magyar politika ismét három pólusúvá vált. Mennyire befolásolja ez az EMSZ tevékenységét?

– Amikor 12 évvel ezelőtt a néppártot megalakítottuk, demokráciákban szokatlanul szigorú párttörvény volt érvényben Romániában: az ország legalább 18 megyéjéből kellett megyénként legalább 800 és összességében legalább 25 000 támogató aláírást gyűjteni egy párt bejegyzéséhez, amely feltétel már-már lehetetlenné tette egy regionális párt bejegyzését. Erre a demokrácia-deficitre – többek között a mi külpolitikai fellépésünknek köszönhetően – még a Velencei Bizottság jelentése is rámutatott. Románia nemzetközi nyomásra kénytelen volt változtatni a pártok bejegyzését és működését szabályozó törvényeken. Ez a változtatás annyira „jól” sikerült, hogy átestek a ló túloldalára:

Ennek a folyamatnak a következménye – többek között – az Udvarhelyiek Pártja vagy a Polgári Erő. Ha azonban három évtizedes politikatörténeti folyamatként tekintünk az erdélyi magyar pártrendszer fejlődésére – és elvárható, hogy a szakmaiságára valamit is adó mainstream média is ezt tegye – akkor jelenleg két „történelmi” politikai formáció létezik Erdélyben: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az Erdélyi Magyar Szövetség, mindegyik a maga fejlődéstörténetével, értékrendjével, prioritásaival, szervezeti hálójával és jövőképével. Az erdélyi magyar politikai érdekérvényesítés hatékonyságát ennek a két politikai közösséget megjelenítő szövetségnek az egymásnak feszülése, versenyzése és együttműködése határozza meg. Nem kis munkánk van ennek a képnek a letisztításában és nem is tetszik ez a letisztult kép azoknak, akik a zavaros vizekben szeretnek halászni. Közösségünk tagjai tiszta képet és egyenes beszédet érdemelnek, amikor választásokhoz szólítjuk őket. Mi azon munkálkodunk, hogy ez így is legyen. Aki ebben partner és rezonál szövetségünk értékként tételezett céljaival, annak itt a helye közöttünk, hiszen a szervezeti konszolidáció nyitva hagyta az ajtót mindenkinek, aki elsősorban önkormányzataink megerősítésében látja Erdély magyar jövőjét. Ilyen egyszerű ez. Ezen túl a többi politikai ügyeskedés és taktikai kommunikáció az összefogás látszatáról. Látszatösszefogásra munkamegosztáson alapuló eredményes együttműködés nem építhető.

– Jövőre választások sorozata köszönt az erdélyi magyarságra is. Az RMDSZ részéről ígéret van arra, hogy a törvényhozási megmérettetésben az EMSZ továbbra is helyet kapna a bukaresti parlamentben. Hogyan látja az RMDSZ-szel történő együttműködést?

– Igen fontosnak tartom, hogy még az idén sikerüljön tető alá hozni egy együttműködési megállapodást a két szövetség között, amely megállapodás egyrészt megadná a verseny és az együttműködés arányát és kereteit a jövő évi négy választás során, másrészt megerősítené azt a nemzeti minimumot, amely megteremti a közös fellépés lehetőségét az erdélyi magyarság számára olyan fontos stratégiai kérdésekben, amelyeket eséllyel csak együtt tudunk képviselni. Ennek kiindulópontja egymás létének, politikai identitásának, legitimitásának kölcsönös elismerése és tiszteletben tartása. Vagyis az egypártrendszer helyett a politikai pluralizmus intézményesítése, a képviseleti monopóliumra való bármi áron történő törekvés helyett az erdélyi valósághoz legközelebb álló és a hatékony érdekérvényesítéshez elengedtetetlen kétpólusú rendszer elfogadása. Rengeteg a negatív tapasztalat, amiből tanulni kell, de van pozitív előzmény is, amire építeni lehet az együttműködési csomag kimunkálásában.

főleg olyan körülmények között – minden mérés azt mutatja –, hogy a román többség választási hajlandósága jelenleg magasabb, mint a mi közösségünké. Ugyanakkor az is világos, hogy az önkormányzati választásokon interetnikus környezetben együttműködés nélkül közösségünk elveszítheti eddig megszerzett magyar önkormányzati pozícióit és a lehetőséget, hogy önmagát igazgassa. De ugyanolyan világos, hogy a székelyföldi települések nagy részében a verseny ellehetetlenítése a demokrácia megcsúfolásán túl az önkormányzati képviselet minőségének romlásához vezetne. És nem utolsó sorban, a parlamenti választásokon az összefogás már bizonyította működőképességét. Tehát minden feltétel adott egy méltányos és hasznos keret-megállapodás kimunkálásához.

– A szlovákiai választások fényében mennyire jelent veszélyt az erdélyi magyarság számára az, hogy a parlamenti megmérettetésen nem lépi át az ötszázalékos küszöböt?

– A felvidéki magyarság parlamenti képviseletének ismételt elvesztése és érdekérvényesítő potenciáljának meggyengülése a maga tragikumán túl sok tanulsággal szolgál számunkra is, érdemes tehát ezt alaposan feldolgozni. Mi mindenképpen megtesszük! Nagyon remélem, hogy ugyanezt teszi az összes befolyással bíró politikai szereplő Erdélyben. Ami már most látszik: a nemzeti-etnikai alapú politikai érdekképviseleteknek csak gyengébb alternatívái vannak: ezzel kell számoljon az, aki „vegyes” pártszervezési terveket szövöget. Rövid távon és egyéni karrierben hozhat eredményt, de hosszú távon mindig a közösségi érdek sérül. Ezért mi sohasem gondolkodtunk ilyen jellegű struktúrában még akkor sem, amikor az amúgy számunkra fontos transzilván értékrend és érdekek mentén kerestek meg minket. A nemzeti identitás mélyebb és erősebb közösségi kötőanyag számunkra bármilyen ideológiai vagy regionális identitásnál, ehhez a valósághoz kell igazítani a szervezési és együttműködési politikai konstrukciókat, ennek kell a leghatékonyabb formáját megtalálni. Másrészt az is tanulság, hogy

ha nem találkoznak a területen levő valósággal. Harmadrészt: a mesterséges választási összefogás mit sem ér, ha nincs mögötte életképes és elegendően széles konszenzusra épülő közösségi jövőkép, stratégiai prioritások és cselekvési menetrend. Ennek kimunkálását nem szabad megspórolni.

Amúgy a parlamenti képviselet a jelenlegi választási jogszabályok szerint az alternatív küszöb jelenléte miatt nem forog veszélyben, annak minősége és ereje viszont nagy mértékben függ attól, hogy milyen tömegtámogatással bír. Ennek a tömegtámogatásnak a szimbolikus mértéke az 5%-ot meghaladó szavazati arány. Ez alatti eredményt nem lehet semmilyen ügyeskedő politikai kommunikációval sikernek mutatni, demoralizáló hatása pedig már középtávon drámai lehet. Ezért is fontos közösségi erőpróba az EP-választás. Itt 5% alá menni nemcsak az EP-képviselet elvesztését jelenti, hanem olyan közösségi traumát is, amelyet nehéz gyógyítani. Megelőzni kellene tehát sikeres közös fellépéssel.

– Hogyan készülnek a helyhatósági választásokra? A tömb- és a szórványvidékeken milyen stratégiát választ az Erdélyi Magyar Szövetség?

– Az önkormányzati választási stratégiánk sem túl bonyolult, ha józan ésszel és közösségi elkötelezettséggel közelítjük. Sokszor elmondtuk és ma is meggyőződéssel valljuk, hogy a politikai pluralizmusból eredeztetett verseny jótékony hatást gyakorol a képviselet minőségére. De azt is régóta mondjuk, hogy egy számbelileg kisebbségi társadalomban, amelyben nekünk élni adatott, ennek a versenynek megvannak a román nemzetállami korlátai: sokszor a magyar közösségi érdeket Bukarest ellenében kell érvényesíteni, ezt pedig csak együtt lehet. Ahol tehát a verseny a magyar önkormányzati képviselet létét, polgármesteri és egyéb elöljárói tisztségek elvesztését eredményezheti, ott az együttműködési stratégiák kerülnek előtérbe. Erre készülünk most is. Frontvárosainkban (Marosvásárhelyen vagy Szatmárnémetiben) és az összemérhető interetnikus közegű megyékben (mint amilyen Maros vagy Szatmár)

Hatványozottan igaz ez a szórványtelepüléseken. Leendő partnerünkkel való tárgyalásaink során azonosítanunk kell mindazokat a településeket, ahol az összefogás imperatívusz és megtalálni azt az együttműködési konstrukciót, belső (egymás jelölt-listáin való indulást jelentő) vagy a törvény által megengedett politikai vagy választási koalíciót, amely a lehető legnagyobb közösségi támogatást érheti el.

– A román belpolitika érdemben nem reagált a francia elnök által megígért korzikai autonómiára, az RMDSZ ugyanakkor üdvözölte. Hozhat-e változást az erdélyi magyarság autonómiaküzdelmében a francia nemzetállami álláspont megváltozása?

– A háborús geopolitikai környezet, a közelünkben létező nyílt (Ukrajna, Izrael) vagy lefagyasztott de most éppen forrósodó (Koszovó) konfliktusok, továbbá a globális biztonságpolitika tektonikai lemezeinek átrendeződése és a vérben születő új világrend nem kedveznek a kisebbségi közösségek legitim autonómia-törekvéseinek. A nemzetállamok ilyenkor az eddiginél is idegesebben reagálnak erre, a közösségek közjogi autonómiáiban nem a társadalmi béke és az állami stabilitás lehetőségét látják, hanem idegenkezűséget, területi szeparatizmust és fokozott biztonságpolitikai kockázatot vizionálnak, többnyire belpolitikai megfontolásokból.

Abban nem lesz vita a politikai táborok között, hogy a jelentős frankofón hagyományokkal bíró Romániában, ahol a francia közigazgatás mindig is komoly hivatkozási alapot jelent az állami intézményrendszer felépítésében, ezt a nyilatkozatot érdemes komolyan venni és meg kell próbálni legalább arra használni, hogy induljon el értelmes párbeszéd az autonóm régiókról és az asszimetrikus regionalizmusról. Ha annak eredménye csak annyi, hogy növekszik azon román politikusok tábora, aki számára a közjogi autonómia nem ördögtől való, akkor is léptünk egyet-kettőt előre. De azért csodát sem kell várni a francia elnöki megszólalástól. Annak azonban mindenképpen örülök, hogy az RMDSZ egyes politikusai is láttak benne mozgásteret.

– Hogyan látja a romániai belpolitika alakulását? Mi várható az előttünk álló kampányévben? Mennyire jelent veszélyt a ,,magyarkérdés”, a gyalázkodás újbóli megjelenése?

– A modern 21. századi politikacsinálásban már nem is az ezer csatornán közvetített sikerpropaganda – egyrészt a vélt vagy valós kormányzati eredmények, másrészt az ellenzéki ígéretek felmutatása – a legfontosabb eszköze, hanem a saját politikai közösségét látszólag létében fenyegető ellenség azonosítása, majd ennek az ellenségképnek minél félelmetesebb és elrettentőbb formában való felmutatása, amelytől aztán jól meg lehet védeni a szavazópolgárt. Ennek a kampánykommunikációnak szerves része Romániában a „magyar veszély”, tehát a pártok megnyilvánulásaiból ez nem maradhat ki. Ráadásul az AUR és szatelitpártjai ebben is versenyre serkentik a kormánykoalícó mainstream-pártjait, amelyektől amúgy sem idegen a magyarellenes retorika. Szomorú valóság ez, de már megtanultunk együttélni vele. A magyar szervezetek ellenségképét ki sem kell nagyon találni, adja magát a valóság: három évtized alatt nem sokat haladt előre a román társadalom a román-magyar viszony normalizálásában. Ezért a magyar érdek képviseletében csak önmagunk bölcsességére, kreativitására és mozgósító erejére számíthatunk. Nem véletlen, hogy

Amúgy nem tartok attól, hogy a politikai széleket egyesítő AUR kormányzati tényezővé tud válni, bármennyire is segíti őket ebben a kormányzati tesze-tosza vagy a háborús környezet. Ez legfeljebb arra lesz elég, hogy erős ellenzékként ismét együttműködésre kényszerítse a jelenlegi kormánykoalíció pártjait. De mivel ez az együttműködés nem érték- és jövőkép-azonosságon, csupán pártérdek-azonosságon alapul, ezért túlzott elvárást nem érdemes megfogalmazni irányába. Optimizmus helyett maradjunk a realitások talaján: Romániában élünk.

– Hogyan látja a romániai közigazgatási reform körül felélénkülő vitákat? Miként lehetne ezt a magyar közösség javára fordítani?

– Régi motoros vagyok, sok hasonló, gyorsan fellángoló és még gyorsabban kihunyó vitát éltem meg a rendszerváltozás óta, amelynek aztán semmilyen gyakorlati politikai cselekvés nem követett, ezért már nehezen lehet engem az ilyen hevenyészett politikai nyilatkozatokkal lázba hozni.

De ha csak annyi hatása lesz ennek a végig nem gondolt miniszterelnöki megnyilvánulásnak, hogy kicsit is megérinti a pártok környezetében működő szakpolitikai agytrösztök ingerküszöbét, már az is pozitívum.

Az Erdélyi Magyar Szövetség mellett is működik önkormányzati kérdésekkel foglalkozó munkacsoport, amelynek napirendjén folyamatosan ott van a helyi és regionális közigazgatás hatékonyabbá tétele, úgy, hogy közben őrizzük meg helyi és regionális közösségeink önigazgatási képességét és ezáltal közelítsünk a közösségi autonómia közjogi kereteihez. Ügyeink jelentős részére a megoldás éppen az önkormányzatokban születhet. Ezért támogatni tudunk minden olyan közigazgatási reformtörekvést, amely egy területhez kötött közösség közigazgasági képességei alapján szélesíti önkormányzati testületének hatáskörét, de nem támogatunk semmilyen elképzelést, amely a vélt hatékonyságra hivatkozva von el önkormányzati hatásköröket és hagy valós képviselet nélkül kisközösségeket, kiszolgáltatva őket a többség obskurus hatalmi játszmáinak.

– Az ukrajnai háború vége a jövő ködébe vész. Megítélése szerint ez milyen veszélyekkel járhat gazdasági és biztonságpolitikai szempontból térségünkre nézve?

– Közhely, de úgy néz ki, nem evidencia mindenki számára, hogy csakis nagyhatalmi megállapodás vethet véget az Ukrajnában zajló háborúnak. Úgy látom, még jó ideig nem a békének és a normalitásnak áll a zászló. Biztonságpolitikai olvasmányélményeim azt mondatják velem, hogy a jelenlegi közvetlen fegyveres harc lassan fegyverszünetbe torkollik és az Oroszország által megszállt és elcsatolt területek státusa lefagyasztott konfliktus tárgya marad, amely helyzethez mind a közvetlenül érintett Ukrajna, mind a szomszédos országok, mint Románia és Magyarország, de az egész Európai Unió kénytelen hozzászokni. Valószínűleg jó ideig egy ilyen békemegállapodás nélküli kényszerbéke lesz az új normális. Mi pedig

Egy azonban bizonyos: ebben a nagy csatazajban békés autonómia-törekvéseink erőtlen hangja nemigen hallatszik, vagy ha mégis, csak akkor, ha az valamilyen nagyhatalmi-birodalmi érdek felhangjaival harmonizál. Ez persze nem jelenti azt, hogy az autonómia ügye, mint hosszútávú stratégiai cél lekerül érdekvédelmi politikánk napirendjéről. Csak jobban kell figyelni a felhangokra.