Szünet nélkül ropták a figurákat

– Hogyan kezdődött el a Székelyföldi Tánctábor huszonhárom éves története?

– Előbb a városi táncházak születtek meg, idővel igény mutatkozott a nyári táborozásokra is. Magyarországi elképzelés volt, és ha már erdélyi táncokat oktatnak Magyarországon, gondoltuk, jobb volna azokat abban a környezetben megtanulni, ahol megszülettek. A Mezőségen, Kalotaszegen is volt tábor, akkoriban a táncházak a széki és mezőségi táncokkal születtek, még most is ezek a slágerek. Ám nemcsak ezekből áll a hagyomány. S mivel én akkor épp Székelykeresztúron laktam, elkezdtem gyűjteni a környéken. Így jutottam el Pálpatakára, Fenyőkútra, ahol idős táncos emberekkel találkoztam, lefilmeztem őket, és kezdtem tanulni a figuráikat. A gyakorlásnál a feleségem, Lujzika segített, aki oroszhegyiként szintén adatközlő. Elkezdtünk helyet keresni: először Parajdot néztük, végül Felsősófalvára esett a választás.

– Hogyan változott a tábor az évek során?

–Az egyház, az önkormányzat, a kultúrház és az iskola is támogat. A helyiek is ragaszkodnak a táborhoz. Sajnos a modern kultúra minden falut bekebelez.

Nincs az a település, ahol a fiatalok ne a legdivatosabb slágereket hallgatnák, a legkisebb gyereknek is állandóan a telefon van a kezében. A fiatalok nem ismerik meg saját kultúrájukat, amely így halálra van ítélve.

Ezért tudatos eszközök szükségesek, mert ez a tábor csak egy csepp a tengerben. Intézmények kellenek, az iskolának és a sajtónak is az ősi hagyományt kellene megszerettetnie a fiatalabb generációval. Miklós Károly zenész mintegy tizenöt gyereket tanít most hegedülni, hetente háromszor, de a szülők már panaszkodtak, miért kell ennyi óra. Ő csak így vállalja, kell a szigorúság, másképp nem lehet elérni eredményeket.

– Mérnökként hogyan került bele a néptánc világába?

– Városi gyermekként csöppentem bele, a szüleim faluról származnak, de én Brassóban nőttem fel. Akkor a televízióban is több adás volt, amelyik a népi kultúrát népszerűsítette, például a Kaláka. Bekerültem a Kaláka-mozgalomba. Egyetemista koromban az első nagy élményem Könczei Árpádhoz és a kolozsvári táncházhoz kötődik: a Szent Anna-tónál egyszer csak az erdőből megszólalt a zene, Sebő volt. Abban az évben indultam el Könczei Árpád húgával gyűjteni. Szerencsénk volt, hogy akkor még rengeteg jó táncos élt. Enyed környékén elmentünk egy lakodalomba, mindenki tudott táncolni. Mi már csak a filmeket tudjuk megmutatni, de ez nem ugyanaz, mint amikor az idősebbeket látjuk élőben táncolni.

– Tehát a táncház­moz­ga­lom vál­totta ki a gyűjtés igé­­nyét is?

–Igen, egy adott pillanatban a táncmozgalomban megfogalmazódott az igény, hogy nemcsak egy-két figurából kell stilizálni a koreográfiát, hanem az eredetiből átvenni. Ez nem feltétlenül az utánzást jelenti, hiszen a festők is úgy tanultak mestereiktől, hogy előbb másoltak. Úgy vittük a táncot a színpadra, ahogyan az a valóságban is működik: az összes belső szabályával, szépségével, erejével és finomságával. Igyekeztünk megszabadítani attól a stilizálástól, ami orosz mintára jött be.

– Brassóiként hogyan került Székelykeresztúrra?

– Apám is gépészmérnök volt. Annak idején, amikor Székely­keresztúrt románosítani akarták, az iparon keresztül szerették volna elérni, ezért acélgyárat építettek oda. Csak apám éppen azt nem tette, amit elvártak volna tőle: felépítette a gyárat, de nem vett fel románokat. Az ő idejében mindenki magyar volt, titokban tudta ezt folytatni. Hét évig építette a gyárat, hét év után ment el szabadságra, akkor ki is rúgták. Kezdő mérnökként kerültem Keresztúrra, amikor apámat leváltották. Akkor lépett életbe a törvény, miszerint a gyakornokokat nem lehetett elbocsátani, így ott kellett tartaniuk. Behívatott az új igazgató, Florișcă Iuliu, aki egyébként magyar volt, és kérdezte tőlem, szerintem ő miért van ott. Elmondtam, hogy azért, mert román, de helyette hoznak majd egy igazit, ő csak ideiglenes megoldás. Kivörösödött, elkezdett kiabálni, majd kikergetett az irodából. A gyárból az ipari líceumba helyeztek át tanárnak.

– Így kezdődhetett el a Pipacsok Néptáncegyüttes története is...

– Ott alapítottuk meg a Pipacsokat, szinte önmagától alakult a tánccsoport. Egy év alatt,

1987-ben össze is állítottunk egy műsort. Annak volt a címe a Pipacsok, és később ez lett a táncegyüttes neve is. Most már harmincévesek vagyunk, azóta lehet, hogy Keresztúron több a táncos, mint a focista.

– A Pipacsok mellett többek között a Háromszék Táncegyüttes, az Udvarhely Népctáncműhely, a Nagyvárad Táncegyüttes alapítói között találjuk. Hogyan jelentek ezek meg?

– A Háromszék Táncegyüttes volt az első, öt Pipacs volt az alapítócsapatban, egyharmadát tettük ki az együttesnek. Az Udvarhely Néptáncműhely kilencven százalékban szintén Pipacsokból született. Akkoriban én vezettem a Tamási Áron Gimnázium néptánccsoportját, és sok ügyes táncos volt, ők is benne voltak a kezdőcsapatban. Keresztúr volt a húzótörténet. Az akkori polgármesternek volt az erénye, hogy létrehozta az Udvarhely Néptáncműhelyt, de az is, hogy azon a szégyenletes szinten tartotta. Sajnos az alakulat képtelen volt hosszú távon működni. A politikumnak elég volt létrehoznia, majd dicsekednie vele. Volt egy olyan időszaka az Udvarhely Néptáncműhelynek, amikor olyan igazgatója volt, aki néptánchoz nem értett, nem is szerette vagy érdekelte.

Mivel Udvarhelyen nem lehetett megvalósítani az elképzeléseket, ott kellett hagynom. Érkezett a felkérés, hogy az akkor alakuló Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa legyek, és tizenöt évig az is voltam.

– Ott megvalósíthatta azt, amit Udvarhelyen nem?

– A struktúra megfelelő, a táncosok fizetései is hasonlóak. Sajnos most ők is „kortársabbak” akarnak lenni. Ez ócska húzás, hiszen a népi kultúra küszködik. Meg is vádoltam őket, de csak nyelnek, hallgatnak és prüszkölnek.

– Hogyan látja, miként változott a néptánc szerepe Erdélyben?

– A legjobb példa erre az, hogy amióta Orendi István az Udvarhely Néptáncműhely vezetője, az összes rendezvény telt házas. A néptáncot szeretik Udvarhelyen, de Nagyváradon is. A kortársat kevesen nézik. Udvarhelyen sem vált be. Át akarták képezni a néptáncosokat, azt mondták, a táncosnak fejlődnie kell, és tanuljon más technikákat is. Általában a lányok dőlnek be ennek hamarabb, mert a mi néptáncaink általában férfiközpontúak, míg a kortárs táncban ők kapnak főszerepet, és nem is egy bő szoknyában, ami az összes bájukat eltakarja. Pedig nem igaz, hogy a magyar néptánc nem lenne annyira gazdag, hogy ne lehessen belőle újat tanulni. A Nagyvárad Együttesnél az utolsó előadásom egy Shakespeare-darab volt, ahol női szálon fut végig a szerep, teljesen néptánc nyelvezettel. A tánc lendületet ad, érzést, dinamikát, arcot ad, lelki vetületet.

– Tehát a néptáncot is lehet kortárssá alakítani?

– A néptánc kortárs, hiszen élő. Ha meg tudsz fogalmazni a mai ember számára olyan dolgokat, történetet, amin elgondolkozik, akkor már kortárs, és a mai emberhez is szól.

– Ön szerint mit üzen a mai embernek?

– Modellértékű, a falusi ember ösztönösen tudta kifejezni magát. Táncban például akkor, ha szórakozni akart. De egy-egy nóta a bánatról is szól, így ezt is meg lehet fogalmazni.

– Nemrég átvette a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, ez mit jelent számára?

– Elismerték a munkát, amit eddig végeztem. Efogadtam, és nagyon szépen köszönöm.

– Munkásságában mire a legbüszkébb?

– Az számít, hogy tudom, mit akarok, mit képviselek, és nincs identitászavarom. Ezt az identitástudatot akarom másba is beletáplálni.

– Önnek mit jelent a néptánc?

– A család mellett ez a második legfontosabb az életemben. Amióta elvégeztem az egyetemet, ebben és ebből élek, teljesen betöltötte az életemet. Szeretnék még alkotni, lesz még munkám Nagyváradon, de hosszú idő után végre az Udvarhely Néptáncműhelynél is koreografálhatok. Visszatértem megint a Tamási Áronhoz, hiszen az életfelfogása közel áll hozzám, a Szép Domokos Annát fogjuk feldolgozni.