Sokan hiszik azt, hogy az írás úri hobbi – beszélgetés Márton Evelin íróval, a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztőjével

Nánó Csaba 2021. március 26., 13:59 utolsó módosítás: 2021. március 27., 21:38

A Szalamandrák éjszakája című kötetével robbant be az irodalmi köztudatba. Régésznek készült, művészettörténetet tanult, író lett. Márton Evelin műveiben összegyúrja a valóságot, a fikciót, a képzeletet.

Sokan hiszik azt, hogy az írás úri hobbi – beszélgetés Márton Evelin íróval, a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztőjével
galéria
Fotó: Helikon.ro

– Hol kezdődött ismerkedésed az irodalommal? Iskolás éveidben volt lehetőség a tehetség felszínre törésének?

– Ötödik osztályban fogalmazást kellett írni nyári élményekről – elég elcsépelt téma –, de a magyartanárunk felolvasta az osztálynak a szövegemet. Számított az, hogy bátorított, de magamtól is szívesen írtam. Később újraindítottuk a suli iskolaújságát Analfabéta névvel, és jártam irodalmi kreativitás-versenyekre, illetve tantárgyversenyre is, de ezeken nem igazán villogtam, egyrészt nem készültem, másrészt ma sem szeretek adott idő alatt megadott témáról írni.

– Végül a művészettörténetet választottad. Nem gondoltál újságírói, esetleg irodalomtanári pályára?

– Régészetre készültem egészen kicsi koromtól. Ebből úgy lett művészettörténet, hogy kilencedik osztálytól Fazakas István történelemtanár lett az osztályfőnökünk, és Kovács Nemere tanította a művészettörténetet. Utóbbi győzött meg, hogy a régészet helyett a művészettörténelem fele irányuljak, az oszi pedig azt hiszem örült annak, hogy végre valaki a tanítványai közül ezt a szakot célozza meg. Utána már semmi más nem merült fel, talán a sportegyetem lehetett volna még opció, de arról hamar lemondtam, nem vonzott a tanári pálya, sportolóként pedig nem voltam elég tehetséges.

– Az egyetem után a politika közelébe kerültél. Nem vonzott az a világ?

– Egy volt osztálytársnőm, barátnőm dolgozott Bukarestben, az RMDSZ Elnöki Hivatalában, ő keresett meg egyetemista koromban, hogy ott talán lenne munkahely. Előbb nem is vettem komolyan, de amikor befejeztem az egyetemet kiderült, hogy milyen munkalehetőségeim lennének. Nagyjából a nullával voltak egyenlők. Éltem a lehetőséggel, hogy a fővárosba menjek. Fél évre készültem, 11 lett belőle.

A politika közelében lenni jó iskola volt, de az is kiderült számomra, hogy semmi keresnivalóm nincs ezen a pályán. Túl őszinte ember vagyok ahhoz, hogy ilyesmibe utazzak.

A rádiót viszont mindig szerettem, 16 éve dolgozom szerkesztőként a Bukaresti Rádióban, és önszántamból nem is válnék meg tőle.

– Huszonévesen jelent meg első köteted, ami saját bevallásod szerint nem váltott ki komolyabb kritikai visszhangot. Azóta elismert íróvá nőtted ki magad, de az akkori csend a munkád körül milyen hatást váltott ki benned?

– Első kötetem, a Bonjour Leibowitz tulajdonképpen három embernek köszönhető: Szonda Szabolcsnak, aki most a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, illetve Szávai Gézának és Ilonának, akik a budapesti székhelyű Pont Kiadót működtetik. Szabolcs szerkesztette akkoriban a Románia Magyar Szó Színképek című mellékletét, neki köszönhetően kezdtem közölni a lapban, és ő szerkesztette meg az első kötetemet is. Őszintén szólva nem is gondoltam bele, hogy a kötetnek milyen visszhangja kellene legyen. Olyan volt számomra, mint egy nem várt ajándék, meglepetés. Örültem neki és kész. A megjelenés évében estem teherbe a fiammal, elég kacifántos terhesség volt, nem is tudtam kihordani végig, szóval akkor inkább arra koncentráltam, hogy mindketten túléljük ezt az első közös történetet, nem nagyon izgatott, érdekel-e valakit a Bonjour Leibowitz. Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője mégiscsak észrevette valahol ezt a kis, vékony kötetet, és írt róla. Ezt követően keresett meg Vida Gábor, a Látó próza-rovatának szerkesztője, hogy közöljek náluk, végeredményben innen számítom, hogy beléptem az irodalmi életbe.

Márton Evelin első kötete nem várt ajándék, meglepetés volt számára Fotó: Kovács István

– A Szalamandrák éjszakái már komoly siker, románra is lefordították. Milyen volt idegen nyelven olvasni?

– Szerencsés helyzetben vagyok, mivel a kötetet Kocsis Francisco fordította, aki a Marosvásárhelyen megjelenő Vatra folyóirat szerkesztője, mindkét kultúrában rendkívül otthonosan mozog, és ő talán ezt megkérdőjelezi, de mégis valamiféle lélektani rokonságot véltem felfedezni kettőnk között. Végig együtt dolgoztunk, amikor készen volt egy nagyobb fejezet fordításával átküldte a szöveget a megjegyzéseivel és a kérdéseivel együtt, bizonyos mértékben tudtam hatni a fogalmazásra is. Jó élmény volt vele dolgozni, elolvasni egy olyan ember véleményét, aki mindkét irodalomban otthonosan mozog, és sokkal több mindent tud a román nyelv rétegeiről, mint amennyit én valaha is tudni fogok.

– Regényeid, novellád szereplői mennyire a képzelet, és mennyire a valóság szülöttei?

– Úgy mondanám, hogy ötvözet.

Nem jelenthetem ki, hogy minden szereplőmnek megvan a fizikai mása, de rengeteget inspirálódtam azokból az emberekből, akiket ismerek vagy ismertem, hallottam róluk, vagy valamilyen módon hatással voltak rám.

Tulajdonképpen összegyúrom a valóságot, a fikciót, a képzeletet, időnként az álmokat, látomásokat is. De ebben semmi rendkívüli nincsen.

– A Helikon prózarovatának szerkesztőjeként valószínűleg sok kéziratot olvasol. Melyik az a korosztály, amelyik még írásra adja a fejét?

– Érkeznek kéziratok egészen fiatal szerzőktől, őket tovább is irányítom Horváth Benjihez, aki a lap Pavilon 420 című rovatát szerkeszti, amely a kötettel még nem rendelkező szerzőknek biztosít teret. De vannak idős vagy középkorú szerzők, nem mondhatnám azt, hogy valamelyik korosztály dominálna. Sokan írnak, hogy hogyan, az más kérdés, ám úgy tűnik az írás, mint művészi kifejezésforma még mindig vonzerővel bír.

– Különválaszthatók a különböző nemzedékek képviselői aszerint, hogy miről írnak gyakrabban és szívesebben, mi foglalkoztatja a más-más korosztályokat?

– Természetesen különválaszthatók, elég éles törések vannak akár 5-10 év korkülönbségnél is, bár ez nem szerkesztési szempont feltétlenül. De nyomon követhető a beérkező szövegekben az, hogy a különféle nemzedékeket mi foglalkoztat,

az idősebb szerzőknél gyakrabban felmerülő téma az előző rendszer, illetve mindazok az elvarratlan szálak, tisztázatlan kérdések, sérelmek és fájdalmak, amelyek a diktatúra időszakához kötődnek.

A fiatalabbak talán többet foglalkoznak egzisztenciával kapcsolatos dolgokkal, értem ezalatt a mindennapokat, a házasságot és így tovább. De sok más aspektus is felmerülhet, hogyha azt vizsgáljuk melyik nemzedék miről és hogyan ír. Talán nem is annyira a témák térnek el egymástól, hanem ahogyan beszélnek/írnak róla.

– A fiatalok inkább használnak szlenget, míg az idősebbek gondosabban fogalmaznak?

– Szerzője válogatja. Van, aki tudatosan építi be a szövegeibe a beszélt nyelvet, és annak minden elemét beleértve a szlenget is, mert éppen ezzel emeli ki egy szöveg üzenetét, szereplőjét, vagy más aspektusát. Több kortárs szerzőnél sejlik fel egy ilyen tendencia, ami izgalmas mindebben az, hogy más a szleng Kolozsváron, Csíkszeredában vagy Debrecenben, Giurgiuban, Szófiában vagy Bukarestben, és sorolhatnám. Az idősebbek valóban gondosabban fogalmaznak, ezt azzal szoktam magyarázni, hogy más-más iskolákba jártunk, másként tanítottak fogalmazni húsz-harminc vagy negyven évvel ezelőtt, a mi tanáraink is eléggé szigorúan vették azt, hogy egy bármiről szóló történetnek eleje-közepe és vége legyen, holott egy irodalmi szöveg nem feltétlenül ezen elv szerint működik. De azt nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy a fiatalok nem fogalmaznak jól, az időseknek meg fogalmuk sincsen a szlengről.

– Ha már a fiataloknál tartunk: időnként fellángol a vita Jókai és általában a klasszikusok körül. Látsz megoldást arra, hogy ez a szerintem parttalan vita lekerüljön a napirendről?

– Erdélyben azért nem kapott túl nagy lángra.

Szerintem nyugodtan tovább lehet tanítani a klasszikusokat, nem károsak az egészségre.

Való igaz, hogy vannak már nehezen értelmezhető helyzetek, vagy kifejezések. Sokat segíthetne ezek megértésében, hogyha az irodalmat nem a többi tárgytól függetlenül tanítanák, hanem mondjuk össze lehetne hangolni pl. a történelem oktatásával. Hogyha értjük, hogy milyen korban, korszellemben íródott az adott mű, és milyen társadalmi törvények szerint működött, akkor könnyebben értelmezhető a történet, az üzenet, és talán az is hogy Jókai a maga idejében meglehetősen emancipáltan kezelte mondjuk a férfi és a nő viszonyát.

Azzal sem értek egyet, hogy a gyerekek azért nem szeretik olvasni a klasszikusokat, mert nem értik. Lehet, hogy segítséget igényel az elolvasásuk, de érdemes segíteni. Van egy 12 éves fiam, nem túl nagy olvasó, jobban kedveli a képregényszerű műveket, illetve azt, ha felolvasok neki. A Kincskereső Kisködmönt is így olvastuk, felkavarta a történet, és lassan haladtunk vele, mert sok szónak vagy kifejezésnek el kellet magyarázzam az értelmét, szótárt is forgattunk közben, és arról beszélgettünk milyen lehetett a világ és benne az emberek a történet idején.

– A szülők nem felelősek azért, hogy mit olvas a gyerekük?

– Természetesen felelősek, bár mégsem okolhatók azért, hogyha nem olvas a gyermekük. Erőszakkal nem lehet rávezetni senkit arra, hogy olvasni jó, erre általában magától jön rá az ember. Az is tény, hogy bármilyen korban meg lehet fertőződni ezzel a szenvedéllyel, vagy soha. Biztos, hogy a fiam nem emelte volna le önszántából a polcról Móra Ferenc művét, és bevallom, hogy volt olyan háziolvasmány, amin a magam idejében én is átestem, pontosabban kihagytam, és nem is olvasták fel nekem. A felolvasás amúgy fixa ideám, szerzőknek is ajánlani szoktam, hogy hallják a szöveg ritmusát – de ez már ugye szakmai ártalom. A felelősségre, vagy inkább iránymutatásra visszatérve: a szamosújvári Téka Alapítvány Feketelakon minden nyáron összművészeti tábort szervez javarészt szórványvidéken élő, 8.-12.-es diákoknak, volt szerencsém itt több ízben is remek kamaszokkal megismerkedni. Nem mindegyiküknek szívügye a könyv, az írás, vagy az olvasás, viszont a nyelv mindenképpen az – ennek köszönhetően mindig szót értettünk, pedig pedagógiai képességeim meglehetősen csekélyek. Az ismerkedést általában örök útitársam, azaz Tótfalusi István: Vademecum - Szokatlan szavak szótára (Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1986) című művével kezdem. Mindig nagy sikert arat, és ezzel máris bizonyítást nyer az az állítás, hogy a szavaknak hatalmuk van.

– Kolozsváron a Helikont szerkeszted, Bukarestben a rádió magyar adását. Írói szerkesztői munkád rányomja bélyegét rádiós mivoltodra, vagy éppen fordítva, a rádiózás megihlet az írásban?

– Minden megihlet, nem tudnám elválasztani, hogy melyik melyikre hat. Sőt, mivel a rádiónál is kulturális műsort szerkesztek, jól össze lehet hangolni a kettőt, kiegészítik, segítik egymást.

– A Kolozsvár-Bukarest-Székelyföld tengelyen élsz, család, szerkesztői munka köti le idődet. Mikor jut időd az irodalmi munkásságodra?

– Általában este későn vagy éjjel írok, ez régebben is így volt, inkább „esti ember” vagyok. Most már rászoktam arra, hogy akkor írjak, amikor időm van, tehát ha van napközben egy kis idő, akkor is belevágok.

Nem szoktam kihagyni hosszú időt írás nélkül, csak akkor, ha úgy érzem, nem tudok tovább vinni valamit.

Néha akkor is írok, sok szöveget soha nem használok fel és nem közlöm. Van valamiféle belső ritmus, amire ráhangolódok írás közben, de ebből könnyű kibilleni különféle okok miatt. Nagy a csendigényem, szeretek magamban lenni, ha a saját dolgaimmal foglalkozom, és ez természetesen nem mindig lehetséges. De mindenre kerül idő, ha az ember jól beosztja, szeretem ezzel biztatni magam.

– Íróként, szerkesztőként hogyan ítéled meg az erdélyi könyvkiadást, terjesztést?

– Nem olyan rossz, de nem is olyan jó. A legtöbb kiadó továbbra is pályázat-függő, talán nincs is olyan könyvkiadó Erdélyben, amelyik megvesz és saját zsebből kifizet egy kéziratot. Viszont remek könyveket adnak ki, amelyek általában szépek is, több díjjal tüntették ki az erdélyi magyar könyvkiadás termékeit itthon és külföldön is, a szerzőkről nem is szólva. A terjesztésről nálam jártasabbaktól tudom, hogy Erdélyen belül talán működik, de ne feledjük el az sem, hogy vannak olyan városok, ahol nincsen magyar nyelvű könyveket, folyóiratokat árusító könyvesbolt. Viszont egyre több kulturális rendezvényt szerveznek a szórványvidékeken, és ezeknek köszönhetően talán a könyvek is célba érnek. Szóval a helyzet felemás, de nem találom reménytelennek.

– Manapság meg van becsülve erkölcsileg és anyagilag egy író?

– Pályakezdőknek, ha netán ilyesmit kérdeznek, azt szoktam javasolni, hogy találjanak egy becsületes munkahelyet, amiből meg tudnak élni, és amellett írjanak. Szinte a lehetetlent súrolja, hogy valaki csak az irodalomból/írásból éljen meg. A megbecsülés változó: ha például valakit felkap a világháló, akkor a kvalitásaitól függetlenül lehet, hogy nagyon trendi és menő lesz, de a megbecsülése is körülbelül ilyen vékony jégen táncol. Sok függ attól, ki milyen porondon mutatja meg magát. Nem hiszem, hogy az emberek nagyon komolyan veszik ezt:

azt hiszik, az írás kiegészítő, úri hobbi, nem látják át ennek a tevékenységnek a mélységeit, nehézségeit.

Ez is munka, olyan, mint a kertásás, csak lehet, később jön meg a gyümölcse. Ha egyáltalán megjön…

– Egy éve a járvány miatt bezárva élünk. Téged ez hogyan befolyásolt?

– Íróként nem tudnám azt mondani, hogy a születendő szövegeket befolyásolta volna. Bár van egy örökzöld téma, ami engem mindig is nagyon érdekelt: a magány. A járvány ennek előhozta egy csomó vetületét, ezen talán egy kicsit többet rágódtam. Ugyanakkor azelőtt elég sokat utaztam, ez pedig egy kicsit hiányzik. És mintha nehezebben is indulnék el. Ez a járvány hozadéka…

– Készül új köteted?

– Két kéziratom van készen vagy majdnem készen, egyik a marosvásárhelyi Lector, a másik a csíkszeredai Bookart kiadónál fog megjelenni reményeink szerint ebben az évben. Amikor az interjú elején említett módon bekerültem az irodalmi körforgásba fogadalmat tettem, hogy erdélyi kiadókkal dolgozom. Lehet hogy ez az én lokálpatriotizmusom.

Márton Evelin
Kolozsváron született 1980. március 5-én. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járt középiskolába, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen művészettörténetet tanult. 2002-től az RMDSZ elnöki hivatalának sajtótanácsosa volt, 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa.
Kötetei: Bonjour Leibowitz (novellák és más szövegek), 2008; Macskaméz (novellák és más szövegek), 2011; Papírszív (regény), 2012; Szalamandrák éjszakái (regény), 2015. 2010-ben és 2014-ben megkapta a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját. 2010-ben Látó-nívódíjas próza kategóriában. Csiki László, és Kemény Zsigmond irodalmi díjat nyert, kitüntették az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal is.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.