Miért veri ki a biztosítékot a villanyszámla?

Miközben George Niculescu, az Országos Energetikai Szabályozó Hatóság (ANRE) elnöke élesen bírálja a közbeszédet elárasztó apokaliptikus narratívákat, és azt hangoztatja, nem létezik semmiféle azonnali „blackout-veszély”, no meg hogy nem igaz, miszerint Románia a világ legmagasabb energiaárával „büszkélkedhet”, Bogdan Ivan energiaügyi miniszter arra panaszkodik, hogy vásárlóerő-paritáson számolva Európában a romániai fogyasztók fizetnek a legtöbbet a villanyszámláért, és bőszen magyarázgatja, bizonyos extrém körülmények között valóban előállhat a blackout, azaz a teljes áramszünet.

Ezekre természetes azonnal lecsap a szenzációra éhes (bukaresti) média – amely persze élen jár a kontextusából kiragadható hangzatos mondatok kiprovokálásában is –, a szélsőséges politikai erők populista propagandája, de sajnos még a kormánypártok egyes képviselői sem tudnak ellenállni az olcsó néphergelésnek.

Igaz ami igaz: a miniszter még saját villanyszámláján is 30–35 százalékos emelkedést tapasztalt – ritka, amikor a hatalom maga vall be ilyesmit. Csakhogy mindezt azért teszi, hogy másra hárítsa a felelősséget.

Az államfő és az iparági szereplők az ANRE tehetetlenségét bírálják: az energetikai felügyelet hónapok óta képtelen megfékezni az energiakereskedők extraprofitját. Ivan szerint a hazai tradercégek profitja háromszorosa a nyugat-európainak – ezért új szabályozást sürget, amelyet „nemzetbiztonsági kérdésként” a Legfelsőbb Védelmi Tanács elé visz.

Mint ismeretes, július elsején megszűntek az ársapkák, amelyek három éven át 0,68–0,80–1,30 lejes plafont szabtak a lakossági fogyasztóknak. A kormány az uniós elvárásokra és az energiapiaci önszabályozásba vetett hitére hivatkozott – elvileg joggal. No meg az sem mellékes, hogy a plafon feletti összeget – sok-sok milliárdot – az adófizetők pénzéből utalta tovább a szolgáltatóknak, aminek máshol is igazán meglett volna a helye.

Csakhogy a fogyasztók most joggal kérdezik: ez a liberalizáció vajon tényleg a piac szabadságát, vagy inkább a háztartások magukra hagyását jelenti.

A nagy szolgáltatók közül a Hidroelectrica kitartóan a legolcsóbb (~1,07 lej/kWh), és pozitív fejlemény, hogy a nagyok zöme mára valamelyest csökkentette tarifáit (1,40-1,50-ről ~1,30 lej/kWh-ra). Látszólag tehát „történik valami”, megmozdult a piac, de ez a verseny inkább a marketingfronton érződik, mint a számlákon. Hiszen az említett csökkentés csak az új szerződéseket kötő, aktívan váltó fogyasztóknál igaz. A legtöbben továbbra is a régi szolgáltatónál maradtak, és hónapról hónapra „lenyelik” a feketelevest.

Hiszen a legtöbb romániai háztartásban nincs „energiapiaci szakértő”. Az, hogy ma már bárki szabadon választhat szolgáltatót, nem jelenti azt, hogy tud is váltani. Egy átlagos család költségvetésében pedig már néhány tized lej/kWh-s eltérés is több tucat lejnyi pluszkiadást jelenthet havonta. A legsebezhetőbb háztartásokban az energiaszegénység valós fenyegetés: egyre többen spórolnak világításon, fűtésen, mosáson, vagy halogatják a számlák befizetését. A „célzott támogatások” – energiautalványok, szociális kedvezmények – bevezetése lassú, a jogosultak köre bizonytalan, a rendszer bürokratikus.

Szintén pozitív jelként lehetne értelmezni, hogy az elektromos energia augusztusi nagykereskedelmi ára 24 százalékkal csökkent júliushoz képest – mégis alig változott a háztartási villanyszámla. Ennek oka prózai: a szolgáltatók energiaigényük zömét hosszú távú szerződésekből fedezik, amelyek hónapokkal korábban, sokkal drágább szinten köttettek. Az úgynevezett spot piac csupán a fogyasztás harmadát fedi, és extrém ingadozása miatt nem lehet rá stabil tarifát építeni. Más szóval: hiába olcsó a tőzsdei áram ma, azt a fogyasztó legkorábban jövő nyáron érzi meg.

Közben a romániai energiahelyzet paradoxona, hogy délben – amikor a naperőművek ontják az áramot – szinte ingyen exportálunk Magyarországra, estére viszont drága importőr leszünk.

Az ok egyszerű: nincs elég energiatároló kapacitásunk, nincs kellően rugalmas hálózatunk, és a szabályozás sem ösztönzi a kiegyensúlyozást. Az ország energiaintenzíven termel, de rosszkor és rossz áron.

A „blackoutos” rémhírek, amelyek az elmúlt hetekben ellepték a közösségi médiát, túlzások – de az olcsó energia korszakának valóban vége. Szakértők egyetértenek: a piac stabilitása csak beruházással, tárolással és okosméréssel érhető el, nem politikai szólamokkal.

Ehhez képest a kormány kommunikációja kaotikus. Az egyik miniszter arról beszél, hogy hamarosan 1 lej/kWh alá csökkenhet a lakossági ár, a másik szerint a piac majd „magától korrigál”. A lakosság közben azt tapasztalja, hogy semmi nem csökken: ugyanannyit fizetünk –, csak több a magyarázat.

A pánikkeltés és a bagatellizálás kéz a kézben járnak: egyik nap európai és világrekordárakról beszélnek, másnap „stabilizálódó” piacról. Az ilyen hullámzó üzenetek azonban szétzilálják a közbizalmat, és a fogyasztó végül senkiben sem bízik – sem az államban, sem a szolgáltatókban.

Az energiaügyi miniszter most reformot ígér: új profitkorlátokat, dinamikus tarifákat, okosmérőprogramot és átláthatóbb szabályozást. A cél világos – de a siker csak akkor jöhet, ha a három felelősségi szint együtt mozdul:

• a kormányé, hogy célzott támogatásokkal védje az alacsony jövedelmű háztartásokat;
• a szolgáltatóké és hálózatkezelőké, hogy érthetően, összehasonlíthatóan kommunikálják a díjkomponenseket, és valóban versenyezzenek, profitjuk jelentős részét pedig fejlesztésekre fordítsák;
• az energetikai szabályozó hatóságé, hogy végre ténylegesen felügyeljen, ne csak statisztikákat közöljön.

Hiszen egyedül a fogyasztótól nem várható el, hogy piaci elemzőként értelmezze a rendszer összetevőit, bonyolult díjszabási rendszerét, megállapítsa és megértse a szükségleteit.

Azt meg egyenesen bűn elvárni tőle, hogy minden érthetetlen, parancsszóként kiadott áremelésre süketen-vakon-némán, szolgalelkűen bólintson.

A liberalizáció önmagában nem ördögtől való. Az állami ársapkák éveken át csak elodázták a problémát, miközben a hálózatok csak öregedtek, az energiatárolás elmaradt és a beruházások megtorpantak. Most mindez egyszerre üt vissza: magas árban, piaci torzulásban és társadalmi bizalmi válságban.

A kérdés immár nem az, hogy mennyibe kerül az áram, hanem az, hogy ki hisz még annak, aki mondja.

Mert ha a lakosság bizalma elvész a rendszerből, csak a kezelhetetlen feszültség marad, amely a jó szándékú, valóban elengedhetetlen, hosszú távon megtérülő kezdeményezéseket is „kicsapja”.

A piac szabadsága csak akkor ér valamit, ha az emberek megértik, mi történik és mindaz hogyan, miként szolgálja az ő érdeküket – még akkor is, ha többet kell fizetni érte. Mert végeredményben erről lenne szó, a mi érdekünkről, rólunk van szó, ha minden igaz.