Brüsszel zsákutcában, Budapest válaszúton – Benyhe István a geopolitika törvényeiről

– Legújabb köteted címe, a Geopolitika tág fogalmat sejtet, amiben a földrajzi, gazdasági, történelmi és politikai adottságok egyaránt fontos szerepet játszanak. A könyvedben szereplő írások alapján hogyan írnád körül ezt a fogalmat?

– Magyarországon népszerűek lettek Tim Marshall könyvei (A földrajz fogságában, A földrajz hatalma, A földrajz jövője stb.), amelyek a politikai lehetőségeket alapvetően a földrajzi adottságok tükrében vizsgálják. Mindenkinek ajánlom, mert ez a szemlélet megfelelő iránytűt ad a közép-európai ember számára is, ha meg akarja érteni, hogy mi és miért történik a világban, és az, ami történik, hogyan fogja befolyásolni az életét. Hazánkban – különösen az ukrán helyzet miatt – némiképpen keveredik a harctéri elemzés, a katonapolitika, a különböző szintű stratégiai kérdések, a biztonságpolitika, és ezek gyakran összevontan, mint geopolitikai kérdések kerülnek a nagyközönség elé.

A geopolitika lényege nem ásványkincsvagyon, kultúrszint, népességszám, esetleg fegyverzet. A legfontosabb szabály, hogy egy népesség ne kezdjen olyan vállalkozásba, amely nem veszi figyelembe (vagy túlértékeli) azt a földrajzi teret, amelyen él, és amit az nyújt számára. Egyszerűnek tűnik, mégis egyre gyakrabban látjuk, hogy nemzetek és országok olyan politikát folytatnak, amely nem számol a környezettel, túlértékeli az emberi tényezőket és bizonyos hatalmi kérdéseket úgy közelít meg, hogy nem végez előtte beható geopolitikai elemzést. Ez bonyolult kérdés, még erős birodalmak sem értékelték mindig helyesen a rendelkezésükre álló teret és a hozzá kapcsolódó (vagy kapcsolható) erőforrásokat. Talán a legjobb példa erre éppen a náci Németország. Könyvemben arra tettem kísérletet, hogy átlagosan művelt, érdeklődő ember is megértse belőle azokat a törvényeket és csapdákat, amelyek ma a világunk legfontosabb országcsoportjait fenyegetik, külön kitérve a magyar esélyekre.

– Budapesti könyvbemutatódon aktuálpolitikai kérdések is felmerültek, amelyek szorosan kapcsolódnak a geopolitikához – például Brüsszelnek az a kényszere, hogy ne vásároljunk több orosz földgázt és kőolajat. Létezhet-e olyan tartós kényszerítő eszköz, amely felülírhatja egy-egy ország sajátos geopolitikai érdekeit?

– Az országoknak geopolitikai indíttatású politikai mozgásai legtöbbször területszerzéshez, hatalom kiterjesztéshez kapcsolódnak. (Ilyen lehet ma pl. Grönland vagy Kanada egyesítése az Egyesült Államokkal.) Gazdasági, stratégiai, piaci, versenyképességi és politikai, olykor katonai érdekérvényesítésük során néha nem vetnek számot a geopolitikai meghatározottsággal.

más, olcsó energiával rendelkező gyártó termékeihez képest. Természetesen, ha háborúban áll az illető ország, akkor az ellenségeitől biztosan nem tud majd a gazdaságához szükséges anyagokhoz, energiához jutni, de Európában még nem történt hadüzenet. Egy kompakt, hatalmas és önellátásra képes, társadalmilag jól szervezett, atomfegyverrel rendelkező Oroszország szankcionálása még a laikusok számára is dőreségnek tűnik. Különösen akkor, amikor a szankcionáló maga is behozatalra szorul azokból a termékcsoportokból, amelyekben Oroszország bővelkedik, vagyis saját magát ítéli drágább beszerzésre. Ez a szankciós politika nem számol az európai geopolitikai tér adottságaival, és ezért még egy Oroszország feletti (egyébként elképzelhetetlen) katonai győzelem esetén is hatalmas károkat szenved el, és a világpiaci versenyképessége hosszú évtizedekre megroppan. Ez a szankciós politika olyannyira ellentmond a geopolitikai alapvetéseknek, hogy semmiképpen nem tekinthető egyszerű hozzá-nem-értésnek. Inkább az EU vezetésében vélelmezhető egy olyan erő, amely az unió megrendítésén fáradozik, de ennek a következetes végig gondolása már túllép e cikk geopolitikai horizontján.

– A rendszerváltás óta eltelt bő három és fél évtizedben sok területen kipróbáltad magad; legtöbben azonban politikusként, diplomataként, íróként ismernek. Mennyire határozta meg pályafutásodat az a tény, hogy földrajz-szakos tanári diplomát szereztél, majd később ezen a területen kutatómunkát is végeztél?

– A természettudományok és a humán tudományok is (!) tények vizsgálatával foglalkoznak és törvényszerűségek felismerésére vezetnek. A természettudomány megköveteli a tényanyag egzaktságát és a kutatói alázatot. (Ami ma érvényesnek tűnik, holnap megváltozhat. Az igazi tudós nem háborog, ha elméletét más kutatások meghaladják, inkább örül, hogy munkája új eredményekre vezetett.) A humán tudományokban nagy szerepe van a történelmi, területi, előképzettségi, vallási stb. meghatározottságnak.

Viszonylag hamar felismertem, hogy a politikusnak is úgy kell végeznie a munkáját, mint az orvosnak: az vezesse, hogy ne ártson! Aki tanárként lesz politikus, tudja, hogy a rábízottakért felelősséggel tartozik. Az igazi politikus – akár tanár, akár nem – ezt soha nem feledheti! A kutatómunkához elengedhetetlen az adott tárgy segédtudományainak ismerete, és a politika segédtudományainak száma oly sok, hogy politikus legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. Én szerencsére kevés igazi döntési helyzet előtt álltam, és hálát adok a sorsnak, hogy döntéseimet nem bántam meg és sosem kellett szégyenkeznem miattuk. Mióta az első vonalat elhagytam, sokkal több időm van a tájékozódásra, elemzésre, és mint e kötet is mutatja, az összegzésre is.

– Korábbi beszélgetéseink alkalmával – amikor magyar diplomataként dolgoztál Spanyolországban – átbeszéltük a Kárpát-medencei autonómiamozgalmak esélyeit a spanyol tartományok önrendelkezésének fényében. A geopolitika része lenne az is, hogy a Kárpát-medencei magyarság – és most elsősorban Erdélyre gondolok – milyen eséllyel tud ezen a területen előre lépni?

– Egy földrajzi tér esélyeket kínál és korlátokat szab. A Kárpát-medence geopolitikai, mértani és demográfiai középpontja a mai Magyarország. Minden autonómia-ijedelem ellenére a történelem, a nyelv és a tranzitutak rendszere, a közös lényegű vallás, az egymás értése és ismerete, valamint a hasonló politikai kényszerek és hatások növekvő centripetális erőt fejtenek ki a Monarchia utódállamaira. Ma a legádázabb nacionalista pártvezér is elgondolkodik rajta, hogy mi jobb egy kis nemzetnek: ha a korábbi társnemzeteivel együtt, közösen ellenállnak a globalista bedarálásnak, vagy önállóságát hangoztatva feloldódik a globalista világ migrációval fűtött olvasztótégelyében? Ma Brüsszel nem érzi magát illetékesnek egyetlen nemzeti kisebbségi kérdésben sem, az őshonos kisebbségek jogköveteléseitől a mai Bizottság gutaütést kap, miközben minden szexuális kisebbség és a kereszténytől eltérő vallási kisebbségi igények leghangosabb védelmezője. Nem szabad feladni az autonómia törekvéseket, de meg kell látnunk a horizonton megjelenő más egységmegoldásokat is.

Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy készületlenek legyünk, amikor ez a kolosszus valóban inogni kezd.

– A Kárpát-medence jó ismerőjeként hogyan látod az itteni népek együttműködési lehetőségeit, vagy éppen kényszerét? Miután az európai uniós politika egyre inkább ideológia vezérelt, ez a koncepció átterjedt Kelet-Európára is. Ez számunkra, magyarok számára mit jelent?

– Mindig adódik lehetőség az együttműködésre, de fontos tudni, hogy a megfelelő pillanat – ha nem élünk vele – történelmi időre elillanhat. A környező népek mostanában kezdik felismerni, hogy az eddigi identitásuk szerves részét képező magyarellenes érzelmeken túllépett a történelem. A szerbek vagy a románok korábbi tanmeséik ellenére világosan kezdik látni, hogy nem a magyarság veszélyezteti őket. Államaik minden magyar beavatkozás nélkül is az EU peremén tántorognak, példátlan külföldi beavatkozásokat kell elviselniük a gazdaságban és a politikában egyaránt. Beavatkozás a választásokba, folyamatos tüntetések és migrációs nyomás, esetleg annak a tudatosítása, hogy a nemzetük entitásait, vezetőit nyíltan támadják az EU és a NATO örve alatt. Úgy látom, hogy ezt a kettős mércét az amerikai politika, amely éppen kezd visszatérni a valódi demokráciához, egyrészt lényegileg utasítja el, másrészt szívesen felhasználná az EU politikai egységének gyengítésére. Erre egy közép-európai védelmi folyosó, a „trimárium” megszervezése jó gondolatnak tűnik. Ennek önjelölt, de erejénél fogva logikus vezetője a Balti-tenger menti Lengyelország lehet. A többiek ugyanis, akik a Fekete-tenger és az Adriai-tenger közötti földsávot jelentik, az EU-n belül (vagy kívül?) szorosabb egységet alakíthatnak ki, hiszen országaik egyelőre nem osztoznak a Nyugat demográfiai felhígulásában, így egységesebben, céltudatosabban és erősebb belső biztonsággal tudnak megállni a megcsappant biztonságú Európában. Ne feledjük, a jaltai rendszer repedezik.

Nyugat-Ukrajna sorsának rendezése, a lengyelek és ukránok háborús sérelmeinek tisztességes rendezése, Ukrajna különböző nemzetiségeinek sérelmei, a Balti Köztársaságok orosz lakosai életének emberséges rendezése mind-mind olyan kérdések, amelyek fényében a magyarság ügye könnyen rendezhető, ha a térség politikáját nem külső erők fogják szervezni, hanem maguk az érintettek. Ezt átlátva nekünk készen kell állnunk! Minél erősebb egységet alkotunk nemzetségileg, lelkileg, történelmileg és céljainkat illetően, annál nagyobb eséllyel tudjuk elérni azt, ami elérhető. Mert Széchenyi óta tudjuk, hogy akinek nincsenek céljai az elérhetetlenben, az még az elérhetőt sem fogja elérni!

– A korábbi kormányokban különböző tisztségeket viselő politikusként belülről tapasztaltad meg a kormánygépezetet, és azt a folytonosságot, amely immár az ötödik Orbán-kormányt jelenti. Miközben az ellenzék folyamatosan diktatúrát kiált, az emberek rendre kétharmaddal választották újra. Mi ennek az Európában szinte példátlan sorozatnak a magyarázata?

– Az emberek azt várják a politikától, hogy ne legyen dolguk vele. Na jó, egy kicsit, a választások előtt, de utána legjobb, ha nem ad hírt magáról. Mindenki folyamatos életszínvonal-emelkedést vagy legalább-tartást, lakhatást, normális életfeltételeket szeretne, és minél kevesebb új tanulandó szabályt. Van azonban néhány dolog, ami mindent felülír. A legfontosabb a béke, vagyis a kormány ne vigye háborúba a polgárokat! Legyen munka, amiből meg lehet élni, működjenek a közszolgáltatások, ne legyen elviselhetetlen teher a gyermekvállalás, és ne kelljen félni az öregkortól. Az Orbán-kormányok ezekben mind jól tejesítettek. Jó néhány szakpolitikai kérdésben helye van a szakmai vitának, de nem veszíthetjük szemünk elől a célt. Ez az ország most olyan kiélezett helyzetben van, hogy egyszerűen nem viseli el, ha kísérletezni kezdenek vele. Európa maga is zavarodott, a szomszédban háború van, a gazdaság átalakulóban, az elektronikus forradalom óriási kihívást intéz a gazdasághoz és a külügyhöz. A Paks 2 beruházást kampánytémává téve és megfúrva a szuverenitásunkat veszélyeztetné.

Vagyis: az Orbán-kormányok, az orbáni politika megérezte, hogy mik a magyarság legfontosabb elvárásai a politikával szemben, és csillapítólag lépett fel a nyugati kampánytechnikákat szolgaian másoló rágalmazó és botrányokat kavaró ellenzéki technikákkal szemben. Biztos vagyok benne, hogy jövőre jó eséllyel szállnak ringbe a kormánypártok, akik számára ez a kiélezett kampány és jó néhány témája komoly tanulsággal is szolgál majd.

– Jobboldali, konzervatív emberként hogyan tekintesz a Magyarországon elmérgesedett kormánypárti és ellenzéki vitákra, az övön aluli támadásokra? Van, aki azt vizionálja, hogy az Orbán-kormány esetleges leváltása 2026-ban felér egy őszirózsás forradalommal, ami alapjaiban kérdőjelezheti meg az ország mára kialakult szuverenitását. Valóban van ilyen veszély?

– Én nem érzem ezt a veszélyt. A kormány mellett álló közösség ma nem érzelmileg hirtelen meggyőzött alkalmi szavazókból áll. Az eldurvult közbeszéd, az erőszak egyre nyíltabb megjelenése világjelenség, de a hazai tudatos választó ezt nem szereti. Lehet hergelni, dőlnek is a lájkok, de amikor valóban az a kérdés merül fel, hogy mi lesz a 3%-os lakáshitelemmel, ha bukik a kormány, akkor a korábban kritikus lélek is mérlegre teszi a tétet.

A migráció és a közbiztonság nálunk csak beszédtéma, de senki sem szeretné, ha a hazai bűnügyi krónika is napi horror lenne. Egyszer, még a 2006-os választáson hallottam, amint valaki így kesergett a Fidesz vereségén: A fiúk megérdemelték, de mi nem! Én azt hiszem minden erkölcsi tanulság nélkül is felelősen mondhatom, azt kapjuk majd, amit érdemlünk. Remélem független, erős és emelkedő Magyarországot, amit csak a gondosan kiszámított és elvégzett politikai munka és tapasztalat garantálhat. Az a tény, hogy erről ma Magyarországon szabadon vitatkozhatunk, mérlegelhetünk, a kormány alkalmasságát bizonyítja.

Brüsszel nem tud mit kezdeni az autonómiákkal – Benyhe István diplomata a spanyolországi baszkok és katalánok önrendelkezéséről

Az erdélyi magyarság harminc éve sóvárogva nézi Baszkföld és Katalónia jól működő autonómiáját. A spanyolszakos tanárként madridi diplomatakarriert befutó Benyhe Istvánnal a nemzeti közösségek önrendelkezéséről és ezek európai üzenetéről beszélgettünk.