HIRDETÉS

Olyasmit fest, amiből más is táplálkozhat

Szucher Ervin 2018. március 03., 10:59 utolsó módosítás: 2018. március 03., 11:03

Hat évtizede fest rendszeresen, Kárpát-medence-szerte rendezték meg kiállításait. Kedei Zoltánt a kommunizmusban meghurcolták, egyetemet nem végezhetett, sokáig segédmunkásként dolgozott. Színes, sokoldalú művészi tevékenységéről beszélgettünk.

A 88 éves Kedei Zoltán „szakképzetlen napszámosként” számos kiállítást tudhat maga mögött Fotó: Szucher Ervin

– A honlapján olvasható ars poeticája szerint „a szépségkereső útjaimon egymásba fonódnak elvek és előítéletek, amelyek óriásira szabják apró gondjaimat. Ezek kötnek és meghatározzák egész festészeti tevékenységemet”. Akinek elvei vannak, miként lehetnek előítéletei?

– Ez több évtizedes kijelentésem, amit ma is vallok és vállalok. Elveim már a gyermekszobában megszülettek, s gondolom, másnál is így van. Ezek környezet- és nevelésfüggő elvek. Egy kis marosszéki falu, Rava szellemét és vallásos neveltetésemet vittem magammal a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Onnan már nem volt tovább, mert az egyetemre nemcsak tudással kellett jelentkezni, hanem „egészséges”káderlappal is, ami az én esetemben hiányzott. Bizonyíték erre, hogy nem sokkal később a kommunisták kisemmizték a családunkat.

HIRDETÉS

A ravai birtok elhagyására kényszerítettek, és Marosvásárhelyre pottyantottak le – egyetlen szál ruhában.

Azóta is abban az egy szál ruhában vagyok, szoktam mondogatni, hiszen soha senki nem adott semmit. Nos ilyen életképek befolyásolják az elveimet, filozófiámat, formálják előítéleteimet. Ugyanakkor nem vetem meg a másként gondolkodókat sem, de ehhez előbb látnom kell, hogy emberien viselkednek. Szóval vannak is előítéleteim, meg nincsenek is…

– Azt is leírta, hogy „a művészet egyszemélyes utazás, álomutazás, a jelent érintve a jövőbe visz. Kötelékében mozgatom bábfigurámat. Utazás közben rejtett tragédiák magvai hullnak a földre.” Ki a Kedei Zoltán bábfigurája?

– Jómagam! Az élet egyik bábfigurája, akit jobbára én mozgatok.

A múlt már nem érdekel, az már lerakódott, abból legfeljebb táplálkozom. Most is, 88 évesen a jövő felé tekintek. Vallom, hogy nincs kezdet, s nincs vég, csak folytatás létezik.

Az élet megtanított, hogy soha semmire nem szabad pontot tenni, nem szabad másolni a természetet: sem az írásban, sem a festészetben, sem az életben. Olyasmit szoktam leírni vagy megfesteni, amiből más is táplálkozhat. Sőt a földtől elrugaszkodva továbbvihet, mert az alkotó hivatása megkeresni és megtalálni az addig ismeretlen dimenziót.

– A múltba fordulásnak a megtagadása szoros kapcsolatban van az akkor történtekkel, a kényszerlakhellyel, a munkaszolgálattal?

– Nem. De ha állandóan a múltba tekintettem volna, nem alkottam volna egy életen át. Legfeljebb egy szobába behúzódva búslakodtam, netán öngyilkossági gondolatokat forgattam volna a fejemben. Lényegtelen, mit tettek velem a kiskaliberű emberek, azon felülemelkedtem. Legfeljebb megvetem őket, de akkor is továbblépek. Számomra a haza, a népem és a családom a fontos.

– Ilyen egyszerű félretenni a drámai múltat?

– Nem lehet az élet minden egyes tragédiájánál elvérezni. Ettől függetlenül a múltat sem lehet kitörölni, mert az jól elraktározva él bennünk. És időnként ösztönösen előlép. Akár az alkotás pillanatában is. Így születtek a drámai hatású munkáim, amelyekben lényegében magamat adtam bele. Szóval innen az én bábságom.

– Említette, hogy nem szabad másolni a természetet. Ezt miként kell értelmezni?

– Az iskolában mindent megtanul az ember, valósággal öntik bele a tudást. De ha kikerül az életbe, mindent el kell felejtenie, és az ösztöneire kell hallgatnia. Ha ez nem sikerül, akkor nekiáll másolni. Másolja a tanárait, a mestereit, másol mindent. Ha viszont félretolja az addig tanultakat, és önállóan próbál gondolkodni, képes igazi és eredeti alkotásokat létrehozni. Én például tájképet sem festek, mert azt a természet másolásának tartom.

– De hát számos festő készített már tájképet vagy festett csendéletet, ami szintén valaminek a másolása.

– Az egyszerű halandó nem tudja, hogy azok a világhírű csendéletek sem a gyümölcsöstál azonnali lemásolásával születtek. A művész töpreng, átalakítja a formákat, utána ragad ecsetet. Azt se feledjük, hogy mikor születtek ezek az alkotások, mikor festették meg a pápákat vagy a királyokat: abban az időben, amikor még nem létezett fényképezőgép vagy videó. És azok az alkotások sem egy óra vagy egy nap alatt készültek. Manapság tényleg elszaporodtak a fotóról készített festmények. De kérdem én: azokban mi a művészet?

– Az utóbbi időben egyre több verset ír. Festés közben jön az ihlet?

– Nem. Én soha nem tudom, mit festek, és soha nem tudom, mit írok. Azt tudom, hogy festészetben, költészetben egy a világnézetem. Amikor valami gondolatom támad, azt papírra vetem. Olykor rajzvázlatot, máskor néhány szót. Otthon, utcán, buszmegállóban, bárhol. Aztán megtörténik, hogy hosszú idő múlva előveszem, s addig forgatom, amíg megtalálom azt a hatást, ami a jegyzetkészítés pillanatában lengett be.

Nem vagyok költő, és nem is verseket írok, mindössze lírai hangulatú szövegeket vetek papírra. Az más kérdés, hogy versformába helyezem.

Amúgy már középiskolásként szerelmes lettem a lírába. A keresztúri gimnáziumban reggel a szilenciumba Gellért Imre papunk és nevelőnk mindig egy Petőfi-kötettel lépett be. Nem a bibliából, hanem abból olvasott fel egy-egy verset. Azóta sem telt el nap az életemből, hogy ne olvassak verset. A hároméves munkaszolgálat alatt sem történt másként.

– Volt rá példa, hogy az írásait vászonra ültette, vagy a festményeit verssé formálta?

– Soha. Ha egy írásomat festeném meg, akkor másolnék. Mint ahogy az írásaimat sem a képeim határozzák meg. Említettem, hogy sokszor azt sem tudom, mit festek. De bármilyen hihetetlen, az is előfordul, hogy utólag sem jövök rá, mit ábrázol a képem. Néha csak nézem a vásznat, és nem jön, hogy higgyem, én festettem. Gyakran betoppan a Várgalériámba egy-egy turistacsoport, s egyik-másik vendég megkérdezi: ez a kép mit ábrázol? Nem tudom –válaszolom legnagyobb elképedésére. Az alkotásnak van címe, tudok róla beszélni akár egy órát is, de azt nem tudom megmondani, mit ábrázol. Azt találja meg a néző!

– Nem zavaró, amikor a néző olyasmit talál a képben, amire alkotója nem gondolt?

– Nem. Elvégre lehet, hogy neki van igaza. Nem én mondom, a statisztika:

az emberek két-három százaléka érti igazából a művészetet. A sznobokkal együtt legyen öt, de akkor is a száz százalékig még rengeteg van.

Nem hiába mondta Leonardo da Vinci, hogy a művészetet –és azon belül a képzőművészetet –a legnehezebb megérteni. Nemcsak fantasztikusan magas intelligenciát követel, hanem hatalmas tudásanyagra van szükség.

– Sokszor nem tudja, képei mit ábrázolnak, de üzenetük mégiscsak van.

– Kötelező módon. A nélkül nem sokat érnének.

– Egy ilyen művészlélek, akit mindenki alkotásairól ismer, hogyan tudta leélni az életét tisztviselőként?

– Én mindig is reggel hétkor keltem, és este tizenegykor feküdtem. Bárhová is kötött a munkahelyem, a művészetért éltem, illetve a művészet éltetett. Hiába felvételiztem és jutottam be Márkus Bandi szobrászbarátom és az éppen Székelykeresztúron nyaraló Nagy Béla biztatására Kolozsvárra, nem mehettem egyetemre. Pénzem sem volt, megfelelő káderlapom sem. Az egyetemi évek helyett a kudzsiri és tövisi kényszermunkahely következett, ami rosszabb volt, mint a börtön. Nem panaszkodni akarok, de amikor visszajöttem Marosvásárhelyre, nem volt hová hazamennem. Nem volt egy hely, ahová lehajthattam volna a fejem. Nem volt munkahelyem. Elindultam a város alsó feléből, és kilométereken keresztül mindenhova bekopogtam, ahol intézmény- vagy gyárnevet láttam a kapu fölött. Senki nem akart felvenni. Már a főtéren jártam, amikor az akkori Ciocan szövetkezethez, a majdani Elektromaroshoz alkalmaztak a Kossuth utcai öntödébe. Rosszabbul kerestem, mint egy segédmunkás, amikor meg ezt szóvá mertem tenni, Kiss Dénes, az igazgató azzal rázott le, hogy egy osztályellenség ne követelőzzék. Aztán egy idő után mégis felvittek a könyvelőségre. Már családos voltam, amikor Olaru Gyurkához, a népművészetibe jártam festészetet tanulni. Onnan van az egyetlen diplomám, amúgy szakképzetlen napszámos vagyok.

 

Kedei Zoltán
A Maros megyei Raván született 1929-ben. Székelyke­reszt­­úron, a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban érettségizett, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti egyetemre. „Egészségtelen származása”nem tette lehetővé, hogy elvégezze a főiskolát. Amikor engedték, vidéki iskolákban tanított, máskor kényszermunkára kötelezték. Olaru Gheorghe tanítványaként 1958-ban a marosvásárhelyi Népművészeti Iskolában szerzett diplomát. Szinte hat évtizede van jelen Marosvásárhely, Erdély és a teljes Kárpát-medence művészeti életében. Számos egyéni és közös tárlat kimagasló résztvevője. A Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja. Alkotóereje szinte nem ismer megállást: Kedei Zoltán amikor nem ecsetet vagy ceruzát tart a kezében, tollat ragad és verset ír. Legutóbbi kötetei: Szivárvány kapuja (2015), Grafolíra (2017)
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS