Liktor Katalin: új egységet a Kárpát-medencei magyar irodalomban

– Vannak-e személyes, családi kötődései Erdélyhez?

– Családi és vérszerinti kötődésem tudtommal nincs, bennem sváb és szlovák vér csörgedez, amelyet viszont magyar szív hajt. Az erdélyi irodalomhoz kötődő témákkal elsőéves egyetemista korom óta foglalkozom. Ekkor találkoztam azzal, hogy mennyi mindent nem tanultunk, mennyi mindent elhallgattak előlünk, mennyire torzított ismereteket adtak át a tankönyvek. Elemi erővel hatott rám az a felismerés, hogy erdélyi irodalomtörténettel akarok foglalkozni, és azóta is hivatásomnak érzem e feladatot. A sors úgy hozta, hogy komoly szakmai és lelki támogatást kaphattam célom elérésének érdekében tanáraimtól és neves irodalomtörténészektől.

Hathatós segítsége és tanácsainak megfogadása mellett jelent meg 2014-ben Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése (Rokon álmok álmodója), amelyet bevezető tanulmánnyal és komoly jegyzetanyaggal láttunk el. Azóta két kötetet gondoztunk, Magyar szó Erdélyben I-II. címmel, egy tordai születésű tanárnő, Adorjánné Weress Margit visszaemlékezésének első két kötetét (a harmadik készülőben van), és egyéb visszaemlékezések és levelezésanyagok megjelentetése is terveink között szerepelnek. E kötetek megjelenése kapcsán volt alkalmam többször is Erdélyben könyvbemutatókon részt venni. Megható látni és érezni azt a szeretet, amivel fogadnak: ez sok erőt ad a munkához.

– Reményik Sándor életművének jó ismerője. Magyarországon milyen a megítélése a két világháború közötti erdélyi magyar költészet egyik legnagyobb alakjának?

– Magyarországon Reményik Sándor reneszánszát éli. Viszont amikor 2002-ben kutatni kezdtem a munkásságát, alig találtam róla használható anyagot. Egy szűk réteg ismerte csak néhány versét (Eredj, ha tudsz, Templom és iskola, Kegyelem, Ahogy lehet), folyóiratok hasábjain jelentek meg munkásságát vizsgáló tanulmányok. A Reményik-emlékkonferenciának, összefoglaló irodalomtörténeti munkáknak, az összes verseinek gyűjteményes (többszörös) kiadásának köszönhetően egyre szélesebb körben lett ismert a neve. Költészetének más vonulatai (szerelmes, istenes, természeti költészete) még nem ismertek annyira, és irodalomtörténeti fontossága sem kapott még jelentős hangsúlyt. A neve viszont bekerült a tankönyvekbe, és ez mindenképpen jó kiindulási alap.

– A harminc évvel ezelőtti rendszerváltás az irodalomtörténet területén is átszakította a kommunizmus gátjait. Mennyire beszélhetünk ma egységes magyar irodalomról, amelyben a régebb elhallgatott írók is megtalálhatják méltó helyüket?

– Harminc évvel ezelőtt a magyarság lehetőséget kapott arra, hogy megszabaduljon a nézetdiktatúra hatalma alól. A lehetőséggel viszont sokáig nem élt. Komoly harcot kell a mai napig vívni azért, hogy az elhallgatott, a magyar irodalmi kánonból kiradírozott írók életművét újra visszaemelhessük méltó helyükre. A történelmi hazugságok azonban olyan vastag rétegben vonják be ezeket az életműveket, hogy komoly ideológiai harc folyik neveik tisztára mosásában. És az a meglepő, hogy azok, akik ellenzik a kánon kiigazítását, egy sort sem olvastak az adott írótól, nem ismerik, nem tanulmányozták életművét. Így nem lehet tudományos vitát érdemben folytatni. Az egységes magyar irodalom pedig olyan, ahol nem számítanak a történelmi helyzetekben létrehozott határok. A magyar kultúrának nem az országhatárnál van vége. Beszélhetünk egy szűkebb egységes magyar irodalomról a Kárpát-medencében, illetve hozzávehetjük ehhez a szerte a világban magyar nyelven írt alkotásokat.

Az általunk szervezett konferenciákon különböző részterületek előadói adják át tudásukat, hogy ezáltal pl. egy délvidéki magyar­órán elhangozhassék egy kárpátaljai magyar író neve. A 2017-ben a tizenhat tagú szerkesztőbizottság által összeállított Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig irodalomtörténeti kézikönyv is ezt a munkát segíti, illetve a torzított kánonon is javítani igyekszik. E kötetnek készül a második, bővített kiadása, remélhetően nemsokára megjelenik.

– Takaró Mihály irodalomtörténész szerepvállalása az egységes magyar iskolai tanterv kidolgozásában sok vitát kavart. Irodalomtörténészek körében mennyire meghatározó, hogy konzervatív és liberális szemléletű szakemberek között ideológiai viták folynak?

– Ideológiai alapú viták mindig is folytak az irodalomban. Beszélhetünk irodalompolitikáról is, különböző világnézettel rendelkező irodalmárok máshogy vélekednek, ezzel nincs baj addig, amíg érdemben megy a vita, egymást megbecsülve és tiszteletbe tartva. Takaró Mihály sokat tesz azért, hogy az érdemtelenül, hazug vádak alapján megbélyegzett és kitörölt írók újra a magyar irodalmi kánon részévé váljanak. Horváth János irodalomtörténész szerint az elfogulatlan irodalomtörténet-írás az, hogy mikor, mit tartottak irodalomnak és nem az, hogy mi mit tartunk annak. Takaró Mihály és én is ennek tekintetében végezzük értékalapú irodalomtörténeti munkánkat.

– Milyennek tartja a mai magyar irodalomoktatást? Az olvasástól egyre jobban elszokó, elidegenedő gyerekeket milyen művekkel lehet(ne) rászoktatni a könyvre? 

– Az olvasás szeretete otthonról ered. A tanárnak a hatása kisebb, mint a szülői mintának, akkor is, ha remek szakemberről van szó. Emellé társul a szövegértés drasztikus gyengülése is, és ennek hiánya miatt nem okoz élvezetet az olvasás a gyerekeknek.

Több időt kellene megfelelő szakmai irányítással az iskolai könyvtárban tölteniük, hogy megértsék: a könyvek világa varázslatos.

– Tanárként kik a kedvenc írói és költői?

– Általában azok, akik magánemberként is. A tanórán csak azokról tudok lelkesen beszélni, akiket magam is kedvelek. Nem biztos, hogy egyezik a tanterv által előírt irodalmi műalkotás az én ízlésemmel, így igyekszem más alkotásokat is választani. Kifejezetten kedvencem a 17. századi írók körül Árva Bethlen Kata önéletírása, Szepsi Csombor Márton, a 20. századból Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos, Kós Károly, Makkai Sándor, kortársak közül Jókai Anna, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és még sok nevet sorolhatnék.

– Ady Endre esetében vita alakult ki a költő züllött életvitele, vitatható publicisztikája és költészete kapcsán. Nagy alkotóink életművének értékelése során a magánélet mennyire nyomja rá bélyegét az irodalmi teljesítményre?

– A magánélet meghatározza a költő emberi oldalát, az alkotásban is szerepet kap. De maga a műalkotás értékelése közben ez nem lehet elsődleges szempont. Ady Endre nagy költő volt, de valljuk be, több a rossz verse, mint a jó. De ami jó, az világirodalmi kincs. Én nem az emberen keresztül vizsgálom a művet, hanem a műre koncentrálva igyekszem megtalálni az embert. Ha emellett a költő magánélete és élettörténete tanulságos és példaértékű, az csak még jobban kiemeli. Csak az értéket és az értékeset szabad és kell tanítani, ami degradáló, és romboló hatású, arra nem kell felhívni a figyelmet.

– Milyennek tartja a magyar irodalom nemzetközi megítélését? Klasszikusaink mennyire vannak jelen a világirodalom polcain?

– A magyar kortárs írók az európai piacokon jelen vannak, de itt is számít, milyen kapcsolatok segítik őket előre. A klasszikusok is elérhetők, de kevesebb hangsúlyt kapnak a kortársak mellett. A magyar irodalom Európában mindig is jelen volt, még a nyelvi és fordítási nehézségek ellenére is. Több irodalmi Nobel-díjra jelölt írónk is van (pl. Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső), akiknek műveit sok nyelven olvashatta a közönség. Manapság is forognak magyar írók könyvei, és csak remélni tudom, hogy egyre tágabb lesz ez a kör.