A magyarság szolgálatában Nyugaton – a Kőrösi-program nyertese, Pál Zsuzsanna brüsszeli tapasztalatairól

– Miért pont Brüsszelre esett a választásod?
– Mondhatnám, hogy a véletlen, mert Chilét és Új-Zélandot jelöltem meg pályázatomban, azok egzotikuma, távolisága nagy kihívás egy erdélyi leány számára. Végül Brüsszelt kaptam, amiről utólag azt hiszem, a Gondviselés akarta. Egyáltalán nem bántam meg.
Volt-e információd az itteni magyarokról, vagy az egymás kölcsönös megismerésének kalandja várt?
Az első hetekben az új környezet benyomása alatt álltam, Brüsszel sokoldalú, soknemzetiségű város. Nem érkeztem felkészületlenül: a helyi befogadó magyar szervezet, a Carpathia vezetőjével, Kliment Nórával az előzetes megbeszéléseken körvonalaztuk tevékenységem prioritásait. Vendéglátóm ismertette az itteni magyar kulturális és közösségi életet, de

a várost, a lakóit és egyben magyarjait magamnak kellett felfedeznem.

Sorra vettem azokat, akikkel elődöm, Molnár Luca már együttműködött. Mindenkivel számbavettük, hogyan tudunk továbbra is együtt dolgozni, miben tudok segíteni, mit tudunk adni egymásnak. Könnyen sikerült jó kapcsolatokat kialakítani és hamar kiderült, hol tudom hasznossá tenni magam. Persze mindenhez idő kell.

– Magyar szempontból mi fogadott Brüsszelben?
– Fel kellett fedeznem a közösség ritmusát. Itt tevékeny a magyar közösség: rengeteg a gyerekfoglalkozás, varrás, történelemoktatás, cserkészet, olvasókör és számtalan más. Aki tud valamit nyújtani, az meg is teszi. Két intézmény köré csoportosulnak a tevékenységek: a Magyar Ház és a Balassi Intézet más-más jelentőségű, de egymást kiegészíti.

– A diaszpórában a magyarság két csoportból áll: a rendszerváltás előtt és után érkezettek közösségéből. Munkád során észleltél-e különbséget e kettő között?
– Az újonnan érkezettek színes közösséget alkotnak. Vannak a hosszabb távra berendezkedettek, akik az uniós intézményekben dolgoznak, többgyermekes családok. Nekik fontos, hogy gyerekeik ne szakadjanak el a magyar háttértől. Általában ezek vesznek részt a foglalkozásokban, táncházakban, cserkészeten. Ezzel párhuzamosan vannak olyanok, akik kisebb-nagyobb időszakra fizikai munkára érkeznek Belgiumba: nekik nincs akkora igényük, hogy magyar közösségi eseményeken vegyenek részt, vagy az itteni kultúra felfedezésébe fogjanak.

– Őket mennyire lehet megszólítani?
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne elérni ezeket a családokat, hiszen rengeteg magyar él itt.A Facebook segítségével minden eseményről értesítést küldtem szét. Ha véletlenül magyarokkal találkoztam, elmondtam, miért vagyok itt, és ha érdekli, szívesen látjuk. De nemcsak magyarok körében kezdeményeztem, hanem mindenki felé próbálom felhívni az érdeklődést kultúránk iránt, így a táncházainkat mások is látogatják.

– Hogyan találtad meg a hangot az évtizedek óta itt élő magyarokkal?

a Magyar Ház fontos eleme az életüknek. Többen is mondták, költözzek a Magyar Házba. Nagyszüleim már nem élnek, így lett egy itteni nagytatám Kvasznai Árpád bácsi személyében. Mondjuk, nem mindig értik, hogy jelenlétem a különböző eseményeken, foglalkozásokon tanulás vagy munka.

– Három év után visszavágysz Brüsszelbe?
– Nagyon! Brüsszel az otthonommá vált. Ez a három év egyben tanulás és munka volt, amely sok szabadságot is adott, nem volt kötött munkaidőm. Igaz, néha késő este vagy hétvégén is igénybe vették jelenlétemet, de ez része volt az életemnek. Amit megtanultam, igyekeztem visszaadni a közösségnek. Demeter Pannitól megtanultam gyerekeknek néptáncot oktatni, Dóczy Ilonától mesefoglalkozásokat tartani, amit önállóan tudok alkalmazni és továbbadni.

– Brüsszel élénk, színes kulturális élettel rendelkezik. Mennyire nyitottak a magyarok a környezetükre és annak különböző kultúráira?
– Azt tapasztaltam, hogy van egy ellenséges viszonyulás a befogadó kultúrával szemben. Ha nyomon követjük a facebookos bejegyzéseket, ez visszatérő jelenség. De nem lehet általánosítani, mert embertől függ. Olyan házban lakom, amelyben mindenféle lakótársam volt már. Sikerült közvetítenem feléjük a magyar kultúrát, az erdélyi ételeket, elvittem táncházba őket. Egy dokumentumfilmes kolumbiai barátom készítette a legutóbbi felvételeket is: sajnálja, hogy a koronavírus miatt elmaradnak a táncházak. A Magyarországon tanult dokumentumfilmes japán, libanoni, iráni, kolumbiai, kanadai barátaimmal tartottunk egy filmjeikből készült bemutatót a Balassi Intézetben, amit beszélgetés követett a nézők és az alkotók bevonásával. Ezt szeretem a legjobban Brüsszelben: minden kultúrába betekintést nyerhet az érdeklődő. Habár a magyar közösség aktív, mégis azt érzem, kissé zárt.

– Elképzelhetőnek tartod, hogy akár többéves megbízatás erejéig is vállald ezt a fajta közösségi munkát?
– A szabályok értelmében eredetileg az ösztöndíj két évre szól. A tapasztalatok szerint azonban egyértelművé vált, hogy a mi generációnk olyan jó viszonyt tudott kialakítani a befogadó közösségekkel, hogy ugyanannak a személynek a visszaküldése hatékonyabb eredményeket biztosít. Azok a kollégáim, akik Európán kívül tevékenykednek, még jobban érzik: ha több idő áll rendelkezésükre, jobb a kapcsolatteremtés, így több mindent képesek elérni és átadni az őket befogadó közösségnek. Nagy öröm volt számomra, hogy a brüsszeli magyar közösség engem akart viszontlátni. Jól esett, hogy ezt kérte.

– A székelység jellegzetesen zárt rétege a magyarságnak. Munkád folyamán mennyire került előtérbe egyéniséged?
– Puliszkát, fuszulykalevest, vinetát, rakott krumplit készíteni tanítottam az itteni embereket elmagyarázva, honnét is származom, és romániai létemre miért magyar az anyanyelvem. Sohasem éltem Magyarországon, de itt hirtelen magyarokkal kellett dolgoznom, így hozzá kellett szoknom a stílusukhoz és a mentalitásukhoz. Van egy enyhe különbség, amire nem számítottam, és ez nehezen megragadható. Meg kellett szoknom a munkához való viszonyukat, a humorérzéküket. Az elején nem volt könnyű. Mindenesetre érdekes kulturális élmény volt.

– Az itt nevelkedett gyerekekkel hogyan tudtál kapcsolatot teremteni? Milyen a magyarsághoz való kötődésük?
– Ez sokban függ a szülőktől. Akinek ez fontos, komoly munkát fektet abba, hogy a gyerek szépen beszéljen magyarul, olvasson és írjon. Még a vegyes házasságokból származó gyerekek közt is sokan vannak, akik hibátlanul, választékosan beszélik nyelvünket. Megható ilyenekkel találkozni. Ha nincs meg a szülői akarat, a sok érték könnyedén elvész.

ami itteni tartózkodásomnak, munkámnak külön értelmet adott. Azóta is szoros barátságban vagyunk. Egy okkal több, hogy visszajárjak.

– Mi a következő állomás?
– Budapest. Félúton van a két otthonom közt, és újabb kihívás, megmérettetés.

Krivánszky Miklós, Brüsszel