HIRDETÉS
Evidensnek tűnik, hogy azon országokban, ahol régen tényszerűen/objektíven jobb volt az élet a szovjet időszakban, ott a nosztalgia hatása felerősödik. Ilyen például a szerbek és a bosnyákok esete. Jugoszlávia meglehetősen különleges példa, igen eltér a többi országtól, hisz nem is voltak tagjai a KGST-nek, nem volt durva diktatúra, hanem egy szocialista elemeket magába foglaló autoriter rezsim működött, ahol leginkább a szerb volt az uralkodó nemzet. Jugoszláviában messze jobb életszínvonal és nagyobb szabadság volt, mint a többi szocialista országban.
Ebbe az állapotba taposott bele a délszláv háború, amikor a NATO hathatós közreműködésével feldarabolták Jugoszláviát, amitől főleg a szerbek szenvedtek hatalmas csapást. Azon országok körében, melyek a jugoszláv időkben, de különösen a délszláv háború idején atrocitásokat és elnyomást szenvedtek – horvátok, macedónok és koszovói albánok –, kevésbé van jelen a szocialista nosztalgia, ami főleg az ott lakó szerbek körében tapasztalható.
A szerbek gazdaságilag azóta sem álltak talpra, gyakorlatilag mindent elvesztettek, ami addig fontos volt számukra, körükben a nosztalgia elsöprő méreteket ölt.
Kijelenthető, hogy nem a szocializmus, hanem a jobb életszínvonal és az uralkodói státusz iránt éreznek nosztalgiát,
Érdekes ugyanakkor Szlovénia esete, ez volt ugyanis a jugoszláv régió legfejlettebb állama, és a rendszerváltás óta az előnyük tovább nőtt, a délszláv háborúban pedig a nemzetük nem volt akkora atrocitásnak kitéve, mint pl. a horvátok. Körükben a rendszer iránt is létezik (főleg idősebb körben) nosztalgia.
Oroszország esete szintén tipikus példa arra, hogy nemzetenként változhat egy rendszer megítélése. Bár a Szovjetunió egy internacionalista kísérlet volt, pragmatikus okokból valamennyi vezetője (Sztálin is) leginkább az oroszokra hegyezte ki a hatalmat. Bár Lenin idején a vezetőség nagy része zsidó volt, és a szovjet vezetésben mindig hatalmas területen voltak jelen zsidó, lett, és ukrán vezetők is, de valamennyien igyekeztek az oroszokat megnyerni, hisz ők voltak a legtöbben. A Szovjetunió de facto a cári Orosz Birodalom folytatása.
Azt is hozzá kell tenni, hogy a Szovjetunió nemzetiség szerinti területekre volt felosztva: orosz, ukrán, lett, grúz és sok más rész működött, melyek később különváltak.
De végig az orosz volt a domináns: orosz volt a hivatalos nyelv, a vezetőség nagy része, a deportálások és kényszerbetelepítések viszont az oroszokat érintették a legkevésbé negatívan. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az oroszok nem szenvedtek, sőt, abszolút számban talán a legtöbb halottat adták a rendszer oltárán.
A jugoszláv példához hasonlóan, az oroszok igen erős nosztalgiát éreznek a Szovjetunió iránt, ami logikus. A Szovjetunió idején győzték le a nácikat, technológiában hamar felvették a versenyt a Nyugattal, sokáig vezették az űrkutatás versenyét, az ország atombombával rendelkező világhatalom lett, az olimpiai bajnokságokon sorra megverték az amerikaiakat, de a rendszerváltás utáni vágyak nem teljesültek.
Az olyan országok körében is komoly nosztalgia van, akik a szovjet időben éreztek némi felzárkózást, Fehéroroszország vagy Örményország ilyen. Ez utóbbi a szovjet rendszer előtt népirtást szenvedett a törököktől és a kaukázusi régió elnyomott részeként látták magukat, a szovjet időszakban azonban úgy érezték, egyenlők lettek a többi tagköztársasággal.
Jól elkülönül azon országok nosztalgiája, akik különös elnyomásban éltek. Például a balti államok – Litvánia, Lettország, Észtország –, vagy épp a türk államok jelentős része (pl. Türkmenisztán) egyáltalán nem mutatnak komoly nosztalgiát. Akik nosztalgiát éreznek, azok leginkább ezen országok orosz kisebbsége (Lettországban majdnem az ország negyede). A bizonyos fokú nosztalgia leginkább az életszínvonalra referál, magát a rendszert nem szívlelték. Logikus, hogy a türk államok iszlám lakossága nehezen tűrte a szovjet ateista tempót, a balti államok pedig 1939-ben Sztálin által önkényesen lettek bekebelezve a Szovjetunióba.
Hasonló eredmény vonatkozik az ukránokra is, ahol
az ukrajnai oroszok vagy orosz ajkú ukránok inkább visszasírják a rendszert, míg maguk az ukránok legkevésbé.
Az ukránoknak és a balti országoknak egyaránt komoly elnyomásban volt részük, kényszertelepítések, deportálások, vagy mesterséges éhínség pusztította a lakosságot – Ukrajnában a holodomor, de hasonló népirtás sújtotta Kazahsztánt is.
Csehszlovákia esetében érdekes, hogy a szovjetekhez hasonlóan fennáll egy fordítottság. Ott a csehek voltak főleg a dominánsak, de pont ezért a fejlettebb cseh régió a szlovákokban visszatartó/visszahúzó erőt látott, míg a szlovákok egy lehetséges újabb magyar revízió elleni biztosítékot láttak a csehekkel való egyesülésben, ennélfogva a szlovákok körében nagyobb a nosztalgia Csehszlovákia iránt, mint a csehek esetében.
Érdemes tehát megjegyezzük, hogy az uniókban – Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia –, nagyon erős tényező és faktor, hogy ki melyik részhez és régióhoz tartozik.
Aligha lehet tagadni, hogy a 80-as évek végén minden szocialista országban rendszerváltó hangulat uralkodott, és ez – legalábbis a felszínen –, szinte mindenhol maradéktalanul megvalósult. Szokták mondani, hogy gengszterváltás történt. A Nyugat jobb életszínvonalon élt, mint a szocialista országok, emellett messze nagyobb szabadságban: sajtószabadság, gyülekezési jog, pluralizmus, szólásszabadság és sorolhatnánk. Ezen fogalmak a szocialista országokban de facto ismeretlenek voltak.
Valamennyi ország vágyott a Nyugatra. A rendszerváltás azonban egyik országban sem hozta el a nyugati életszínvonalat. Ennek több oka van.
A legfontosabb a történelmi ok, ami visszavezethető a 40-es évekre. Nosztalgia ide vagy oda, soha sehol, egyik országban sem voltak a társadalomban többségben azok, akik a hatalomátvétel pillanatában szocializmust akartak volna, de később sem. Sem Leninék, sem Rákosiék nem voltak többségben, és idegen érdekek, illetve segítség mentén kerültek hatalomra.
A rendszer egyik első intézkedése a magántulajdon elleni merénylet volt: a gazdag réteget (kulákok, földesurak, cégtulajdonosok) vagy kivégezték vagy elkobozták mindenüket, nem volt szabad vállalkozni, gyarapodni, a lakosság jelentős részét fokozatosan panelekbe terelték, a fizetések hellyel-közzel hasonlóak voltak. Évtizedek alatt több olyan generáció nőtt fel, akiknek nem volt félretett vagyonuk, megtakarításuk, tőkéjük, az állam mindent bekebelezett.
Míg a cári időkben mintegy 6500 kivégzés történt, Lenin idejében havi 1000, Sztálin idején pedig heti 1000 embert végeztek ki.
Erre a társadalomra jött a rendszerváltás után az átmenet nélküli demokratikus kapitalista piacgazdaság. A kapitalizmus egyik jelszava a gyarapodás. A szabadság égisze alatt mindenki előtt nyitva állt a lehetőség: keressen jól, vállalkozzon, gyarapodjon. Vállalkozni azonban leginkább erős kezdőtőkével lehet. De sem az embereknek, sem az országnak (amelyet az államadósság emésztett) nem volt tőkéje. Mivel a szocialista állam megszűnt, az addig állami tulajdonú üzemeket, földeket elkezdték privatizálni, azaz áttenni magánkézbe. Itt is volt egy óriási csavar: sokszor olyan személyek kezébe került az állami tulajdon, akiknek volt már tőkéjük vagy közel voltak a tűzhöz. Mind a két csoport nagyrészt az addigi párttagok közül került ki.
A rendszerváltás után az elvtársak már nem az eszmét védték, hanem az évtizedek alatt kisajátított zsákmányt.
Ironikus, de a demokratikus rendszerváltást pont a rendszerváltást részben levezénylő addigi elvtársak gáncsolták a legerősebben. Bár a nép ezt jelentős részben tudta, mégis az rögzült sokakban, hogy a rendszerváltás utáni első évek, sőt akár évtizedek messze nehezebb sorsot hoztak számukra, mint a szocialista rendszer valamennyi évtizede. Megszűnt sok állami üzem, eladták apró fillérekért, emberek maradtak munka és kereset nélkül, a Nyugat pedig (1956-hoz hasonlóan) most sem sietett a Kelet segítségére.
Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a rendszerváltás utáni zűrzavart a legtöbb esetben nem az addigi fővezetés idézte elő, hanem az utánuk következő, a változás szelét megérző, de természetesen addig szintén szervilis új-generációs elvtársak. Ez tovább erősítette sokakban a tézist, hogy Kádár vagy Brezsnyev alatt jobb volt.
A szocialista nosztalgiához hozzátartozik az a nagyon jelentős faktor is, hogy a Nyugat, amihez tartozni akartunk, nem kezelte egyenlő félként Keletet, sőt. Bár tény, hogy a rendszerváltás sok jó dolgot hozott el – szólásszabadság, gyülekezési jog, szabad utazás külföldre, szabad munkavállalás külföldön, a nyugati katonai és gazdasági tömbhöz való csatlakozás lehetősége, sajtószabadság, stb. –, a Nyugat a keleti blokkban csupán olcsó munkaerőt látott. Rengeteg nyugati cég tette be a lábát a keleti országokba, ahol vagy üzemet építettek vagy már meglévőre tették rá a kezüket. Természetesen ezeken a munkahelyeken nem lettek nyugati fizetések, hanem kicsivel a keleti fizetések felé mentek, ezzel pedig finoman szólva sem lettek túl szimpatikusak az emberek szemében.
A Nyugatra vándorló keleti munkásokat sem kezelték egyenlő félként, leginkább olyan munkákat bíztak (és mai napig is bíznak) rájuk, melyet a nyugatiak nem szívesen végeznek el
(erős fizikai meló, veszélyes munkahelyek, stb.). A nyugati cégek leginkább nyerészkedni akartak Keleten is, hisz olcsóbb munkaerőt kaptak és költségkímélő módon tudták folytatni termelésüket, illetve új piacokhoz jutottak.
A szocialista nosztalgia egyik tartó pillére, hogy ha a rendszerváltás előtt egy munkahelyen gyengébb is volt a fizetés, mint a jelenlegi multinacionális cégnél, legalább a miénk volt és nem másnak dolgoztunk. Ez részben téves narratíva, de sokak szemében reális.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a nyugat az oroszokat a rendszerváltás után még inkább kiközösítette, nem akart segíteni, hisz továbbra is ellenséget láttak bennük. A cél az volt, hogy minél rosszabb legyen nekik. Miközben az oroszok szent meggyőződése, hogy a Nyugat a 28 milliós szovjet véráldozat nélkül soha nem győzte volna le Hitlert, ugyanakkor a nyugati jó életszínvonal egyik alapfeltétele volt a szovjetek vesztesége. Régen is élt az a mondás, hogy Európa biztonságát Amerika, jólétét meg a szovjetek biztosítják. Mindezért cserébe a Nyugat soha nem kezelte egyenlő félként az oroszokat.
Ha valaki szerint ez a kommunista rendszer miatt volt, téved, hisz 1918 után is Oroszország területeket veszített, miközben végig az Antant oldalán harcolt súlyos veszteségekkel. A
Nyugat szemében Oroszország egy kihasználandó hústömeg maradt, akikkel ki lehet kapartatni a forró gesztenyét,
ezt pedig a keleti népek nehezen viselik el. Ez a nyugati mentalitás ha nem is fő oka, de egyik feltétele volt az orosz-ukrán háború kirobbanásának.
Annak idején elég volt megnézni egy osztrák vagy NSZK-sorozatot – teszem azt a Hegyi doktort –, és a Nyugat nagyjából ezt jelentette a keletiek számára: biztonságot, tiszta környezetet, szép házat udvarral, jó autót, remek fizetést, fejlődési lehetőséget, szólásszabadságot, sajtószabadságot, szabad utazást. Mindent ami Keleten a szocializmusban nem létezett.
De a Nyugat évtizedek alatt erősen eltért attól, ami után vágyakoztunk annak idején. A liberális globalista kapitalizmus legalább olyan szinten vált ideológiai vezérelvvé Nyugaton, mint korábban Keleten a marxizmus. Ez részben azért is gyötrelmes, mert a két eszme azonos alapokon nyugszik, mondhatni ugyanannak a társadalmi utópiának egy másfajta (ha úgy tetszik modernebb, puhább de talán emiatt eredményesebb) vetülete.
A Nyugat erőteljesen akarja felszámolni a nemzetállamokat, amíg viszont megteszik, addig az elmaradott régiók felett diktatórikus elveket gyakorolnak, nem engedik a felzárkózásukat,
kihasználják és függő helyzetbe teszik őket gazdaságilag, nyerészkednek rajtuk, és megbélyegzik őket. Tehát ma már nem internacionalizmus van, hanem globalizmus. Nem 5, hanem 3+2.
A nyugat szintén erőteljesen migrációpárti, teljes lakosságcserét hajt végre, miközben a demográfia a katasztrófa felé sodródik, ezen belül pedig egy métely az LMBTQ-propaganda, mely a hagyományos családmodell elleni egyértelmű sátánista merénylet. Régen a besúgó hálózatok tették tönkre a családokat, ma már az LMBTQ-lobbi teszi meg ugyanezt.
Gazdaságilag a mai Nyugat nem más, mint az USA bábja, annak egyik végrehajtó szervilis részlege. Tehát a Kelet ma már egy olyan Nyugattal néz szembe, mely globalista, lmbtq-woke által vezérelt, migrációpárti, gazdaságilag pedig hanyatlik. Ezzel szemben a szovjet és szocialista nosztalgia sokszor hangsúlyozza, hogy a régi rendszerben nem volt elképzelhető semmilyen lmbtq-, sem woke-őrület és a migráció is menedzselve volt.
(Befejező része következik)
Czégényi Raymond
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
