Kommunista nosztalgia a posztszocialista országokban

Marx és Engels a földre szált mennyországot hirdette, egy Isten nélküli új evangéliumot. Egy materialista társadalmat, ahol a lét határozza meg a tudatot, ahol fokozatosan elhalnak a nemzetállamok, helyüket pedig átveszi az internacionalizmus. Olyan ateista világot, család nélküli ősközösséget képzeltek el, ahol hellyel-közzel mindenki egyenlő. Ahol megszűnnek a vallási és nemzeti ellentétek, illetve eltűnik az anyagi különbségek okozta társadalmi feszültség is.

Évszázados vita folyik a történészek között arról, hogy Marx és Engels mennyire akartak jót az emberiségnek.

Vajon hittek-e az eszméikben, hogy Huxleyt idézve egy szép, új világot fognak teremteni vagy esetleg előre látták, hogy terror, milliók halála, gulág és egyéb szörnyűségek jelentik majd a végkifejletet?

Nehéz ezt megítélni. Mint ahogy azt is, hogy Marxnak és Engelsnek mekkora felelőssége van abban, ami utánuk következett. Egy dolog biztos: a puding próbája az evés. És 1917 után komoly referenciáink vannak, hisz rengeteg országban került hatalomra a Marx és Engels tanait hirdető csapat/párt. Igaz, szokták mondani, egy kis kitérővel, akit úgy hívnak: Lenin.

Lenin magát következetesen marxistának nevezte és rengeteg pontban nem tért el az eredeti marxi tanoktól. Az is igaz, hogy Lenin által egyetlen államban lett szocializmus: az Orosz Birodalomban, ez lett a Szovjetunió. Később – Magyarországon, Romániában, Lengyelországban és sok más helyen – egy újabb újító révén került hatalomra az eszme: Sztálin által.

Mennyit rontott/javított/változtatott Lenin Marxhoz képes és Sztálin Leninhez képest? Tény és való, hogy sokat! De valahol a gyökerek ugyanazok maradtak, az eszme magja sokat nem változott: vallásellenesség, a gazdagabb rétegek elleni erőszakos fellépés, internacionalista jellegű berendezkedés, ideológia vezéreltség és így tovább.

Egy dolog jól látható: valamennyi kísérlet csúfos eredménnyel járt. Bármennyit is változtatott Lenin és Sztálin, az iskolákban és a pártközpontokban továbbra is Marx, illetve Engels eszméit hirdették. Sőt, ne feledjük, hogy 1956-ban történt egy Sztálintól való elfordulás és Hruscsov meghirdette a lenini tézisekhez való visszatérést.

A kommunista kísérlet a Szovjetunióban Lenin ideje alatt már az elején terrorhoz vezetett, mely Sztálin alatt teljesedett ki: besúgóhálózat, a magántulajdon semmibe vétele, a gazdag rétegek önkényes kiirtása, a kollektív bűnösség elvének használata, templomok lerombolása, százezrek megölése, kényszermunkatáborok, koncepciós perek, a parasztok földjeinek elkobzása, önkényes gabonabegyűjtés, a nemzetállamok tudatos lerombolása, majd a személyi kultusz egekbe emelése. Furcsa, hogy az egyenlőséget hirdető marxi eszmék a legdurvább egyenlőtlenségeket hozták a párt és a nép közt, a szabadságot zászlajára tűző marxi eszmék terrort eredményeztek, az ateizmust hirdető marxi eszmék pedig despota személyi kultuszt.

Mindez

nem csak a Szovjetunióban történt meg. Kínában Mao Ce-tung alatt és utána is hasonló eredmények zajlottak. Természetesen Kim Ir Szen Észak-Koreájában is, de Rákosi Mátyás alatt Magyarországon, Nicolae Ceaușescu alatt Romániában és még sorolhatnánk.

Akár az ,,ősidőkbe” visszamenve, Kun Béla és Szamuely Tibor véres 133 napos magyarországi uralma is hasonló jellemzőket hordozott.

Volt-e ebben a kísérletben bármi jó? Kétségkívül. A kommunisták azt vallották, hogy a múltat végleg el kell törölni, de a jelenben nekünk már nem érdemes ebbe a hibába esni. A múltból tanulni kell és törekedni a pontos megfogalmazásokra. A kommunista kísérletben is történtek jó dolgok, melyek jelentős része nem függött össze a rendszer jellegével, de voltak némely intézkedések, melyek az eredeti marxi eszméből fakadtak. Érdemes ezt is górcső alá venni. Most azonban egy jelenséget kell megvizsgálnunk: a szovjet/szocialista/kommunista nosztalgiát, amely ijesztő méreteket ölt sok kelet-európai országban.

Marx, Engels, sőt akár Lenin (de még Sztálin) dicsőítése sem számított furcsa dolognak Nyugaton. Tény, hogy Sztálinra, de még Leninre is korlátozottabb mértékben vonatkozik ez. De Marxra és Engelsre annál inkább. Sok nyugat-európai ország értelmisége – ne feledjük, hogy Marx Németországban született –

Marxban és a kommunista eszmében felvilágosult, modern jelenséget látott és egy tiszta humánus ideológiát, amely meghaladja a vallási dogmákat, a nemzeti sőt a családi ellentéteket, illetve elhozza az egyenlő és igazságos társadalom eszméjét.

Ez az értelmiségi réteg sok esetben haragszik is Leninre, pláne Sztálinra és Maora, amiért elferdítettek egy szerintük nemesi eszmét, a marxizmust.

Hozzá kell tennünk, hogy a liberalizmus elterjedése (és furcsa fúziója a kapitalizmussal) szintén ebbe az irányba terelte az értelmiséget. A liberalizmus többnyire szintén materialista, főleg amennyiben kapitalista, hisz a tőkét helyezi a történelem mozgatórugója szerepébe, akárcsak a marxizmus. A liberális kapitalizmus szerint a tőke gyarapodása a történelem mozgatója, sőt az emberi boldogulás és boldogság értelme, a marxizmus szerint pedig – legalábbis szónoklatok formájában – a tőke megszüntetése vagy egyenlősítése jelenti az utat. Ezáltal a marxizmus szükségszerűen ateista, a liberalizmus – vagy a liberális kapitalizmus – pedig globalista, amely de facto ugyanaz, mint a marxi internacionalizmus. Marxék vallásellenessége a liberális eszmék LMBTQ- propagandája révén szintén utat tud törni magának.

Ezáltal

nem meglepő, hogy a mai liberális-globalista-kapitalisa értelmiségi elit roppant szimpátiát érez a marxizmus iránt,

mely gyakorlatilag a fenti eszme egyfajta unokatestvére, gyökereiben azonos változata (az SZDSZ-MSZP koalíció révén Magyarországon megtörtént ennek a legőszintébb kivetülése). Ha hozzávesszük, hogy a nyugati értelmiség a szocializmusban Hitler legyőzőjét látja, illetve az a tény, hogy ők maguk soha nem kellett marxista országban éljenek, a marxizmus iránti rajongásuk szinte érthetővé vagy legalábbis megérthetővé válik számunkra.

Eddig talán nincs is új a nap alatt. De mi van Keleten? Gondolhatnánk, hogy Keleten teljes az elfordulás a szocialista időszaktól, hisz átélték, vagy többnyire olyan szülők gyermekei, akik átélték azt. A valóságban közel sem ez a helyzet. Kelet-Európában komoly méreteket ölt az úgynevezett szovjet vagy szocialista nosztalgia: a volt szovjet tagállamokban és a volt KGST-államokban egyaránt.

Egy 2021-es felmérés szerint az oroszok 49%-a preferálja a szovjet berendezkedést (a jelenlegit 18, a nyugatit pedig 16 százalék), az oroszok 75%-a szerint a szovjet időszak volt történelmük legdicsőbb korszaka, 63 százalékuk pedig károsnak találja a Szovjetunió felbomlását

Fehéroroszországban szintén jelentős többségben vannak azok, akik szerint a szovjet időszakban az élet jobb volt és a Szovjetunió felbomlása káros. Moldáviában 2017-ben a megkérdezettek több mint kétharmada szerint a Szovjetunió felbomlása egy káros dolognak számít.

Ukrajna esetében fokozatosan csökkent/csökken azok aránya, akik szerint a Szovjetunió felbomlása káros volt – 2013-ban több mint a fele, 2020-ban kb. a harmada állította ezt –, mára viszont sokkal kisebb ez az arány. Ugyanakkor egy 2009-es felmérés alapján közel kétharmaduk szerint az élet jobb volt a szovjet érában.

Ezzel szemben a balti országokban – Litvánia, Lettország és Észtország – bőven többségben vannak azok, akik helyeslik a Szovjetunió felbomlását, ugyanakkor egy 2019-es litván felmérés azt mutatja, hogy a litvánok közel fele szerint most rosszabb az életszínvonal, mint amilyen a szovjet rendszerben volt.

De lépjünk tovább a térképen.

Örményországban kb. kétharmad azok aránya, akik szerint a Szovjetunió felbomlása káros dolog volt.

Ennek a tábornak a megítélése szerint a szovjet érában jobb volt az élet. Azerbajdzsán esetében a megkérdezettek többsége inkább helyesli a Szovjetunió felbomlását, de túlnyomó többségük szerint az élet sokkal jobb volt a szovjet időszakban. Grúzia esetében fele-fele arányban oszlanak meg azok, akik szerint a szovjet vagy a jelenlegi időszak jobb.

A posztszovjet régió másik országában, Tádzsikisztánban 2013-ban a megkérdezettek több mint fele károsnak tartotta a Szovjetunió felbomlását, és 2016-ban közel 40 százalékuk szerint a szovjet korszakban jobb volt az élet. Türkmenisztában ellenben elsöprő fölényban voltak azok, akik szerint jó volt a Szovjetunió felbomlása és alig 8% szerint káros. Hasonló az arány Üzbegisztánban is, a megkérdezettek alig 6%-a tartotta jobbnak a szovjet korszakot. Kazahsztánban szintén többségben vannak, akik szerint a Szovjetunió felbomlása jó dolog volt, de a 35 év felettiek közel kétharmada szerint jobb volt az élet a régi rendszerben.

Kirgizisztán esetében a megkérdezettek kétharmada szerint a Szovjetunió felbomlása káros volt.

Egy 2016-os felmérés szerint a szerbek több mint 80%-a károsnak tartja Jugoszlávia felbomlását. Hasonló az arány Bosznia-Hercegovinában, illetve a montenegróiaknak is a kétharmada van ezen a véleményen. Fordul a helyzet azonban Koszovó, Észak-Macedónia és Horvátország esetében, ahol a megkérdezettek túlnyomó többsége hasznosnak tartja Jugoszlávia felbomlását. Szlovénia esetében ez az arány kb. fele-fele.

Egy 2021-es csehországi felmérés szerint a csehek 25%-a szerint volt jobb a szocialista éra, 59 százalékuk szerint rosszabb. Szlovákia esetében fordul a helyzet: a megkérdezettek enyhe többsége szerint a mostani rendszer jobb, mint a régi, ám úgy vélik, az emberek segítőkészebbek és szimpatikusabbak voltak a szocialista csehszlovák érában.

Egy 2010-es felmérés szerint a románoknak több mint fele állította, hogy jobban éltek a szocialista időszakban,

a lakosság közel fele szerint az életkörülmények akkoriban jobbak voltak, és szintén több mint felük visszatérne a Ceaușescu rendszerbe. A felmérések szerint a románok az egyik legjelentősebb román történelmi személynek tartják az egykori kommunista diktátort, Nicolae Ceușescut.

A volt NDK területén végzett 2009-es németországi felmérés szerint a megkérdezettek fele azt vallotta, hogy az NDK-nak több jó oldala volt, mint rossz, és bár voltak problémák, alapvetően jó volt az életszínvonal.

Bulgáriában 2009-ben és 2019-ben végzett felmérések alapján a lakosság elsöprő többsége állította, hogy a szocialista rendszerben sokkal jobb volt az élet, mint napjainkban.

Albániában az Enver Hodzsát negatív vagy pozitívnak tekintők aránya azonos, tehát a lakosság fele visszasírja az egykori diktátort. Lengyelországban egy 2009-es felmérés szerint enyhe többségben vannak azok, akik szerint most jobb az életszínvonal, mint volt a KGST-érában.

Magyarországon a 2010-ben megkérdezettek 72%-a állította, hogy jobb volt az élet Kádár János idején, ugyanakkor egy 2019-es felmérés szerint a magyarok 70%-a helyesli, hogy Magyarország átállt a piacgazdaságra. Ezzel szemben még 2020-ban is kijöttek olyan közvélemény-kutatási eredmények, miszerint a megkérdezettek fele azt tartja, Kádár alatt jobb volt az élet.

Mint látjuk, a közvélemény-kutatások eredményei ijesztőek.

Ki gondolná, hogy azon országokban is nagy népszerűségnek örvend a szocializmus, ahol az emberek átélték.

Igaz, ez más mint a Nyugaton tapasztalható rajongás a marxizmus iránt, hisz ott főleg egy elméletről van szó, ám Keleten inkább a gyakorlatba ültetett rendszerről. Az egyik esetében rajongásról beszélhetünk, a másikban pedig nosztalgiáról. A kettő nem ugyanaz. Látható, hogy mindenik poszt-szocialista országban fellelhető a nosztalgia. Pedig könnyen azt gondolhatnánk, hogy Keleten az emberek végleg megcsömörlöttek a kommunista világtól.

A folytatásban sorra vesszük az okokat, és megpróbálunk következtetéseket is levonni.

(Folytatjuk)

Czégényi Raymond