HIRDETÉS
Bodó András Tihamér: „Csíkszeredában születtem, 2009-ig Tusnádfürdőn nevelkedtem és éltem, amíg át nem települtem Kanadába. A néptánc alapelemeivel már egész kicsi korban – kézfogással, énekkel, tánctanulással – az óvodában kerültem kapcsolatba, ahol javarészt székely táncokat tanultunk.
A társulatban magas színvonalú munka folyt; összetartó közösség volt, a Hargita Székely Népi Együttesből hívtak oktatókat. Számos tehetségkutató versenyen vettünk részt, amiket meg is nyertünk, a Román Televízió magyar adásában is rendszeresen szerepeltünk. Később a Hargita Együttesben folytattam, itt már hivatásos táncosként dolgozhattam. 2009-ben egy falubeli ismerős hívására költöztem bátyámmal Calgaryba, és kőművesként dolgoztam. Sokáig, mintegy másfél évtizedig elég magányosan éltem, de nem adtam fel, olyan párra vágytam, akivel – az egyéni szimpátia mellett – a közös kultúra és a hit is összeköt. A calgary tánccsoporthoz való tartozás jelentett számomra némi gyógyírt, viszont ottlétemet beárnyékolta, hogy az együttesben nemigen beszéltek magyarul, s én kezdetben nem beszéltem angolul. Vancouverben ellenben már teljesen otthon éreztem magamat, mindenki magyarul beszélt, s egyaránt ismertük a táncokat és az énekeket. De ne menjünk ennyire elébe!”
Bodó Izabella: „Amióta megszülettem táncolok, szüleimnek köszönhetően a magyar népi kultúra vett körül. Minden nyugat-kanadai néptáncfesztiválon – hat hónapos korom óta, immár huszonhat éve – részt vettem. Amikor édesapám bőgőzött, én az igazak álmát aludtam a robusztus hangszer előterében. Az Együttesben az első babaként mindenki kényeztetett, s mindenkivel jól elvoltam, amikor alighogy felcseperedtem, már táncolgattam és énekelgettem.
Hatévesen a Csárdás gyermekcsoportban kezdtem, tizenhárom éves koromig itt tevékenykedtem. Ezután a Forrás Tánccsoportban folytattam, immár a felnőttek között. Felvételem nem volt egyértelmű, – mivel általában tizenhat évesen lehetett bekerülni a nagykorúak közé – szavazással döntöttek sorsomról. Egyébként a táncosok életkora igen széles skálán mozog: tizennyolc évestől, hatvanévesig terjed. Megháláltam, hogy befogadtak, tizennégy évesen már a ’Csárdás gyerekeket’ oktathattam, most már férjemmel tanítjuk őket együtt. Minden két évben hazamentünk Magyarországra, és édesapám vajdasági szülőfalujába.”
(B. A. és B. I.): „Mindig nagy élmény volt számunkra a Nyugat-Kanadai Magyar Néptánc Fesztivál. Igazi seregszemle, zsűritagok, oktatók érkeznek Magyarországról, a hangulat fergeteges, a napi programra az esti táncház teszi fel a koronát. Ezek az alkalmak ismerkedésre is lehetőséget adtak, így mindenki nagyon várta a találkozót. Mi is itt találtunk egymásra, fesztivál fesztivált követett, míg nem… Itt kell megemlíteni az Edmontonban élő, kiskunhalasi Vörös Sanyit, az Összetartozás Táncegyüttes megálmodóját. A nemzeti összetartozás éve, 2020 adta számára az ötletet, hogy egész Kanadából, minden tánccsoportból a két-három legügyesebb párt összeválogassa, s a trianoni megemlékezésen egyórás műsorral léphessenek színpadra. Mi is benne voltunk a válogatottban, méregettük egymást, összenéztünk, összekacsintottunk, majd véget nem érő beszélgetések következtek. Ezután egy fáradtságos, de emlékezetes időszakot éltünk át: kéthetenként felváltva mentünk a másikhoz. Ne feledjük, a két város mintegy ezer kilométerre fekszik egymástól. Egy évig tartott a széptevési ’jet korszak’, majd eldöntöttük, hogy a Csendes-óceán partján kezdünk családi életet.
Minden evés kezdetén keresztet vetünk, eljárunk vasárnaponként a templomba, s az éneket és a táncot is a megmaradás fontos részének tekintjük. Számos ismerősünk, barátunk más nemzetiségűvel kötötte össze a sorsát, de életük nem teljes: a különböző kultúrák összeegyeztetése mindennapi szinten csak keveseknek sikerül.
Családunk két generációja érkezett Kiscsőszre, s később Erdélybe is ellátogatunk a családhoz. Gyakran gondolkodunk, mi is köti össze a nemzedékeket. A szeretetet említhetjük elsőként, emellett az azonos kulturális örökség az összekötő kapocs. Ha nem szól otthon a mindennapokban háttérként a népzene, ha nem nevelnek félő gonddal szüleid, ha nem beszélnek anyanyelveden otthon, a felmenők mulasztásának kizárólag te lehetsz a vesztese.
Az is fontos, hogy a tánccsoport tagjai – jóllehet két főn kívül mindenki Kanadában született – mégis beszélnek magyarul. A gyermekeknél már több a gond, hiszen közülük már kevesebben beszélik az anyanyelvünket, s az óvodában és iskolában tanultak és hallottak gyakran erősen különböznek elvárásainktól. A helyi miliőben nemcsak szabadabban, inkább szabadosabban viselkednek. Nagy tapintattal közeledhetünk hozzájuk: oda kell figyelnünk, hogy meg se bántsuk őket, ugyanakkor keményebb követelményeinknek is megfeleljenek. Általában magyarul szólunk hozzájuk, s azokat az általános emberi értékeket próbáljuk átadni, amit mi is örökül kaptunk. Itt említhetjük az idősebbek tiszteletét, az olyan alapvető udvariassági szabályok betartását, mint a köszönés, s a tanácsok megszívlelését. Többük vegyes házasságban született, így nem evidens számukra a magyar kultúra: erre a tánc és a zene szeretetén keresztül lehet indirekt módon rávezetni őket.
Ugyanúgy töltődhetnek fel, mint mi itt Kicsőszön. Már ide tartva a vonaton szívtuk be a Dunántúl levegőjét, csodáltuk a táj szépségét, s türelmetlenül vártuk a találkozót.
Említettük a velünk érkezett fiatal táncosainkat, akik még visszafogottabban vesznek részt a próbákon. Őket bátorítja e közeg, s az élő zenével is szorosabb kapcsolatba kerülnek, amire otthon csak nagyon ritkán adatik lehetőség. Ittlétünk jelértékű: részvételünkkel mutatjuk, hogy látszólag távol élünk egymástól, de a közös kultúra szeretete feloldja e messzeséget".
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
