Táncos lábú magyarok Kanadából – 1. rész

Molnár József: „1988-ban jöttem ki Délvidékről, az észak-bánsági Padéról Kanadába. Az anyagi körülmények kényszerítettek, valamint az az ősi ösztön, hogy a gyerekeimnek jobb jövőt biztosítsak. Unokatestvérem élt Vancouverben, s mikor lehetőségem nyílt kiutazni, már nem tértem vissza. Eredeti szakmám autószerelő, aminek a messzi távolban is volt ugyan keletje, de – mivel nem beszéltem angolul – minden munkát el kellett vállalnom.

A fiatalok látták, hogy derekasan ropom a táncot, s érdeklődtek, nem akarom-e tudásommal a néptánccsoportot gazdagítani. Nem sokat gondolkoztam, igent mondtam, jóllehet a falumban még inkább a klasszikus táncok voltak divatban. Így kerültem be az akkori Vancouver Csárdás tánccsoportba. Nem volt megállás, hamarosan a színjátszó csoport is szemet vetett rám. Abban az időben a magyar összetartás példamutató volt, élénk közösségi élet folyt a református, a katolikus közösségben, valamint a Magyar Házban.”

Molnár Sieglind: ,,Édesapám tatabányai, s a Forradalom után került Bécsbe, édesanyám Bécs környéki osztrák, s 1966-ban vándoroltak ki Kanadába. Vancouverben születtem, s miután bekötötték a fejemet, két gyermekünkkel, Mónikával és Izabellával gyarapodott a család.”

A kanadai magyar együttesek aranykora az ötvenes évek végén volt. Nem véletlen, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után a hazájukat elhagyni kényszerülők közül nagyon sokan telepedtek le a nyugat-kanadai városban. A Soproni Erdőmérnöki Főiskola legtöbb hallgatója a vancouveri British Columbia Egyetemen folytathatta tanulmányait, s friss jelenlétük új lendületet adott a magyar közösségnek, ami sokáig kitartott. 1992-ben például a Magyar Ház fizető tagsága meghaladta a kétezret.

A metropoliszban két tánccsoport működött, a már említett Vancouver Csárdás mellett a katolikusok Vancouver Forrás Magyar Néptánc Együttes nevű együttese is igen aktív volt, mindkettő külön-külön 25-30 főt számlált.

Közösen nem léptek fel, de a magyar műsorokban mindig szerepeltek. Mindkét együttesben akkor még a férfiak-nők aránya kedvezőbb volt, az idők folyamán a női dominancia érvényesült. A Csárdás repertoárjában az erdélyi, mezőségi és kalotaszegi táncok, a Forrás műsorán a kalocsai, dél-alföldi, sárközi, rábaközi táncok voltak a legnépszerűbbek.

József a Csárdásban, Sieglinde a Forrásban táncolt. De a sors közbeszólt, az egyik barát, aki a Forráshoz tartozott, 1990-ben felkérte Józsefet, hogy legyen vőfély a lakodalmán. A megtiszteltetés viszont arra is kötelezte a ceremóniamestert, hogy a menyegzőre való felkészülés alatt a Forrás próbáin is részt vegyen. A „konkurrens” együttesben tevékenykedő Sieglindével már ugyan tudtak egymásról, a próbák és a vigasság alatt vált szorosabbá kapcsolatuk. Haladt az idő, s öt évre rá – mindketten a Forrás tagjaiként – már oltár elé állhattak. Később a két együttes kapcsolata konszolidálódott: a Csárdás képviseletét is a Forrás vette át, s a Magyar Házban próbálnak. Az utánpótlás nevelésében a Csárdás még mindig aktív. A táncos családi hagyományok öröklődtek, lányuk és a vejük a kicsiket, Sieglinde pedig a felnőtt csoportot tanítja a vejével együtt. A Forrás repertoárja tovább bővült, és kiegyensúlyozottá vált, az erdélyi táncok mellett, a már említett magyarországi táncok, a sárközi, a dél-alföldi, Felvidékről a magyarbődi, az imregi, a Galga menti táncok szerepelnek a műsoron.

Sajnos, József szülőföldjéről, a vajdasági táncok hiányoznak, betanulásához nehéz oktatót találni. A csapat most huszonöt főt számlál, ebből hat-hét férfire számíthatnak, a többi hölgy. Kiscsőszre tizenöten érkeztek.

M. J. és M. S.: „Az Együttesben rajtunk kívül is számos, házassággal végződő kapcsolat született, erre a saját családunkon belül is vannak szép példák: Sieglinde nővére is a tánccsoporton keresztül találkozott a férjével, annak sógornője, valamint lányunk Izabella is így találta meg az igazit. A közös érdeklődés, a kultúra szeretete és a magyarság, mint összefogó erő, biztosíték lehet egy tökéletes házassághoz. A legtöbb kapcsolat tartósnak bizonyult, de természetesen egy sikeres frigyben még számos más tényező is közrejátszik.

Ebben közrejátszik, hogy nagyon sok nemzetiség él az európányi területen, így gyökereik is százfélék. Másoktól különbözően, nekünk magyaroknak nagyon fontos az identitásunk fenntartása, s ennek segítésére Kanadában ki is alakult egy hatékony intézményrendszer, aminek fenntartásáért nagyon sokat teszünk. Sajnos, anyagi forrásaink végesek, így ’magad uram, ha szolgád nincs’ alapon gyakran magunk varrjuk a viseleteket, amik ugyan nem tökéletesek, de hasonlítanak az eredetiekre, és saját kezünk munkáját dicsérik. Az új évezredben a Kőrösi Csoma Sándor Program is segíti mindennapjainkat: ennek nyomán az elmúlt évben dél-alföldi viseleteket tudtunk otthonról vásárolni.

Az autentikus táncok elsajátításához megfelelő felkészítőkre van szükség; névsoruk igen hosszú. Korábban Magyarországról hozattunk ki oktatókat, vagy a Calgaryban dolgozó tanárokat hívtuk meg. A velük átlagosan eltöltött egy hét hamar elrepült, de törekedtünk arra, hogy a tanultakat elmélyítsük. Ebben a videófelvételek is segítettek. Itt kell megemlítenem a családi köteléket:

Tagjaink javarészt tudnak magyarul. Van egy zenekarunk, de a távolságok (az egyik zenész például három órányi autóútra lakik a várostól), az idő végessége miatt ritkán tudjuk bevonni munkánkba. Korábban József is aktívan zenélt – követve édesapja tamburaprímási hagyományait – ő is e hangszeren játszott, később, mikor a bőgős kiesett a sorból, ő állt a helyébe. Egy sérülés vetett véget ,,karrierjének”.

M. J. és M. S.: ,,A vancouveri magyar közösség még mindig aktív, de azt vesszük észre, hogy ma már ugyanazokat az arcokat látjuk minden programon. Örvendetes, hogy a Forrásból többen vállalnak munkát a Magyar Ház vezetőségében.

Évenként más tánccsoport töltötte be a házigazda szerepét, akik a költségek javát is állták. Mára a teherviselés kiegyenlítődött, minden meghívott hozzájárul az ottlétéhez. A pandémia után a résztvevők száma lényegesen csökkent, de még így is nyolc tánccsoportra számíthatunk résztvevőként, s a jeles esemény mindenkit inspirál. Az átélt élmények alapján az újonnan belépőket mindig arra biztattuk, hogy ,,a fesztiválig bírd ki, utána nem fogod abbahagyni soha…”

Számunkra nagyon nagy ajándék eljönni Kiscsőszre. A falut egy kulturális központnak, ittlétünket pedig aranybányának tekintjük. Cimbiékhez régi kapcsolat fűz minket, a pandémia előtt jártak is nálunk, s emlékezetes volt az egyhetes közös munka. Nem vagyunk egyedül, szinte mindegyik kanadai együttes kötődik hozzájuk.

Mindenki értelmesen használja ki az időt, kiszakad a trendi világból, elfelejti nyomogatni a telefonját, s ha másikhoz fordul kérdéssel, nem marad válasz nélkül. A Kovács család nem egy vállalkozásban tüsténkedik, az általuk megélt életformát, talentumukat adják át másoknak. Nemcsak egy kultúrát népszerűsítenek, lelkileg is gazdagabbak lehetünk körükben. A régi, sokak által leszólt morális alapokat, a becsületet, a szeretetet, az összetartozást élhetjük meg e rövid idő alatt. Tegnap például a táncházzal barátkozott az egyik – kicsit visszafogottabb, mondhatni szégyenlősebb – ifjú táncosunk. Mikor bátortalanul fölállt táncolni, Fecó ott termett, s kedvesen magyarázott neki, jó szóval biztatta, így e gátlásosság hamar feloldódott. Igen, emeljük fel egymást, segítsünk a másikon, hogy az is érezze jól magát, aki nem professzionális szinten lejti.”

(Folytatjuk)