A Tavares-jelentés visszhangjától hangos a magyar közélet, és ez nem véletlen. Az európai baloldal Magyarország szuverenitása ellen intézett ideológiai indíttatású, de jogdogmatikainak és demokráciaféltőnek hazudott támadása nem kizárólag és nem elsősorban magyar, hanem európai ügy. A magyar kormányfő és az Országgyűlés helyesen állapította meg: az Európai Parlament túllépi hatáskörét, veszélyes útra lépett, önkényesen állapít meg követelményeket, önkényesen vezet be új eljárásokat, és olyan új intézményeket létesít, amelyekkel megsérti Magyarország uniós alapszerződésben garantált szuverenitását. Mindez nem fideszes pártpropaganda, hanem ténykérdés.
Ügyész és bíró
Itt és most nem arról van szó, hogy az elmúlt három év valamennyi kormányzati lépése helyes lett volna, sem arról, hogy a magyar kormánypropaganda és a valóság minden esetben fedte volna egymást. Sokkal inkább arról, hogy az EP ezúttal nem elégedett meg Magyarország és a magyar kormány szóbeli bírálatával, hanem mindenféle jogi megalapozottság nélkül intézményes lépéseket tett Magyarország politikai gyámság alá helyezéséről, ahogy a magyar miniszterelnök fogalmazott. Ami elfogadhatatlan.
Nem lenne jó, ha a Tavares-jelentéssel úgy tenne a nemzetben gondolkodó, magyar érdekeket és értékeket tisztelő, a megmaradt magyar szuverenitás megőrzését fontosnak tartó tábor, mint ellenfeleink a magyar alaptörvénnyel. Vagyis, hogy szidjuk, miközben nem is olvastuk el. Annál is inkább, mert ott van két kattintásnyira a világhálón, ráadásul az Európai Parlament honlapján magyar nyelven is elérhető. Hosszú, nehéz, száraz jogi szöveg, de aki hajlandó átrágni magát rajta, még akkor is rájön, ha nem néz utána minden utalásnak, s ha nincs is jogi alapképzettsége, hogy itt bizony a kettős mérce alkalmazásáról van szó. Olyan dolgokat kifogásolnak Magyarország esetében, amelyek más EU-tagállamok vonatkozásában nem jelentenek problémát, a jelentés nem egy esetben lesüllyed a balliberális publicisztikák szintjére. Mint például a zsidók és cigányok elleni „gyűlöletbeszéd” növekedésének kifogásolásával. Nem véletlenül mondta Manfred Weber, az Európai Néppárt képviselőcsoportjának alelnöke, hogy az európai néppárti képviselőcsoport azért szavazott a Tavares-jelentés ellen, mert az tulajdonképpen „az európai baloldali pártok kívánságlistája, akik a saját politikai programjukat akarják Magyarországra erőltetni. Az Európai Parlament nem viselkedhet bíróságként és nem írhatja elő az embereknek, miként éljenek.” Amint a jelentés vitájában és az azt követő sajtótájékoztatón Orbán Viktor rámutatott, a demokrácia bajnokai olyan eljárásban ítélik el Magyarországot, amelyben ugyanaz az ügyész és a bíró.
Hatáskör és legitimáció
Szétfeszítené e kis írás kereteit a jelentés részletes, pontról pontra történő elemzése, de illusztrációképpen érdemes kiragadni néhány mozzanatot. A jelentésben több ízben is felbukkanó kifogás, hogy az Országgyűlés az alaptörvény elfogadásával egyidejűleg hatálytalanította a korábbi alkotmánybírósági ítéleteket, s hogy „kivette” volna az Alkotmánybíróság (AB) hatásköréből az alaptörvény tartalmi ellenőrzésének jogkörét. Az első intézkedés magától értetődő. A magyar alaptörvény egy demokratikus szellemű, a nemzet értékeit is hangsúlyozni merő, a hagyománytisztelő, önbecsülésre valamit is adó országok számára modellértékű jogi dokumentum, cezúra a magyar alkotmányjog fejlődésében, és természetes, hogy a toldozgatott-foldozgatott kommunista alkotmány, az 1949. évi XX. törvény alapján meghozott AB határozatok hatályukat vesztik.
A másik kérdés az egész jelentés szakmai gyengeségét illusztrálja, az Alkotmánybíróság ugyanis soha nem rendelkezett az alkotmányszöveg feletti tartalmi kontroll jogával. Ezt szerette volna a kilencvenes évek elején általa vezetett testület számára vindikálni Sólyom László a „láthatatlan alkotmány” koncepciójával, de hát egy dolog egy mégoly magas pozíciót is betöltő jeles jogászprofesszor kedvenc eszmei játékszere, illetve óhaja, és más dolog a valóság. Márpedig a rideg valóság az, hogy e jogkörrel a magyar nép többségi szavazatának demokratikus legitimációjával bíró Országgyűlés soha nem hatalmazta fel a Alkotmánybíróságot. Abszurd is lenne, hiszen azt jelentené, hogy egy, a parlament által választott – tehát közvetett felhatalmazottságú – jogászcsoport mondja ki a döntő szót az állami berendezkedés és alapvető állampolgári jogokat illetően, nem pedig a demokratikus felhatalmazással rendelkező Országgyűlés.
A Tavares-jelentés a hatalmi ágak szétválasztásáról, a fékek és ellensúlyok rendszeréről is beszél, és kéri ezt számon Magyarországon több ízben is, miközben Európa úgyszólván valamennyi országban de facto parlamentáris rendszer uralkodik, ahol a hatalmi ágak szétválasztása csak formális. A főszabály szerint csak a törvényhozó hatalom kapja legitimációját közvetlenül a néptől, a végrehajtás a törvényhozásnak felelős, az választja meg, a bíróság pedig mindenütt, így vagy úgy, de függ e kettőtől. A hatalmi ágak tényleges szétválasztása csak az Egyesült Államokban valósult meg strukturális szempontból, ahol mind a törvényhozó, mind pedig a végrehajtó hatalmat közvetlenül a választók hatalmazzák fel, a bírói hatalom függetlensége pedig alaposan körülbástyázott.
Kettős mérce
A jelentés másik vesszőparipája az ellenzékkel való konzultáció hiánya. Márpedig a demokratikus kormányzás főszabály szerint nem a konszenzusos, hanem a többségi döntéshozatalról szól, akár jó az, akár nem. A jelentés továbbra is lovagol a magyar médiatörvényen, kifogásolja többek között a politikai reklámoknak a közmédia területére való korlátozását. A jelentés ellen szavazó Véronique Mathieu Houillon úgy nyilatkozott a minap, hogy Franciaországban ezzel teljesen megegyező jogi szabályozás van érvényben. Ismét csak a kettős mérce, ugyebár. A legvérforralóbb probléma pedig az, hogy a jelentés kifogásolni merészeli a magyar alaptörvényben rögzítetteket, azt, hogy a család férfi és nő házasságán alapszik. Ez sem par excellence magyar probléma. Az egész európai civilizáció súlyos válságát jelző kórtünet, hogy miközben egyes nyugati országokban már az óvodában tiltják a nemi szerepek elsajátítását elősegítő játékokat, s olyan mesékkel traktálják a jövő nemzedékeket, amelyekben a királyfi egy másik királyfi oldalán találja meg a boldogságot, e kultúrkör egyik legmagasabb rangú intézménye többek között azért ítél el egy országot, mert ott egy négyezer éves tradíciót alaptörvényi szinten mernek rögzíteni, elejét véve a homoszexuálisok házasodásáról és gyermekneveléséről szóló vitának.
Roppant sajátos, hogy az Európai Parlament nem akkor fogadott el egy ilyen jelentést, amikor Gyurcsányék adatokat hamisítottak, az ellenzék ellen vetették be a titkosszolgálatokat, mint utóbb kiderült, alvilági kapcsolataikat is kihasználva. Vagy midőn az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendőrruhába bujtatott, azonosító jel nélküli, ki tudja honnan jött egyenruhások ünneplő emberekre támadtak, lovakkal gázoltak beléjük, kardlapozták őket, fejmagasságban lőttek gumilövedékeket, tucatnyi polgárt fél szemére megvakítva, csontokat törtek, koponyákat lékeltek tiltott „fehér fegyverekkel”, embereket kínoztak és aláztak meg méltóságukban.
Nagyon is helyes volt tehát, hogy az Országgyűlés kikérte magának ezt a bánásmódot. Nem volt meglepő, hogy a határozatot a Fidesz és a Jobbik képviselői szavazták meg, a baloldali ellenzék tagjai vagy nem voltak a teremben, vagy nem nyomtak gombot. Hat ember kivételével ahhoz is gyávák voltak, hogy nemmel szavazzanak.
A nemzetközi szocialista baloldal európai szempontból önsorsrontó, felháborító önkénnyel járt el. A méltó magyar válasz után megerősíthetnek minket Márton Áron szavai: „Az önkény eszközeivel kierőszakolt tekintély látszólagos, és nem tart sokáig.” Úgy legyen!
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.