Kiürülő falvak és új földesurak

Bő harminc esztendeje jártam először azokban a szilágysági magyar falvakban, ahol a reggeli utcák zaja méhkashoz hasonlított. Alig vonult el a legelőre a több száz tehenet számláló csorda, az utcákat ellepték az igavonó állatok. Sokan szarvasmarhát fogtak járomba, de bőven akadt lovasfogat, és kuriózumként néhány traktor, amit a felszámolt termelőszövetkezet végeladásából vásároltak meg az élelmesebb gazdák.

A frissen visszakapott földeken gabonafélék, takarmánynövények, zöldség, szőlő, gyümölcs termett, alig talált az ember megdolgozatlan földet.

Igaz, hogy rengeteg nadrágszíjparcella tarkította a határt, de pezsgett az élet. A tavasszal és ősszel nyakig sáros, a nyári nagymelegekben poros, télen pedig havas falvak éltek, virultak, az emberek az új kezdetben reménykedtek.

Sokat jártam akkoriban újságíróként a Szilágyságba, akárcsak Székelyföldön vagy Dél-Erdélyben. Szép emlékeim maradtak a mezőgazdaságot újrakezdő középkorú és idősebb gazdákról, akik ott akarták folytatni, ahol szüleik abbahagyták, vagy ahonnan ipari munkára kényszerítette őket a sztálinista fogantatású kollektivizálás.

Emlékszem, az egyik szilágysági faluban a hazatért mezőgazdasági szakember és a helyi református lelkész társaságában mintegy 250 gazdát számoltunk össze, akik visszakapott, visszavett földjeiken kezdték újra vagy folytatták a mezőgazdasági termelést. Ez nagyjából ugyanannyi családot jelentett népes állatállománnyal és sok-sok reménnyel, hogy a négy évtizednyi kizsákmányoló kommunista rendszer után értelme van újrakezdeni a munkát, amit évszázadokon át hátrahagytak az elődök.

Akkoriban sok gonddal, bajjal és rendezetlen földügyek miatti panaszokkal találkoztam, de mindig felcsillant a remény.

A gazda értékesíteni tudta a tejet, a disznó- és marhahúst, a közeli piacokon és vásárokon elkelt a zöldség.

Emlékszem, sokan bejártak a városi ,,kontósokhoz” az előző nap este vagy aznap korán reggel kifejt tehéntejjel.

Az összegyűjtögetett lejekből fejlesztették gazdaságukat: megjelentek a használt vagy új traktorok, de sokan jobban tejelő tehenet és mutatósabb birkát vásároltak. Uniós agrártámogatás nem létezett, a romániai pedig kivételes, kevés emberhez eljutó mezőgépvásárlási finanszírozásban merült ki, a kisgazdaságokra alapozó mezőgazdaság mégis járta a maga útját. Legtöbb helyen izmosodott, fejlődött a gazdálkodás, az ügyesebb gazdák földet vásároltak, mások pedig eljártak napszámra, mezőgazdasági munkára.

Nem követem végig a bő három évtized agrártörténetét, és a falvakat sem nevezem meg, amelyekről írok.

Annyira hasonló és mellbevágóan szomorú Erdély legtöbb részén a történet, hogyha a Szilágyságot behelyettesítem Háromszékkel, vagy a Kolozs megyei Aranyosszékkel, a végeredmény ugyanaz.

A napokban fordultam meg abban a szilágysági faluban, ahol kb. 33 éve kétszázötven gazdacsaládot számoltunk össze. A régi, poros utcák helyét aszfaltút vette át, és a környék falvaihoz hasonlóan a települést közművesítették. Néhány új ház épült, a szekerek helyében Nyugat-Európából behozott használt autók állnak, az istállók kiürültek.

A nyugdíjba vonult lelkész helyét elfoglaló fiatal lelkipásztorral és a falu ügyes-bajos dolgait jól ismerő főgondokkal beszélgetek. Szó szót követ, és rátérünk a gazdálkodásra. Errefelé jövet feltűnt, hogy a határrészek földjei egybe vannak szántva, kis parcellát csak elvétve láttam.

Kiderül, hogy a három évtizede összeszámolt több száz gazdából 4-5 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel, illetve akitől még nem lehet, bérli. Ezer hektárhoz közelít az új földbirtokos impériuma, akiről az emberek olcsó vigaszként mondogatják, hogy legalább magyar, és nem román.

A lesújtó helyzeten mindez azonban semmit nem változtat.

Az évtizedekkel ezelőtt sok száz gazdacsaládnak reményt és megélhetést adó termőföld egy emberöltő alatt cserél gazdát,

az egykori tervek porba hulltak. Maradt a külföldi munkavállalás vagy az itthoni építőtelepeken a napestig tartó robot.

Az elnéptelenedő falvak és a gyerekektől kiürült iskolák immár a végkifejletet mutatják. A kommunistáknak ilyen eredményhez kemény ideológiai harcra, meghurcolásokra, Gulágra volt szükségük.

Három évtized alatt mindezt ,,simán” megoldotta az Európai Unió.