HIRDETÉS

Mítoszrombolás Trianon kapcsán

Makkay József 2018. február 09., 12:32 utolsó módosítás: 2018. február 09., 12:36

Az utóbbi tíz évben számos, Erdéllyel foglalkozó hadtörténeti írása és több könyve is megjelent Koszta István közírónak. Az első világháború végkifejletéről és Erdély kérdéséről beszélgettünk.

Koszta István szerint nem voltunk abban a helyzetben, hogy bármit is tehettünk volna a trianoni döntés ellen Fotó: Gecse Noémi

– Legújabb könyve az első világháborúhoz, illetve Erdély háborús szerepvállalásához kapcsolódik. Honnan ez a visszatérő kötődés a témához?

– A magyarázat egyszerű: az Erdély-tudatom. Ami örökletes, vagyis genetikai adottság. Fruzsina lányom tíz évvel ezelőtt feladatomként szabta, hogy valamiféle családtörténetet írjak, mert a bajor gyökereket keresve a család fiataljai áttelepedtek Augsburgba és az erdélyi szálak szakadoznak. Fejedelmi szolgálatban vitézkedő apai őseim nyomát követve az erdélyi, illetve a bécsi és a budapesti hadi levéltárakban találtam rá a témára. A 2008-ban megjelent Huszártörténet című könyvem bevezető fejezeteiben a családi összefüggéseket foglaltam össze. Azóta egyféle szolgálatnak tartom tovább írni a történetet. Miért fontos ez? Miért szolgálat? Nem találtam értelmezhető választ azokra az eseményekre, amelyek családomat, szülőföldemet, Erdélyt megfosztották fél évezredes önálló életének természetes lehetőségeitől és örömétől. A kulcsszó a mondatban az önálló.

– Munkáit magyar válasznak szánta a vitatható román történészi eszmefuttásokra?

Írásaim, könyveim 2008 óta beértek abba az időszakba, amelynek története indulatokat gerjeszt.

Esterházy Péter szavait idézve „a háttértörténet merőben különbözött és különbözik a kor diskurzusától”, és ezt több mint húszéves forráskutatásaim biztonságával mondom. Szóval, hogy mi a vitatható és mi nem, azt a háttértörténet alapos ismerete motiválja, vagy alkalmasint kizárja. Egy példa rá: Veszprémben 2008-ban a helyi levéltár rendezvényén találkoztam először Csóti Csaba kaposvári levéltárossal, akit a Székelyföld című folyóiratban is megjelent néhány rendkívül lényeges írásából ismertem. Akkori beszélgetéseink és az erdélyi menekültek témájában készült tanulmányai – amelyeket később kollegiális készséggel el is küldött nekem – volt az egyik ösztönzője annak, hogy hozzákezdjek Erdély háborúja című munkámnak.

– Nekünk is megvannak a százéves mítoszaink?

– Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával óhatatlanul felmerül a kérdés: minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák–magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést?

Pusztán a „hősi múlt” iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést?

Miért van az, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot valami? Miért alakult úgy, hogy az 1990 után született, a magyar–román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része „vitairat” jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Ezek az igazi kérdések!

– Az egyik magyar történelemszemlélet szerint Trianon a sors elkerülhetetlen beteljesülése volt, míg a másik szerint fegyverrel meg lehetett volna akadályozni. Vajon hol az igazság?

– Az események igazságáról kell beszélnünk a trianoni jelző kerülésével, mert az elvisz egy olyan történet felé, aminek köze sincs a már említett háttértörténésekhez. A sors kereke a végzetre forog? címmel 2014-ben, időzítve megjelent könyvemben fölvázoltam az európai levéltári emlékezet és a koronatanú magyar miniszterelnök, Tisza István hagyatékának tanúságával a Párizsba vezető út állomásait. Könyvem címére Burián Istvánnak, Tisza közvetlen munkatársának, külpolitikai ügyekben járatos tanácsosának, a monarchia későbbi külügyérének naplójában találtam rá. A hadüzenet utáni napokban, 1914. augusztus elején írta ezt le! Vagyis 1914 júliusáig kell visszalapozni ahhoz, hogy föloldjuk azt a görcsöt, amely ezt a kérdést „ébren tartja”. Rövidebb válaszom:

nem voltunk abban a helyzetben, hogy bármit is tehettünk volna. Nem igaz, hogy nem próbáltuk meg.

A sebtében csatarendbe állított magyar seregegységek a Tiszánál kordont vonva kísérelték meg feltartóztatni a szövetséges haderő román királyi seregeit, amelybe útközben két erdélyi hadosztály is besorolt. Sajnálatos, hogy az erdélyi hadosztály székely/magyar egységeinek védőszakaszán omlott be a fal, amire aztán kitaláltunk egy értehetetlen kitartással, máig dédelgetett legendát. Ez a történet a következő (a sorban harmadik) kötetem témája lesz.

– Hogyan látja a román és a magyar történészek szakmai vitáját a közös erdélyi történelemírás vonatkozásában?

– Szakmai vitáról nincs tudomásom. Kellő megfontolás és türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez. Sok történés részleteinek kell utánanézni ahhoz, hogy az érdeklődő új rendbe rakja a „dicsőséges visszavonulásunkkal” kezdődő, alaposan összekuszált történések eredőit és következményeit. Akárcsak Erdély védtelenségének, „kiszakadásának” történetét is. Szóban ugyan mindenki folyamatosan aggódott értünk, de seregeink távollétében, katonai védtelenségünk nyilvánvaló volt. Aki kényszeredett helyzetünkben segített, az a maga érdekeit követte. Lényegében erről szól a már említett könyvem, és erről olyanok mesélnek, akik megélték, átélték az akkori történéseket, és az ő szemszögükből ma egyre kevesebbet beszélünk. Pedig erről kellene beszélgetni, összevetni a forrásokat, mert ettől tudomány a történelemtudomány.

– Magyar hadtörténész hogyan férhet hozzá idevágó adatokhoz a román levéltárakban?

– Jó ideje mindenhol a világon nyitva állnak a levéltárak. Erdély esetében sokszor a levéltári anyag feldolgozatlansága a gát, határon innen és túl egyaránt. Még Bécsben, Freiburgban és Vencenne-ben is.

– Hogyan látja a magyar hadtörténészi munka fejlődését? Mekkora az érdeklődés e szakterület iránt a fiatal kutatók részéről?

– Itthon a forrásközlemény lenne a feladat, ahhoz viszont alapkutatások kellenek, de nem látom az igyekezetet. Egy ideje a bécsi egyetemen és a berlini szabadegyetemen erdélyi szász ösztöndíjasok tanulmányi feladatként vállalják a feltáró, és két éve az összegző munkát is. Itthon nem tapasztalok ilyen elkötelezettséget. A Kolozsvári Akadémiai Intézetben van ilyen műhelymunka, ám a közlemények kizárólagosan román nyelven jelennek meg. Nincs magyar nyelvű akadémiai közlési lehetőség. Megtiszteltetésnek veszem, hogy szabadon választott témára tőlem is kértek dolgozatot. Legutóbb az Astra Sebesiensis 3. kötetében közöltem egy dolgozatot a magyar királyi parlament két erdélyi román képviselőjének romániai gabonaügyleteiről.

– Hogyan fogadja az erdélyi közönség a megjelent köteteit? Ezek mennyire hiánypótlóak?

– Megdöbbenéssel.

Sok álmatlan éjszakát okozok hallgatóimnak és olvasóimnak, mert mást írok, mint amit a százéves sérelmek siratására hangolt köz szeretne olvasni.

A december elsejére hangoló centenáriumi évben nyilván az indulatos, politikai felhangokkal vezetett történelmi jellegű dolgozatok a véleményformáló olvasnivaló. Hogy hiánypótlók lennének? A történészek mindenképpen annak mondják, de lehet, csak udvariaskodnak. Tény, hogy eddig megjelent könyveim már kifogytak a piacról, sőt már antikváriumokban sem kaphatók.

– Sok mindennel foglalkozott a gazdasági újságírástól a hadtörténészi munkáig. Melyik Koszta István igazi arca?

– Életformám a tájékoztatás, a téma szabja meg a feladatot. Bölcsészkari tanulmányaim befejezése után a hírlapírás lett a választott mesterségem. Vagyis az éppen aktuális témák határozták meg az érdeklődésemet. Egy ideig gazdaságról, pénzről írtam, és e témában szaklapot is szerkesztettem, mert az olvasók gyalázatosan tájékozatlanok voltak a liberalizálódónak mondott újgazdaságban. 1997 óta hadtörténelmi írásaim is a soros tájékoztatási feladatra hangolódnak. Filológusi következetességgel kutatok a téma és az olvasó iránti alázattal levéltárakban, családok emlékezetében, könyvtárakban, ahova a forráskutatás kényszere visz el.  Ahogy már fogalmaztam, a franciaországi Vencenne-től Piteşti-ig, Potsdamtól Bozenig (Dél-Tirolba), Bécsig, Budapestig. Néhány éve szűkítettem a kört: utoljára az Erdélyi Napló közölte a gazdasági témákat feldolgozó írásaimat.

 

Koszta István
Gyulafehérváron született 1945-ben. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett 1968–ban, újságíróként dolgozott. Tagja az Európai Szociológiai Egyesületnek. Hadtörténelmi, történelmi tárgyú tanulmányai a Hadtörténelmi Közleményekben, a Trianoni Szemlében és a Székelyföld folyóiratban jelentek meg. Önálló kötetei: Huszártörténet (2008) – A marosvásárhelyi 9. hv. huszárezred története; Nem (csak) Erdély volt a tét I. (2010) – Kései tudósítás a párizsi konferenciáról; Nem (csak) Erdély volt a tét II. (2011) – Mária román királyné párizsi követsége; A sors kereke a végzetre forog? (2014) és Erdély a Nagy Háborúban. 1914–1916. augusztus.
HIRDETÉS
1 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS