Kali Andrea: az alkotói folyamat nem mindig könnyű

– Melyek életed első színházas élményei?

– Ötéves lehettem, Nagyváradon voltunk családi barátoknál, bátyámmal és még egy nagyobb fiúval előadást tartottunk szüleinknek Micimackóról. Nekem annyi dolgom volt, hogy az ajtó mögül egy nagy medvét mozgattam. Nagy sikert arattunk a szülők körében. Később az udvarhelyi iskolában diákszínjátszó körbe jártam, amit a magyartanárnőm, Szász Mihálykó Mária vezetett. Hetedikesek lehettünk, amikor írtunk egy kabarét. Testvéremmel kezdtünk neki, arról szólt, hogy milyen vicces dolgokat írnak a diákok a dolgozatokba, ezt a tanárnő kibővítette, és született belőle egy jó kabaré. Előadtuk a helyi kultúrházban, kiszállásokra jártunk, és sajnos a cenzúrát is kifogtuk. Ha jól emlékszem egy Kiss nevű elvtárs azt mondta: ez a kabaré nem nevelő jellegű.

– Mikor határoztad el, hogy a színi egyetemre jelentkezel?

– Gyerekkori barátnőm úgy emlékszik, hogy én mindig színésznő akartam lenni. Érettségi után arra gondoltam, felvételizek Kolozsvárra, mert bátyám már itt volt egyetemista. De ügyvéd is szerettem volna lenni, és valahogy úgy voltam vele, ha felvesznek, jó, ha nem, akkor maradok Udvarhelyen és a csereháti árvagyerekekkel foglalkozom. De ha belegondolok,

– A kolozsvári egyetemen ti voltatok a második induló évfolyam, elég kevesen. Új volt a szak, nem okozott gondot?

Az évfolyamon heten végeztünk. Számomra nemcsak a szak volt újdonság, hanem Kolozsvár is, hiszen kisvárosból érkeztem. Reggel nyolctól balettórákra, majd elméleti órákra mentünk, és mivel előadásokban szerepeltünk, jártunk próbákra is. Volt olyan, hogy lejárt az előadás, és nekünk még óránk volt az osztályvezető tanárokkal, Bíró Józseffel vagy Salat Lehellel. Az előttünk járó évfolyam darabjaiba is bekerültünk sokszor, úgyhogy intenzív és aktív évek voltak. Érdekes, hogy kocsmázni is maradt időnk… Szerettem, mert

Egy virágáruslányt alakítottam, két mondatom volt, de a mai napig az egyik kedvenc szerepem. Elsőéves egyetemistaként nagy kitüntetés volt számomra, hogy eljátszhattam. Szakmai téren volt mit tanulni e színészektől, segítettek is nekünk tanácsokkal. Már az is élmény volt, hogy láttuk őket próbálni, segítettek, néha helyünkre tettek, mint a gyerekeket.

– Emlékezetes számomra az 1999-ben bemutatott Romeo és Júlia. Te játszottad a női, Dimény Áron a férfi főszerepet. Mind fiatalok voltatok, hogyan állt össze az előadás?

– Keresztes Attilának kattant be, hogy szeretné megrendezni. Ránk esett a választása, jó próbafolyamat volt, szép előadás lett, szerettem. Az erkélyjelenetnél voltak némi gondok. Nekem ugyanis tériszonyom van, a rendező meg kitalálta, hogy a színpad közepe felett nagyon magasan, egy feldobott zsebkendőnek kinéző lapon, ami bizony kilengett, ott kellett állnom, méghozzá valami szivacsokon. Onnan kellett lefele beszélni, és hát nem ez lett a kedvenc jelenetem.

– Jelentős rendezőkkel dolgozhattál, köztük Vlad Mugurral, aki Csehov Cseresznyéskertjét rendezte. Róla mindenki szuperlatívuszokban beszél. 

– Nem is lehet másként. Kezdő színészként meg akartam felelni, tartani a színvonalat, és ettől néha elég görcsös voltam. Mugur­nál nem volt mese, bizony néha kiabált is, maximalista volt. Viszont a leghátsóbb statisztára is odafigyelt, vagy hogy egy hulla hogy fekszik. Mindenre figyelt, le volt bontva az előadás a legapróbb részletekre, értettük, miben játszunk, és ez nagyon fontos.

– Mennyire van kiszolgáltatva a színész a rendezőnek? Van beleszólása a szerepformálásba?

– Persze. Főleg az improvizációs előadásokban, amiket nagyon szeretek. A most is műsoron lévő Homemade című előadás például belőlünk van, azt mi találtuk ki. Természetesen előfordul, hogy meg kell harcolni a rendezővel, hogy ezt én így vagy úgy szeretném. A rendező vezeti az előadást, de szüksége van a színészre, és ki is kéri a véleményét. És ne feledjük, ma már majdnem minden rendező tart szereplőválogatást.

– A szerepek megformálása okoz álmatlan éjszakákat?

– Bizony szokott. Töröm a fejem, hogyan kell egy bizonyos pontig eljutni, hogyan lehet teljesíteni, amit a rendező kér. Dolgozik a figura, még éjszaka is… Ha lehet, nem viszem haza a szerepet, de ezt nem tudom mindig megtenni.

– Egyre több a stúdióelőadás. A színészeknek nem hiányzik a nagyszínpad? Nem az az igazi színház?

Én jobban szeretem a stúdiót, meghittebb, közvetlenebb. Nyilván a nagyobb közönség ad egy bizonyos fajta energiát, ugyanakkor egy harsányabb műfajú előadás a nagyszínpadon jobban érvényesül.

– A nagyszínpadon a Három nővérben Olgát játszottad. Sikeres előadásnak bizonyult. Belülről hogyan éltétek meg?

Valóban jó előadás volt. Nem csak én szerettem, nagyon összeforrtunk a próbafolyamat alatt. Sajnáltam is, hogy nem játszottuk már, nem volt egy „kifutott” előadás.

– A Kalucsniban nagymamát alakítottál. Fiatalon hogyan tudtad beleélni magad a szerepbe? Nem voltál elmaszkírozva sem, mégis egészen hiteles nénike lettél…

– Ez bentről jön, meg abból, ahogyan le van írva. Az első nagymamaszerepem a Csipkében volt, ami Máté Angi Mamó című regénye alapján született. Mezei Kinga rendezte, és számomra az volt a tökéletes próbafolyamat. Keresem a figurát, hogy milyen gesztusai vannak. A Kalucsniban leloptam az idősebbektől egy kis kézremegést, ez is segített hitelessé tenni. Egyébként

Több olyan férfias gesztust bele tudtam tenni, amit láttam, megfigyeltem, és ami nem jellemző a nőkre. Ezért az alakításért kaptam a Bánffy Miklós Vándordíjat 2007-ben. Ennek azért örültem, mert a társulat adta, így nagy élmény volt. Ugyanakkor ez volt az első szerepem, miután megszültem a lányomat. Kézdi Imola kolléganőmtől vettem át a díjat, ez egyben szép stafétaátadás volt, én akkor jöttem vissza szülési szabadságról, ő pedig akkor volt áldott állapotban.

– A gyermekvállalás változtatott az életeden?

– Nyilván ma már a család van az első helyen, de a színház a második családom, egy életforma. Azt mondta egyszer valaki: érdekes módon a színésznők szülés után jobbak lesznek. Magamat nem látom, de azt tudom, hogy koncentráltabb lettem. Néha jó kimenekülni otthonról, jobban beosztod az idődet, és erősebben összpontosítasz a munkádra. A szerepekből pedig jó hazamenni, a család óhatatlanul kiteljesíti az embert, és ezt megfigyeltem másnál is. Szerencsére két szerep között van egy-két hónap szünet, és tudok a gyerekekkel lenni. Van egy egyensúly az egészben, ami nagyon jó. A lányom már elkezdett színházba járni, addig megszervezzük, hogy a kicsire vigyázzon valaki.

– Huszonkét éve vagy Kolozsváron. Soha nem gondoltad, hogy jó lenne körülnézni máshol is?

– Nem, pedig azt mondják, egy színésznek jót tesz, ha kimozdul, megjárja magát. Én szeretem itt. Közben érkeznek új emberek, színészek, rendezők, frissül a társulat. Vannak borzasztó és vannak jó periódusok, és a kollégákat is nagyon szeretem. Büszke vagyok, hogy a kolozsvári társulatot tartják a legjobbnak. Tehát szeretek itt lenni, és ha igényt tartanak rám, szívesen maradok…

– Hogy nézed az olyan előadást, amiben nem vagy benne?

– Rendes, ügyes nézővé válok, tudom élvezni. Még elnézőbb is vagyok bizonyos helyzetekben, ha úgy adódik. Lehet, egy előadás nem tetszett nagyon, de a kollégák előtt akkor is le az összes kalappal, hiszen tudom, milyen munka áll mögötte. Az alkotói folyamat nem mindig könnyű, meg kell izzadni érte.