Gondozatlan temetők, hálátlan utókor

 – Mivel magyarázható, hogy az utóbbi egy-két évtizedben megszűnt, jobb esetben csak lankadt az a székelyföldi közösségi erő, amelynek köszönhetően egy-egy település közössége összefogva óvta, rendezte vagy legalább takarította a temetőket?

– A határok ’89 után megnyitása – azon túl, hogy szabadságot és gazdasági hasznot hozott – számos kárt is okozott. Felbomlottak a hagyományos közösségek, mint például a nagycsaládok, az összetartó rokonsági hálók, amelyek nemzedékről nemzedékre gondoskodtak a temetők és ezzel együtt őseik emlékének ápolásáról. Nagyon sok külföldre távozott fiatal nem is tartja számon, hogy nagyszülei hol nyugszanak. Ma már a székelyföldi falvakban villamosították a harangok működését, ezért megszűnt a hagyományos értelemben vett harangozói státus. Az a funkció, amelynek betöltője a templom takarításától a temető gondozásáig számos feladatot ellátott, most már csak időnként a gombokat nyomogatja.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy amikor egy-egy faluközösség tagjai ráveszik magukat halottak napja előtt kitakarítani a temetőt, akár több kárt is tehetnek, mint amennyi hasznot…

– Néprajzkutatói, muzeológusi szemszögből ítélve valóban így látszanak a dolgok. Az elhagyatott nyugvóhelyek hagyományos sírjeleit, a fejfákat meg a faragott-vésett homokköveket az újabb nemzedékek megpróbálják valamiképp eltávolítani vagy újrahasznosítani. Mindez nem is tűnt gondnak mindaddig, amíg nem szembesültünk olyan esetekkel, hogy bizonyos településeken vagy akár régiókban a régi szép kopjafás temetőket szinte teljes egészében felszámolták. A kopjafákat kidobálták, elégették, a kézzel faragott sírköveket anyagi meggondolásból beöntötték az új sírok alapjába.

– A műépítészeti giccs, amely elözönlötte a történelmi városrészeinket, betört a temetőbe is?

– Sajnos, igen. Habár minden kornak megvan a maga szokása, ízlése; nem csak a divat, a népművészet is folyamatosan változik. A kultúra mindig újabb és újabb lépcsőfokokat meglépő organikus szeletének kell elképzelni. Amikor több száz évvel ezelőtt a sírokra ültetett élő fát a faragatlan kő váltotta fel, az is az adott kor meredek újításának számíthatott. Szintén jelentős stílusváltásnak számított a faragatlan sírkő megfaragása, a név belevésése is. A 20. század elejétől megjelent a kerámialapra égetett fénykép, amit akkor újításként, ma már giccsként lehet elkönyvelni. Az, hogy manapság egyesek kínai műkőből vagy egyenesen műanyagból készült sírköveket állítanak, s korunk egészséges ízléssel rendelkező tagjai nem tudják megemészteni, még nem jelent semmit. Ugyanis nem kizárt, hogy ötven-száz év múlva ezek fognak majd hagyományos vagy régimódi sírköveknek számítani.

– Említette a harangozó feladatkörének a leegyszerűsítését és a helyi közösségek nemtörődömségét. Viszont bármikor közbeléphetne az egyház, az önkormányzat, a civil társadalom. Mennyire erős ez a három pillér a székelyföldi temetők gondozásában?

– A több száz vagy több ezer kilométerről érkező önkéntesek jelenléte és kétkezi munkája mennyire képes megmozgatni azokat a helyieket, akiknek különben eszébe nem jutna a régi temetők karbantartása?

– A kezdeti értetlenkedést néhány nap után a szégyenérzet váltja fel. Szerencsés esetben még a naphosszat kocsmában üldögélő emberek is ráébrednek, mégsem várhatják el a távolról érkező idegenektől, hogy maguk tegyék rendbe a székely ősök sírkertjét. A szervezők is igyekeznek éreztetni a helyiekkel, hogy a külföldi önkéntesek lényegében a helyi közösség feladatát végzik. Olyan tevékenységekről beszélünk, amelyeket hajdanán magától értetődően a család és a közösség végzett el.

– Nemcsak a több mint száz évvel ezelőtt távozott civilek sírjai, hanem az eltemetett német, orosz vagy akár magyar katonák nyughelye is számos településen gondozatlan...

– Ennél már csak az jelent nagyobb gondot, hogy sok ilyen sír jelöletlen. Szinte minden faluban él még olyan idős ember, aki ismeri a településen elesett idegen katonák történetét, s meg tudná mutatni, hol alusszák örök álmukat. A kutatott településeken célul tűztük ki, hogy megkeressük és megkérdezzük ezeket az embereket, és a begyűjtött információkat közétesszük, a sírokat megjelöljük. A nemzedékről nemzedékre, szájhagyomány útján öröklődött információk még megvannak, de nem biztos, hogy a fiatalabb generációk ezt ugyanígy továbbadják.

– Ha ilyen lehangoló a helyzet a Székelyföldön, gondolom, a dél-erdélyi szórványban vagy a moldvai csángóvidéken egyenesen tragikus. Azok már rég pusztulásra vannak ítélve?

– A rehabilitációs programmal lényegében a természet törvényeivel dacolunk. Az elmúlás az élet velejárója, végső lecsengése. Azokon a településeken, ahonnan hiányzik az akarat, a szakember vagy a magyar ember, a magyar temetők pusztulása elkerülhetetlen. Nagyon sok moldvai csángó faluban a régi fejfák elkorhadtak, eltűntek, máshol szándékosan, szervezett módon gyorsították fel eltűnésüket. Sok esetben be kell érnünk azokkal a fényképekkel, amelyek a huszadik században készültek.

– Egy-egy temetőrendezés alkalmával sikerül-e történelmi kutatást is végezni vagy legalábbis elkezdeni?

– Ilyen tekintetben Havadtő élen jár. Itt sikerült egy komplex néprajzi-történeti kutatást elindítani, amelynek az első eredményei meg is születtek különböző tudományos dolgozatok és egy önálló kiadvány alakjában. Az igazi hozadéka egy efféle kutatásnak az lenne, ha sikerülne rekonstruálni a település százötven-kétszáz évvel ezelőtti közösségét, életét és mindennapi törekvéseit. Rendkívül izgalmas, amikor egy olyan faluban, amelynek történelméről szinte semmit sem tudunk, a felkutatott irattári anyagok alapján több tíz oldalt lehet írni, nevekkel, családi leltárakkal, történetekkel lehet összekapcsolni a temetőben álló sírjeleket.

– Mekkora szerepet játszott havadtői származása a marosszéki település kiválasztásában?

– Tagadhatatlan, hogy szerepet játszott, azonban ennél sokkal többet jelentett az a tagadhatatlan tény, hogy Havadtőn a térség legértékesebb temetője található, ahol több mint négyszáz homokkőbe faragott sírjel állít emléket az elmúlt századoknak.

Míg sok településen fejfákat vagy kőkereszteket állítottak, Havadtő temetőjébe az 1700-as évek végétől természetes formában meghagyott homokkősírjelek kerültek. A 19. század elején a helyi írástudók még minimális átalakítással örökítették meg az elhunyt emlékét, 1840-től azonban Menyhárt Károly tökélyre emelte a helyi sírkőfaragás mesterségét.

Egyedi tervezésű és kivitelezésű kövei a székelyföldi népművészet újonnan felfedezett gyöngyszemei. Ábrázolásai közt virtuóz vonalvezetésű növénymotívumok, állat- és emberalakos, aláírt és monogramos sírjelek találhatók. Alkotásain visszaköszön a kor népművészete és mondavilága, s őt tekinthetjük a falu első ábrázolóművészének, fotográfus-előfutárának: néhány esetben a maga eszközeivel az elhunyt arcképét is kőbe faragta. A leleményesen formált-faragott sírkövek és verseik, felirataik családi kötelékekről, közösségi összetartozásról, nagyfokú gyermekhalandóságról, foglalkozásokról, a régi emberek érzéseiről és világszemléletéről mesélnek. Nem hiába a falu régi temetője és néhai sírkőfaragójának munkássága az erdélyi magyarság jelentős kulturális értékeit összesítő Erdélyi Értéktár része. Az sem mellékes, hogy a havadtői Menyhárt Károlynak a térség legalább huszonöt-harminc településéről érkeztek rendelései.

– Miként sikerült a havad­tőieket megmozgatni, az ügy mellé állítani?

– Székelyföldi kutatásaim során valóban ebben a Küküllő-menti faluban sikerült a legjobb eredményeket elérni, a múlt örökségét közkinccsé tenni és továbbörökíteni. Az ügyet a helyi Pro Havadtő Egyesület képviselte, amelynek tagjai a közösség megbecsült és meghatározó tagjai; nélkülük semmire nem mentünk volna. Felhívásukra tíz alkalommal összesen mintegy száz helybéli lakos kapcsolódott be az akcióba.

–Előadásai során a negatív példákat is meg szokta említeni. De egyáltalán hova fordulhat szakvélemé­nyért, irányításért az a közösség, amely felvállalná saját régi sírkertje rendbetételét, emlékei gondozását, átmentését?

– A székelyföldi múzeumok olyan intézmények, ahova mindenféle, népi kultúrával kapcsolatos kérdéssel lehet fordulni. Abban az esetben, ha az adott intézményben nincs ezzel a szakterülettel foglalkozó személy, az érdeklődőt a megfelelő szakemberhez irányítják, hisz szakmán belül valamennyien ismerjük egymást. Örömmel tölt el, hogy az utóbbi időben egyre több településről érkezik ilyen jellegű megkeresés.