HIRDETÉS

Gondozatlan temetők, hálátlan utókor

Szucher Ervin 2017. május 13., 22:54 utolsó módosítás: 2017. május 14., 21:51

Nem sok jót hozott az 1989-es fordulat a székelyföldi régi temetők számára. Az elfelejtett ősök sírjait nincs kinek gondoznia, a hozzátartozók elfogytak, az önkormányzatok és az egyház csekély érdeklődést tanúsít. Ugyanakkor sajnálatos módon lankadt a közösségi erő – állapítja meg Kinda István temetőkutatással foglalkozó EMKE-díjas néprajzkutató.

Néprajzkutatók szerint bizonyos régiókban a kopjafás temetőket szinte teljes egészében felszámolták Fotó: Pál Árpád

 – Mivel magyarázható, hogy az utóbbi egy-két évtizedben megszűnt, jobb esetben csak lankadt az a székelyföldi közösségi erő, amelynek köszönhetően egy-egy település közössége összefogva óvta, rendezte vagy legalább takarította a temetőket?

– A határok ’89 után megnyitása – azon túl, hogy szabadságot és gazdasági hasznot hozott – számos kárt is okozott. Felbomlottak a hagyományos közösségek, mint például a nagycsaládok, az összetartó rokonsági hálók, amelyek nemzedékről nemzedékre gondoskodtak a temetők és ezzel együtt őseik emlékének ápolásáról. Nagyon sok külföldre távozott fiatal nem is tartja számon, hogy nagyszülei hol nyugszanak. Ma már a székelyföldi falvakban villamosították a harangok működését, ezért megszűnt a hagyományos értelemben vett harangozói státus. Az a funkció, amelynek betöltője a templom takarításától a temető gondozásáig számos feladatot ellátott, most már csak időnként a gombokat nyomogatja.

HIRDETÉS
A temetőkert hasznára, a szénafűre és a gyümölcsösre is ritkán tartanak igényt, így a régi temetők vagy az újabb temetők régi részei gondozatlanok, és teljesen elvadultak.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy amikor egy-egy faluközösség tagjai ráveszik magukat halottak napja előtt kitakarítani a temetőt, akár több kárt is tehetnek, mint amennyi hasznot…

– Néprajzkutatói, muzeológusi szemszögből ítélve valóban így látszanak a dolgok. Az elhagyatott nyugvóhelyek hagyományos sírjeleit, a fejfákat meg a faragott-vésett homokköveket az újabb nemzedékek megpróbálják valamiképp eltávolítani vagy újrahasznosítani. Mindez nem is tűnt gondnak mindaddig, amíg nem szembesültünk olyan esetekkel, hogy bizonyos településeken vagy akár régiókban a régi szép kopjafás temetőket szinte teljes egészében felszámolták. A kopjafákat kidobálták, elégették, a kézzel faragott sírköveket anyagi meggondolásból beöntötték az új sírok alapjába.

– A műépítészeti giccs, amely elözönlötte a történelmi városrészeinket, betört a temetőbe is?

– Sajnos, igen. Habár minden kornak megvan a maga szokása, ízlése; nem csak a divat, a népművészet is folyamatosan változik. A kultúra mindig újabb és újabb lépcsőfokokat meglépő organikus szeletének kell elképzelni. Amikor több száz évvel ezelőtt a sírokra ültetett élő fát a faragatlan kő váltotta fel, az is az adott kor meredek újításának számíthatott. Szintén jelentős stílusváltásnak számított a faragatlan sírkő megfaragása, a név belevésése is. A 20. század elejétől megjelent a kerámialapra égetett fénykép, amit akkor újításként, ma már giccsként lehet elkönyvelni. Az, hogy manapság egyesek kínai műkőből vagy egyenesen műanyagból készült sírköveket állítanak, s korunk egészséges ízléssel rendelkező tagjai nem tudják megemészteni, még nem jelent semmit. Ugyanis nem kizárt, hogy ötven-száz év múlva ezek fognak majd hagyományos vagy régimódi sírköveknek számítani.

– Említette a harangozó feladatkörének a leegyszerűsítését és a helyi közösségek nemtörődömségét. Viszont bármikor közbeléphetne az egyház, az önkormányzat, a civil társadalom. Mennyire erős ez a három pillér a székelyföldi temetők gondozásában?

 Sok faluban sem az egyházat, sem az önkormányzatot nemigen érdekli, mi történik a régi sírokkal. Szerencsére számos településen létrejöttek olyan civil szervezetek, amelyeknek kitűzött célja az értékek és helyi hagyományok megmentése. Ezek az alapítványok, egyesületek közösségkovácsoló erővel hatnak, közös ünnepléseket és közös munkaalkalmakat, kalákákat szerveznek. A legszerencsésebb az lenne, ha a lelkes civilek mellé az egyházak és a helyhatóságok is felzárkóznának.

– A több száz vagy több ezer kilométerről érkező önkéntesek jelenléte és kétkezi munkája mennyire képes megmozgatni azokat a helyieket, akiknek különben eszébe nem jutna a régi temetők karbantartása?

– A kezdeti értetlenkedést néhány nap után a szégyenérzet váltja fel. Szerencsés esetben még a naphosszat kocsmában üldögélő emberek is ráébrednek, mégsem várhatják el a távolról érkező idegenektől, hogy maguk tegyék rendbe a székely ősök sírkertjét. A szervezők is igyekeznek éreztetni a helyiekkel, hogy a külföldi önkéntesek lényegében a helyi közösség feladatát végzik. Olyan tevékenységekről beszélünk, amelyeket hajdanán magától értetődően a család és a közösség végzett el.

– Nemcsak a több mint száz évvel ezelőtt távozott civilek sírjai, hanem az eltemetett német, orosz vagy akár magyar katonák nyughelye is számos településen gondozatlan...

– Ennél már csak az jelent nagyobb gondot, hogy sok ilyen sír jelöletlen. Szinte minden faluban él még olyan idős ember, aki ismeri a településen elesett idegen katonák történetét, s meg tudná mutatni, hol alusszák örök álmukat. A kutatott településeken célul tűztük ki, hogy megkeressük és megkérdezzük ezeket az embereket, és a begyűjtött információkat közétesszük, a sírokat megjelöljük. A nemzedékről nemzedékre, szájhagyomány útján öröklődött információk még megvannak, de nem biztos, hogy a fiatalabb generációk ezt ugyanígy továbbadják.

– Ha ilyen lehangoló a helyzet a Székelyföldön, gondolom, a dél-erdélyi szórványban vagy a moldvai csángóvidéken egyenesen tragikus. Azok már rég pusztulásra vannak ítélve?

– A rehabilitációs programmal lényegében a természet törvényeivel dacolunk. Az elmúlás az élet velejárója, végső lecsengése. Azokon a településeken, ahonnan hiányzik az akarat, a szakember vagy a magyar ember, a magyar temetők pusztulása elkerülhetetlen. Nagyon sok moldvai csángó faluban a régi fejfák elkorhadtak, eltűntek, máshol szándékosan, szervezett módon gyorsították fel eltűnésüket. Sok esetben be kell érnünk azokkal a fényképekkel, amelyek a huszadik században készültek.

– Egy-egy temetőrendezés alkalmával sikerül-e történelmi kutatást is végezni vagy legalábbis elkezdeni?

– Ilyen tekintetben Havadtő élen jár. Itt sikerült egy komplex néprajzi-történeti kutatást elindítani, amelynek az első eredményei meg is születtek különböző tudományos dolgozatok és egy önálló kiadvány alakjában. Az igazi hozadéka egy efféle kutatásnak az lenne, ha sikerülne rekonstruálni a település százötven-kétszáz évvel ezelőtti közösségét, életét és mindennapi törekvéseit. Rendkívül izgalmas, amikor egy olyan faluban, amelynek történelméről szinte semmit sem tudunk, a felkutatott irattári anyagok alapján több tíz oldalt lehet írni, nevekkel, családi leltárakkal, történetekkel lehet összekapcsolni a temetőben álló sírjeleket.

– Mekkora szerepet játszott havadtői származása a marosszéki település kiválasztásában?

– Tagadhatatlan, hogy szerepet játszott, azonban ennél sokkal többet jelentett az a tagadhatatlan tény, hogy Havadtőn a térség legértékesebb temetője található, ahol több mint négyszáz homokkőbe faragott sírjel állít emléket az elmúlt századoknak.

Míg sok településen fejfákat vagy kőkereszteket állítottak, Havadtő temetőjébe az 1700-as évek végétől természetes formában meghagyott homokkősírjelek kerültek. A 19. század elején a helyi írástudók még minimális átalakítással örökítették meg az elhunyt emlékét, 1840-től azonban Menyhárt Károly tökélyre emelte a helyi sírkőfaragás mesterségét.

Egyedi tervezésű és kivitelezésű kövei a székelyföldi népművészet újonnan felfedezett gyöngyszemei. Ábrázolásai közt virtuóz vonalvezetésű növénymotívumok, állat- és emberalakos, aláírt és monogramos sírjelek találhatók. Alkotásain visszaköszön a kor népművészete és mondavilága, s őt tekinthetjük a falu első ábrázolóművészének, fotográfus-előfutárának: néhány esetben a maga eszközeivel az elhunyt arcképét is kőbe faragta. A leleményesen formált-faragott sírkövek és verseik, felirataik családi kötelékekről, közösségi összetartozásról, nagyfokú gyermekhalandóságról, foglalkozásokról, a régi emberek érzéseiről és világszemléletéről mesélnek. Nem hiába a falu régi temetője és néhai sírkőfaragójának munkássága az erdélyi magyarság jelentős kulturális értékeit összesítő Erdélyi Értéktár része. Az sem mellékes, hogy a havadtői Menyhárt Károlynak a térség legalább huszonöt-harminc településéről érkeztek rendelései.

– Miként sikerült a havad­tőieket megmozgatni, az ügy mellé állítani?

– Székelyföldi kutatásaim során valóban ebben a Küküllő-menti faluban sikerült a legjobb eredményeket elérni, a múlt örökségét közkinccsé tenni és továbbörökíteni. Az ügyet a helyi Pro Havadtő Egyesület képviselte, amelynek tagjai a közösség megbecsült és meghatározó tagjai; nélkülük semmire nem mentünk volna. Felhívásukra tíz alkalommal összesen mintegy száz helybéli lakos kapcsolódott be az akcióba.

–Előadásai során a negatív példákat is meg szokta említeni. De egyáltalán hova fordulhat szakvélemé­nyért, irányításért az a közösség, amely felvállalná saját régi sírkertje rendbetételét, emlékei gondozását, átmentését?

– A székelyföldi múzeumok olyan intézmények, ahova mindenféle, népi kultúrával kapcsolatos kérdéssel lehet fordulni. Abban az esetben, ha az adott intézményben nincs ezzel a szakterülettel foglalkozó személy, az érdeklődőt a megfelelő szakemberhez irányítják, hisz szakmán belül valamennyien ismerjük egymást. Örömmel tölt el, hogy az utóbbi időben egyre több településről érkezik ilyen jellegű megkeresés.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS