HIRDETÉS
– Korán kezdte a hivatását, hiszen ötéves korában már szerepelt színpadon. Hogyan történt ez a korai bemutatkozás?
– Valóban, kisgyerekként már ott totyogtam a Kolozsvári Román Opera színpadán. A Pillangókisasszonyt mutatta be a társulat, és kellett egy ifjú Pinkerton. Vékonyka voltam, a híres szoprán, Lya Hubic ölbe tudott venni. Az volt az első fellépésem, azután, ha gyerekszínész kellett például a Carmen vagy a Tosca előadásaiba, hívogattak az operától. Alkatilag predesztinált voltam, jó mozgású, és tetszett is a balettművészet, arra gondoltam, oda jelentkezem. Közben sárgaságos lettem, a balett kiesett, de a táncról nem tudtam lemondani. Bekerültem a kolozsvári Kultúrpalota balett-körébe, párhuzamosan pedig felléptem a Stúdió Színpad román társulatával. Nekik ugyanis kellett egy „nyulacska” az egyik előadásukba, jól beszéltem románul, bár román iskolába sosem jártam, a családban nem beszéltünk románul. Lehet ez is egy adottság, rám ragadt a román nyelv.
– Hogyan került a Stúdió magyar társulatához?
– A magyar társulat ugyanott próbált Horváth Béla és Bisztrai Mária vezetésével, természetesen láttam az előadásaikat. Az egyik Csongor és Tünde darabjukba kellett egy „kisördög”, mert az egyik szereplő betegség miatt kiesett, így hát beugrottam én. Olyan szereposztás volt, hogy a fellépők közül majdnem tízen lettünk később hivatásos színészek: Kiss Törék Ildikó, Csíky Ibolya, Flórián Antal, Jancsó Miklós, Rajhona Ádám, Banner Zoltán, Győry András, Rokk Ilona. Hivatásos színészek rendeztek, Az arany embert például Bereczky Júlia, a Kolozsvári Magyar Színház örökös tagja.
Nem beszélve arról, hogy a hivatásosok három előadásba is meghívtak, így kerültem barátságba például Péterffy Gyulával. Andrási Márton, Kós Zsófia, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Borbáth Júlia, Imrédy Géza társaságában léphettem színpadra, Széles Anikóval is jó barátok lettünk. Olyan levegőt szívhattam magamba, ami meghatározó volt, ezek után pedig egyenes út vezetett a színészi pálya felé, amit a sors adományának tekintek.
– Először Budapesten próbálkozott a felvételivel. Miért ott és nem Marosvásárhelyen?
– A származás és a családi kötelék vezetett oda. A családban én vagyok a harmadik színész: édesanyám anyai nagybátya dr. Hosszú Zoltán volt, a Budapesti Nemzeti Színház örökös tagja. Fia, Gera Zoltán a Nemzet Színésze volt. Ő találta ki, hogy jó lenne, ha Budapesten felvételiznék. El is kezdtem a vizsgákat, és amikor a harmadik rostára került volna sor, megkaptam a katonai behívót. Haza kellett jönnöm, másképp katonaszökevénynek minősülök. Hogy megszabaduljak a hosszú bakaságtól, gondoltam előveszem a család egyházi vonalát, és felvételizek a teológiára. Megvolt az énekvizsga, amikor a püspök behívott – nyilván látta az aktáimból, hogy előtte hova próbálkoztam –, kicsit elege volt már az olyanokból, akik a teológia után színészek lettek. Voltak ilyenek jó páran. A püspök megmondta, érvényes az énekvizsgám, de a következő évben inkább próbáljam meg Marosvásárhelyen a színit és ha nem sikerül, akkor menjek vissza a teológiára. Egy évet kirakatrendezői és díszlettervezői technikumba jártam, és 1970-ben sikeren felvételiztem a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára.
– Kovács György lett az osztályvezető tanára, aki már életében legendának számított. Ön hogyan emlékszik, milyen pedagógus, színész, ember volt?
– Kívülállónak megközelíthetetlennek tűnt. Amikor viszont feloldódott, elmosolyodott a bajsza alatt – annyira férfias alkat volt, hogy szinte szégyellt mosolyogni –, csodálatos volt. Megvoltak a külön gesztusai, amikor bejött órára, levegőt nem mertünk venni. Kezdett oldani bennünket, hiszen tisztában volt azzal, mennyire tiszteljük. Osztályvezető tanárként ő rendezte a vizsgaelőadásunkat – A néma leventét –, amiben Agárdi Pétert alakítottam, az előadásnak hatalmas sikere volt, bérletbe játszottuk több városban is.
– A főiskola után Sepsiszentgyörgyre került. Hívták, helyezték vagy választotta a háromszéki színházat?
– Hívtak több helyre is, bár akkor sajnos csak három színházi hely volt. A fiúk közül elsőnek választhattam, ott voltak a színházigazgatók, egy táblára felírva az üres posztok. Egyik kolléganőm, aki a lányoknál választhatott elsőnek, Kolozsvárt választotta. Maradt Temesvár és Sepsiszentgyörgy. Engem azelőtt már kinézett a szentgyörgyi színház igazgatója, Dukász Anna, előszerződést is kötöttünk. Közben Dukászt leváltották, amikor odakerültem 1974-ben már csak színészkollégák lettünk.
Sinka Károly nagyon akart engem Temesvárra, de lakást nem tudott volna adni. Messze is volt Temesvár, lakás sem volt, nem mentem, Sinka egy ideig rám sem akart nézni, bár később nagyon jóba lettünk.
– Hogyan sikerült a beilleszkedés Szentgyörgyön?
– Nekem akkor meghatározott szerepköröm volt, többnyire hősszerelmeseket játszottam. Viszont jobban szerettem a karakterszerepeket, volt bennem egy karakterformáló adottság, figyeltem az embereket, mozgásukat, gesztusaikat, és ezekből építkeztem. Ettől vált színesebbé a pályám is.
Annak idején népszínházként indult, minden szakmából volt egy kollégám: kőműves, rőfös, textilkereskedő, akik kiváló színészek lettek. Remek volt a székely közönség, ott valóban kiderült, hogy a templom után a színház következik. A közönség is, mi is imádtuk a szilveszteri kabarékat, még májusban is játszottuk. Rengeteget jártunk tájolni, úgy is minősítettek bennünket, hogy „faluszínház”. De elmentünk Bukaresttől Szatmárig, és mindenhol telt ház fogadott. Az a „faluszínház” bemutatta Sütő András trilógiáját. Az Advent a Hargitán című darabját Sütő a szentgyörgyi színháznak írta, évekig állt az igazgató fiókjában, a rendszer nem engedte játszani, végül a budapesti Nemzeti mutatta be. Sütőéket ki sem engedtek a bemutatóra, az előadáson két szál fehér rózsa volt az ülésükön.
– A rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra. Mi késztette a távozásra?
– Családi okokból mentem el, nekem eszembe nem jutott volna kitelepedni. Egészségügyi okok miatt a feleségem kénytelen volt kimenni a fiammal, én még lehúztam két évet egyedül Szentgyörgyön.
Kovács György mesterem mondta: a bejáratnál van egy képzeletbeli lábtörlő, mindenki törölje meg a lábát, mielőtt belép a színházba. Ami nem oda tartozik, azt hagyja kint…
– Amikor kiment, a bizonytalanságot választotta, vagy tudta, hova megy?
– Tudtam, hiszen a kapcsolataim megvoltak. Beadtam hivatalosan a kitelepedési kérelmet. Nehéz volt, ugyanis szüleim Kolozsváron éltek, családom Budapesten, azzal vigasztaltam a szüleimet, hogy a távolság Szentgyörgyről vagy a magyar fővárosból Kolozsvárra ugyanaz. Így hozta a sors,
kiknek lehettem partnere: Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Kállai Ferenc, Kozák András, Drahota Andrea, Császár Angéla kollégáim voltak. Magyarországon négy Shakespeare-darabban játszottam, Sepsiszentgyörgyön egyben. Igazán nem panaszkodhatom.
– Az erdélyi színészeket nem mindenki fogadta tárt karokkal. Ön hogyan élte ezt meg?
– A bőrömön nem tapasztaltam, de volt olyan magyarországi kolléganőm, aki megkérdezte, miért megyünk oda, hiszen elvesszük a kenyerüket. Erre annyit tudtam válaszolni, hogy aki kiitta magát a pályáról, annak biztos nem vesszük el… Volt néha románozás is, de én mindezt a tudatlanságukra fogtam. Másrészt rengeteg szeretetet, ragaszkodást, segítőkészséget is tapasztaltam.
A Nemzetiből Pesti Magyar Színház lett, onnan vonultam nyugállományba, tanári régiségemmel együtt 46 évem van. Két szerepem továbbra is megvan, ezek a budaörsi Latinovits színházhoz kötnek, csak hát közbejött a járvány. Időközben hazaköltöztem Kálnokra, az ősi birtokra, édesanyám szülőházába. Adózva elődeim emlékékének, dr. Hosszú Zoltánnak és Gera Zoltán színművészeknek, megbeszéltem a kálnoki elöljárókkal, hogy rendezzek be egy emlékszobát. Kitűnően érzem ott magam, megpihenni jó, bár nagyon hiányzik a színpad…
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
